Fecske-torony

ELSŐ FEJEZET Köztudott, hogy a Világmindenség – akár az élet – körben forog. A kör kerületén nyolc mágikus pont van kijelölve, ezek teljes fordulatot tesznek meg éves ciklusban. A kör kerületén egymással pontosan szemközti párokban elhelyezkedő pontok a következők: Imbaelk – vagyis Rügyfakadás, Lammas – vagyis Érlelődés, Belleteyn – Virágzás, végül Saovine – Pusztulás. A körön két Solsticium, azaz Napforduló is meg van jelölve: a téli, a Midinvaerne, és a Midaëte, a nyári. Van még két Equinoctium, azaz Napéjegyenlőség: Birke, a tavaszi, és Velen, az őszi. Ezek a dátumok nyolc részre osztják a kört – így osztja fel az évet a tündenaptár is. Azok az emberek, akik a Jaruga és a Pontar torkolatánál értek partot, magukkal hozták a saját holdnaptárukat, amely az évet tizenkét hónapra osztja fel, ez képezi a földműves munkájának éves ciklusát – a kezdettől, a januári első kapavágástól a befejezésig, amikor a fagy tömör tömbbé keményíti a talajt. Mégis, noha az emberek másként osztották fel az évet, és másként számolták a dátumokat, elfogadták a tündekört és az annak kerületén található nyolc pontot. A tündenaptárból átvett Imbaelk és Lammas, Saovine és Belleteyn, a két Napforduló és a két Napéjegyenlőség az embereknél is fontos ünnep, szertartásos dátum lett. Úgy magasodtak ki a többi dátum közül, ahogy a magányos fa magasodik ki a sík réten. Ezek a dátumok ugyanis a mágia által magasodnak ki. Soha nem volt titok – ma sem az –, hogy ez a nyolc dátum olyan napot és éjszakát jelöl, amikor kiváltképpen megerősödik a varázslatos aura. Ma már senki sem furcsállja a nyolc dátummal együtt járó mágikus tüneményeket és rejtélyes jelenségeket, különösen az Equinoctium és a Solsticium idején. Ezeket a jelenségeket már mindenki megszokta, és ritkán váltottak ki nagyobb izgalmakat. De ebben az évben másként történt. Ebben az évben az emberek szokás szerint családi ünnepi vacsorával tisztelték meg az Equinoctiumot, ilyenkor az éves termés lehető legtöbb gyümölcsének kellett az asztalra kerülnie, mindenből legalább egy csipetnyinek. Így diktálta a szokás. Miután elfogyasztották a vacsorát, és megköszönték a termést Melitele istennőnek, az emberek pihenni tértek. És ekkor vette kezdetét a borzalom. Kicsivel éjfél előtt iszonyú kavarodás támadt, átkozottul nagy vihar tört ki, a csaknem földig hajló fák süvítésén, a tetőgerendák recsegésén és az ablaküvegek ropogásán áthallatszottak a kísérteties üvöltések, kiáltozások és vonítások. Az égen vágtató fellegek fantasztikus formákat öltöttek, leggyakrabban nyargaló lovak és egyszarvúak alakja bukkant fel újra és újra. Jó órába telt, mire az orkán lecsendesült, és a bekövetkező hirtelen csendességben az éjszakát több száz lappantyú trillázása és szárnysuhogása élénkítette meg; ezek a titokzatos madarak a néphit szerint azért gyűlnek egybe, hogy a haldoklók fölött eldalolják démoni siratójukat. A lappantyúk kórusa ezúttal olyan számos és hangos volt, mintha az egész világ pusztulóban lett volna. A lappantyúk vad hangokkal énekelték a siratót, miközben a mennyboltot felhők takarták el, kioltva a maradék holdfényt is. Ekkor felüvöltött az iszonyú beann’shie, a hirtelen és erőszakos halál hírnöke, a fekete égbolton pedig keresztülvágtatott a Zord Vadászat – lángoló szemű kísértetek vonultak fel lócsontvázaikon, a menetben ide-oda csapkodtak a rongyos köpenyek és zászlók. A Zord Vadászat pár évente, ahogy most is, begyűjtötte a zsákmányát, de ez évtizedek óta nem volt ilyen borzalmas – csak Novigradban több mint húszan tűntek el, hírük-nyomuk sem maradt. Amikor a Vadászat elvágtatott, és szétoszlottak a felhők, az emberek meglátták a Holdat – fogyóban volt, amint Napéjegyenlőség idején lenni szokott. De ezen az éjjelen a Hold vérszínű volt. Az egyszerű népnek a napéjegyenlőségi jelenségekre több magyarázata is volt, amelyek alaposan eltérőek voltak, a régiókra jellemző démonológiától függően. Az asztrológusoknak, a druidáknak és a varázslóknak is megvoltak a maguk magyarázatai, de ezek többségükben hibásak, hevenyészve összetákoltak voltak. Kevesen, rendkívül kevesen voltak, akik ezeket a jelenségeket össze tudták kötni a valódi tényekkel. A Skellige-szigeteken például a nagyon babonás kevesek a ritkaságszámba menő eseményekben a Tedd Deireadh, a Végidő jelét látták, amelyet megelőz a Ragh nar Roog-i csata, a Fény és a Sötétség végső összecsapása. Azt a heves vihart, amely az Őszi Napéjegyenlőség éjszakáján csapott le a szigetekre, a babonások a szörnyű Morhöggi Naglfar, a hullák körmeiből épített, a Káosz kísérteteinek és démonainak seregét szállító drakkar orra által keltett hullámnak vélték. A műveltebbek vagy tájékozottabbak viszont az égbolt és a tenger tombolását Yennefer, a gonosz varázslónő személyével és borzalmas halálával kapcsolták össze. Mások pedig – a még tájékozottabbak – a háborgó tengerben annak jelét látták, hogy éppen halálán van valaki, akinek az ereiben Skellige és Cintra királyainak vére csörgedezik. Az őszi Equinoctium éjszakája széles e világon mindenütt a jelenések, rémálmok és látomások éjszakája volt, hirtelen, fulladozó és rettegéssel teli felriadások agyonizzadt és agyongyűrött párnákon eltöltött éjszakája. A látomások és felriadások nem kímélték a legműveltebb főket sem – az Aranytornyos Nilfgaardban kiáltva ébredt Emhyr var Emreis császár. Északon, Lan Exeterben kiugrott az ágyból Esterad Thyssen király, felébresztvén ezzel hitvesét, Zuleyka királynét. Tretogorban felhökkent és tőréért nyúlt Dijkstra vezérkém, felébresztvén ezzel a kincstárügyi miniszter hitvesét. Montecalvo várában damaszt ágyneműjéből serkent fel Filippa Eilhart, a varázslónő, nem ébresztvén fel ezzel de Noailles gróf hitvesét. Többé-kevésbé hirtelen riadt fel Yarpen Zigrin törp Mahakamban, az öreg Vesemir vaják hegyi erődjében, Kaer Morhenben, Fabio Sachs banktisztviselő Gors Velen városában, Crach an Craite fejedelem a Ringhorn drakkar fedélzetén. Felébredt Fringilla Vigo varázslónő Beauclair várában, felébredt Sigrdrifa papