ELSŐ FEJEZET

2443 Words
ELSŐ FEJEZET A tavon varázslat ült. Nem fért ehhez semmi kétség. Először is, rögtön a Cwm Pwcca nevű elátkozott völgy torkolatában terült el; ezt a titokzatos völgyet örökös köd borította, bűbájokról és mágikus jelenségekről volt híres. Másodszor, elég volt ránézni. A víz felszíne mélyen, dúsan és háborítatlanul kéklett, valódi csiszolt zafírként. Tükre annyira sima volt, hogy az Y Wyddfa hegytömb csúcsai, magukat benne nézdegélvén, visszaverődve szebbnek látszottak, mint a valóságban. A tó felől hűvös, frissítő fuvallatok lengedeztek, semmi sem zavarta meg a fenséges csöndet, hal sem csobbant, vízimadár sem kiáltott. A lovag felocsúdott a megrendülésből. De ahelyett, hogy folytatta volna útját a hegygerincen, lefelé irányította lovát, a tó irányába. Egészen úgy, mintha odalent, a tó vizének mélységes fenekén szunnyadó mágneses bűverő vonzotta volna. A ló félénken lépkedett a darabosra töredezett sziklák között, halk horkanásokkal tudatva, hogy ő is érzi a mágikus aurát. Leérve a vízpartra, leszállt a lovag. Zablájánál fogva vezette paripáját, közeledett a víz széléhez, ahol apró hullámok játszadoztak színes kerek kövek között. Letérdelt, láncinge megzördült. Megriasztotta a tűcskékhez hasonló apró, élénk halivadékokat, miközben vizet mert két tenyerébe. Óvatosan, lassan ivott, a jéghideg víz megzsibbasztotta ajkát és nyelvét, belenyilallt a fogaiba. Amikor ismét merített, a tó felszínén sikló hang ütötte meg a fülét. Felnézett. A ló horkantott, mintha megerősítené, hogy ő is hallotta. Hallgatózott. Nem, ez nem érzékcsalódás volt. Énekszó volt, amit hallott. Egy nő énekelt. Vagy inkább talán egy leány. A lovag, mint minden lovag, bárdok dalain és lovagi történeteken nevelkedett. Ezekben pedig tíz esetből kilencben, ha lány dalolt vagy sírt, az csalétek volt, a hang felé tartó lovagok rendszerint csapdába estek. Ami gyakran halálos volt. De győzött a kíváncsiság. A lovag végül is csak tizenkilenc éves volt. Nagyon merész és nagyon meggondolatlan. Az elsőről híres, a másodikról közismert volt. Ellenőrizte, hogy a kardja jól jár-e a hüvelyében, majd megrántotta a ló kantárját, és elindult a parton arrafelé, ahonnan az énekszó jött. Nem kellett messzire mennie. A partot hatalmas, sötét, fényesre csiszolódott vándorkövek lepték el, óriások játékszerének is vélhetők, mintha hanyagul szétdobálták vagy a játék végén ottfelejtették volna őket. Némelyik kő a tóban feküdt, az áttetsző víztükör alól sötétlettek ki. Némely kiálló hullámmosta kövek leviatánok hátára hasonlítottak. De a legtöbb kő a parton feküdt, a víz és az erdő között. Részben homokba merültek, alig látszottak ki, a képzeletnek hagyva meg, mekkorák is valójában. Az ének, melyet a lovag meghallott, éppen a part menti kövek mögül érkezett. Az éneklő leányt nem lehetett látni. A lovag, nehogy a ló felnyerítsen vagy prüszköljön, kötőfékénél fogva vezette. A leány ruházata vízből kiálló, asztalsimaságú kőlapon hevert. Ő maga pedig meztelenül, derékig a tóban állva mosakodott, szertefröcskölte a vizet, és közben dalolgatott. A lovagnak elakadt a szava. Nem is csoda. A leány, erre fejét tette volna, nem volt hús-vér ember. Tanúsította ezt karcsú teste, különös hajszíne, a hangja. Biztos volt benne a lovag, hatalmas mandulaszemeket pillantana meg, ha a leány megfordulna. És ha fellebbentené ezüstös haját, bizonyára szembe ötlene hegyes csúcsban végződő fülkagylója. Faërie-i illetőségű volt. Tündér. A Tylwyth Têgiek közül való. Azok közül való, akiket a piktek és az írek Daoine Sidhé­nek, Hegyi Népecskének hívtak. Azok közül való, akiket a szászok tündének hívtak. A leány egy pillanatra abbahagyta az éneklést, nyakig a vízbe merült, prüszkölt-trüszkölt, és fölöttébb közönségesen elkáromkodta magát. Ez azonban nem tévesztette meg a lovagot. Köztudott volt, hogy a tündérek emberi módon tudnak káromkodni. Sokszor egy istállófiúnál is mocskosabban. És a káromkodást nagyon gyakran valamilyen gonosz csíny követte, híresen kedvelték az ilyesmit a tündérek – például uborkányira növesztették meg valakinek az orrát, vagy babszem méretűre kurtították másvalaki férfiasságát. A lovagot sem az első, sem a második eshetőség nem vonzotta. Már-már arra készülődött, hogy diszkréten visszavonul, amikor hirtelen a ló árulta el. Nem, nem a saját hátaslova, mert azt az orránál fogva tartotta, így aztán nyugodt és csöndes maradt, mint egy kisegér. A tündér lova árulta el, egy fekete paripa, a lovag előszörre nem vette észre a kövek között. Most a szurokfekete kanca kaparta patájával a kavicsokat, és nyerítve üdvözölte őket. A lovag ménje megrázta a fejét, és illedelmesen válaszolt. A visszhang végiggörgött a vízen. A tündér kiugrott a vízből, egy pillanatra feltárta a lovag előtt teljes szemkápráztató báját. A sziklához futott, ahol a ruhája hevert. De ahelyett, hogy felragadott volna valami göncöt, és szerényen elfedte volna vele magát, a tündelány felkapta a kardját, és szisszenve kirántotta a hüvelyből, csodálatra méltó jártassággal forgatva meg a pengét. Mindez egyetlen rövid pillanat alatt zajlott le, majd a tündér lekuporodott, fülig a tóba merült, kardot tartó keze nyúlt csak a víz felszíne fölé. A lovag felocsúdott dermedtségéből, elengedte a kantárt, és térdet hajtott a nedves homokon. Rögtön felfogta ugyanis, kivel áll szemben. – Légy üdvözölve – dadogta, és kinyújtotta a kezét. – Nagy megtiszteltetés ez nekem… Nagy tisztesség, ó, Tó Úrnője. E kardot elfogadom… – Esetleg felállnál és elfordulnál? – A tündér kiemelte a vízből a száját. – Esetleg abbahagynád a bámészkodást? És megengednéd, hogy felöltözzem? Engedelmeskedett. Hallotta, amint a tündér csobbanva lép ki a vízből, amint zörög a ruhája, amint halkan szitkozódik, miközben vizes testére veszi föl. A vakondprém csillogású, sima sörényű fekete kancát nézegette. Csalhatatlanul nemes vérű volt, csalhatatlanul szélvészgyors. Csal­hatatlanul bűvös. Kétségtelenül szintén Faërie-ből való, akárcsak a tulajdonosa. – Megfordulhatsz. – Tó Úrnője… – És bemutatkozhatsz. – Galahad vagyok Caer Benicből. Lovagja Artúr királynak, Camelot vára urának, a Nyárvidék, valamint Dumnonia, Dyfnant, Powys, Dyfed uralkodójának… – És Temeria? – szakította félbe a leány. – Redania, Rívia, Aedirn? Nilfgaard? Mondanak valamit neked ezek a nevek? – Nem. Nem hallám soha. A leány vállat vont. A kardon kívül kezében tartotta cipőjét, kimosott és kicsavart ingét is. – Gondoltam. És az év mely napja van ma? – Most – határtalan csodálkozásában eltátotta a száját – a Beltane utáni második holdtölte van… Úrnőm… – Ciri – válaszolta a leány gépiesen, közben a vállát rángatta, hogy száradó bőrén jobban igazodjék el a ruhája. Furcsán beszélt, nagy zöld szeme volt… Ösztönösen hátrasimította vizes haját, a lovag pedig önkéntelenül felsóhajtott. Nemcsak azért, mert a leánynak közönséges emberi, tündére semmiképp nem valló füle volt. Az arcát hatalmas csúnya sebhely torzította el. Megsebezték. No de meg lehet-e sebezni egy tündért? A leány észrevette a pillantását, lehunyta a szemét, és összeráncolta az orrát. – Egy vágás, igenis! – mondta elképesztő kiejtésével. – Miért vágsz ilyen rémült arcot? Annyira furcsa dolog volna a sebhely egy lovagnak? Vagy annyira ronda? Galahad lassan, két kézzel levette a láncing csuklyáját, hátrasimította a haját. – Valóban nem furcsa dolog a sebhely egy lovagnak – szólalt meg némi ifjonti büszkeséggel, kimutatva a saját alig beforrott, a halántékától az állkapcsáig húzódó sebét. – És csúnya csak a becsületen ejtett sebhely lehet. Galahad vagyok, Lancelot du Lacnak és Elaine-nek, Caer Benic ura, Pelles király leányának fia. E sebet a Kegyetlen Breunis ejtette rajtam, kisasszonyok méltatlan sanyargatója, mielőtt becsületes párviadalban leterítém. Igazán méltó vagyok kezeidből elfogadni e kardot, ó, Tó Úrnője… – Tessék? – A kardot. Kész vagyok elfogadni. – Ez az én kardom. Senkinek sem hagyom, hogy hozzányúljon. – De… – De micsoda? – A Tó Úrnője mindig… Hát mindig kiemelkedik a vízből, és kardot ajándékoz. A leány hallgatott egy ideig. – Értem – mondta végül. – Hát, ahány ház, annyi szokás. Sajnálom, Galahad, vagy kicsoda, de teljesen nyilvánvaló, hogy nem a megfelelő Úrnővel találkoztál. Én nem osztogatok semmit. És nem hagyom, hogy elvegyék tőlem. Hogy minden világos legyen. – De hisz – mondta a lovag felbátorodva – Faërie-ből származol, Úrnőm, nem igaz? – Ami engem illet – mondta kis szünet után a leány, és úgy látszott, zöld szeme elmerül a tér és az idő szakadékában. – Ríviából származom, a hasonnevű városból. A Loc Eskalott-tó mellől. Csónakkal érkeztem. Köd volt. Nem láttam a partot. Csak Kelpie nyerítését hallottam… A kancámét, a nyomomban nyargalt. Egy kőre terítette ki vizes ingét. A lovag pedig ismét felsóhajtott. Az ing ki volt mosva, de nem tökéletesen. Még látni lehetett a vérfoltokat. – A folyó áramlása hozott ide – folytatta a leány, és vagy nem látta, mit vett észre a lovag, vagy úgy tett, mintha nem látta volna. – A folyó áramlása és az egyszarvú varázsa… Hogy hívják ezt a tavat? – Nem tudom – ismerte el Galahad. – Annyi a tó itt Gwyneddben… – Gwyneddben? – Persze. Azok a hegyek ott Y Wyddfa. Balkéz felől tartván őket, és az erdőben haladván, két nap alatt eljuthatsz Dinas Dinlleu-be, majd tovább Caer Dathalba. A folyó pedig… A legközelebbi folyó neve… – Nem fontos, hogy hívják a legközelebbi folyót. Van esetleg valami ennivalód, Galahad? Az éhhalál szélén vagyok. • – Mit bámulsz annyira? Félsz, hogy eltűnök? Hogy elszállok a semmibe a kétszersülteddel és a borókás kolbászoddal? Ne félj. Az én világomban csináltam ezt-azt, belekavartam némileg a végzetbe, úgyhogy pillanatnyilag nem kéne ott mutatkoznom. A tiédben leszek egy ideig. Abban a világban, amelyben éjjel hiába keresném az égbolton a Sárkányt vagy a Hét Kecskét. Amelyben épp a Belleteyn utáni második holdtölte van, és Belleteynt Beltane-nek mondják. Mit nézegetsz annyira rajtam, mondd? – Nem tudtam, hogy a tündérek esznek. – Tündérek, varázslónők és tündék. Mind esznek. Isznak. És így tovább. – Tessék? – Nem fontos. Minél figyelmesebben nézte a leányt, az annál jobban veszített bűvös aurájából, annál emberibb és hétköznapibb lett, egyenesen közönséges. De tudta, hogy nem olyan, nem lehet olyan. Közönséges lányokra nem akadni az Y Wyddfa lábánál, Cwm Pwcca környékén, nem fürdenek meztelenül hegyi tavakban, és nem mosnak ki összevérezett ingeket. Nem az a fontos, hogy néz ki ez a leány, nem lehet földi lény. Galahad ennek ellenére már teljesen szabadon és vallásos félelem nélkül nézte a leány egérszínű haját, amelyben most, hogy megszáradt, legnagyobb elképedésére ezüstfehér ősz csíkok csillantak meg. Nézte vékony kezét, apró orrát és sápadt ajkát, kissé különös szabású, rendkívül sűrű szövésű, finom anyagból varrott férfiruháját. A furcsa alakú és díszítésű, de parádés ékességnek nemigen látszó kardját. A rászáradt parti homokkal borított csupasz lábát. – Hogy világos legyen – szólalt meg a leány, lábait egymáshoz dörzsölve –, én nem vagyok tünde. Varázslónő, azaz tündér vagyok, de… kicsit nem tipikus. Eh, talán nem is vagyok az egyáltalán. – Sajnálom, igazán. – Mit sajnálsz úgy? – Azt mondják… – A lovag elvörösödött, és hebegni kezdett. – Azt mondják, a tündérek, ha ifjakkal találják magukat szemben, elvezetik őket Tündeországba, és ott… Mogyoróbokor alatt, mohaszőnyegen kell velük megesküdni… – Értem. – Ciri gyors pillantást vetett rá, majd nagyot harapott a kolbászból. – Ami Tündeországot illeti – mondta, miután lenyelte a falatot –, jó ideje már, hogy elmenekültem onnan, és egyáltalán nem sürgős, hogy visszamenjek. Ami viszont a mohaszőnyegen történő esküvőt illeti… Galahad, te tényleg nem arra az Úrnőre akadtál rá, akire kellett volna. Mindazonáltal köszönöm szépen a jó szándékot. – Úrnőm! Nem akartalak megsérteni… – Ne magyarázkodj. – Minden azért van – nyögte ki –, mert elbűvölően gyönyörű vagy. – Még egyszer köszönöm. De ebből továbbra sem lesz semmi. Hallgattak egy ideig. Meleg volt. A zeniten álló nap kellemessé forrósította a köveket. Enyhe szellőcske borzolta fel a tó tükrét. – Mit jelent… – szólalt meg Galahad hirtelen, különösen zaklatott hangon. – Mit jelent a vérző élű lándzsa? Mit jelent az átszúrt combú Király, és miért szenved? Mit jelent a fehérbe öltözött szűz, aki a grált hordozza, az ezüsttálat… – És ezen kívül – szólt közbe Ciri – jól érzed magad? – Én csak kérdem. – Én viszont nem értem a kérdésedet. Ez valami megbeszélt jelszó? Jelzés, amiről a beavatottak felismerik egymást? Légy kegyes, magyarázd meg. – De amikor nem vagyok rá képes. – Akkor miért kérdezted? – Mert ez… – jött zavarba. – Nos, röviden szólván… Volt köztünk, aki nem kérdezte meg, amikor alkalma volt rá. Szájában feledte a nyelvét, vagy szégyellte magát… Nem kérdezte meg, és ez okból rengeteg kellemetlensége lett. Mi tehát most mindig megkérdezzük. Minden esetre. • – Vannak ebben a világban varázslók? Tudod, olyanok, akik mágiával foglalkoznak. Mágusok. Beavatottak. – Ott van Merlin. És Morgana. De Morgana gonosz. – És Merlin? – Átlagos. – Tudod, hol lehet vele találkozni? – De még mennyire! Camelotban. Artúr király udvarában. Épp oda igyekszem. – Messze van? – Innen Powysba, a Hafren-folyó felé, aztán a Hafren mentén Glevumba, a Sabrina-tenger partvidékére, amonnan pedig már közel van a Nyárvidék-síksága. Mindez valami tíznapi lovaglás… – Túl messze van. – Lehet még – dadogta a lovag – kissé megrövidíteni az utat, Cwm Pwcca felé tartva. De az elátkozott völgy. Borzalom, ami ott van. Y Dynan Bach Têgek élnek ott, rosszindulatú törpék… – És te parádénak viselsz kardot? – Mire képes a kard a varázslatokkal szemben? – Mire képes, mire képes, ne félj. Én vaják vagyok. Hallottál valaha ilyesmiről? Á, világos, hogy nem hallottál. A törpéidtől pedig nem tartok. Elég sok ismerősöm van a törpök között. Na persze, gondolta Galahad. • – Tó Úrnője? – Cirinek hívnak. Ne hívj Tó Úrnőjének. Rossz emlékeket kelt ez bennem, kellemetleneket, taszítókat. Abban az országban hívtak így… Hogy is hívtad azt az országot? – Faërie. Vagy ahogy a druidák mondják: Annwn. A szászok meg úgy mondják: Tündeország. – Tündeország… – Ciri összébb húzta a vállán a lovagtól kapott kockás pikt takarót. – Voltam ott, tudod? Beléptem a Fecske-toronyba, és zsupsz, máris tündék között voltam. Épp ők hívtak így. A Tó Úrnőjének. Kezdetben még tetszett is ez nekem. Hízelgett. Egészen addig, amíg meg nem értettem, hogy ebben az országban, ebben a toronyban és ennél a tónál egyáltalán nem Úrnő vagyok, hanem fogoly. – Ott történt – Galahad nem bírta ki –, hogy vérfoltos lett az inged? A leány hosszan hallgatott. – Nem – mondta végre, és a lovagnak úgy tetszett, kissé megremegett a hangja. – Nem ott. Éles a szemed. Mit tegyek, az igazság elől nem szökhetünk meg, nincs miért a fejünket a homokba dugni… Igen, Galahad. Gyakran véreztem össze mostanában. Ellenségeim vérével, akiket megöltem. És barátaim vérével, akiket menteni igyekeztem… És akik a karjaimban haltak meg… Mit nézel annyira? – Nem tudom, vajh isteni, vagy halandó hölgy vagy… Vagy az istennők egyike… Ha viszont e földi siralomvölgy lakója volnál… – A lényegre, ha volnál oly szíves. – Szeretném hallani – Galahad tekintete felizzott – a történeted. Kegyeskednél elmondani, ó, Úrnőm? – Hosszú. – Van időnk. – És nem túl jó a vége. – Nem hiszem. – Miért nem? – Daloltál, amikor a tóban fürödtél. – Jó megfigyelő vagy. – Elfordította a fejét, összeszorította az ajkát, és arca hirtelen fintorba torzult. – Igen, jó megfigyelő vagy. De nagyon naiv. – Meséld el a történeted. Kérlek. – Mit tehetek – sóhajtott fel. – Jól van, ha akarod… Elmesélem. Kényelmesebben helyezkedett el. A lovag is kényelmesebben helyezkedett el. A lovak az erdő szélén lépegettek, a gyepet meg a gyógyfüveket harapdosták. – Az elejétől – kérlelte Galahad. – A legelejétől… – Ezt a történetet – szólalt meg egy pillanat múlva, és szorosabban burkolózott be a pikt takaróba – egyre inkább olyannak látom, mint aminek nincs eleje. Abban sem vagyok biztos, hogy már véget ért. Tudnod kell, hogy a múlt szörnyen összegabalyodott a jövővel. Egy tünde még azt is mondta egyszer, hogy ez olyan, mint az a kígyó, amelyik a saját farkába harap. Ezt a kígyót, tudd meg, Uroborosznak hívják. És az, hogy a saját farkába harap, azt jelenti, hogy a kör bezárul. Minden időpillanatban benne rejlik a múlt, a jelen és a jövő. Minden időpillanatban benne rejlik az örökkévalóság. Érted? – Nem. – Nem baj. Igazsággal mondom néktek, aki hisz az álmoknak, olyan, mint aki el akarja fogni a szelet, vagy meg akarja ragadni az árnyakat. Csalóka képpel, görbe tükörrel ámítja magát, mely hazudik, vagy a vajúdó fehérnéphez hasonló dőreségeket hord össze. Valósággal ostoba, aki a rémálmoknak hitelt ad, és az ámítás útjára tér. Mindazonáltal aki az álmokat semmibe veszi, és semmit, de semmit sem hisz el nekik, az ugyancsak értelmetlent cselekszik. Mert hiszen ha az álmoknak semmilyen jelentésük nem volna, akkor az istenek, bennünket megteremtvén, miért adományozták volna nekünk az álmodás képességét? Burján próféta bölcsességei, 34,1 Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő furcsa álom. EA Poe: Álom az álomban (ford: Kosztolányi Dezső)
Free reading for new users
Scan code to download app
Facebookexpand_more
  • author-avatar
    Writer
  • chap_listContents
  • likeADD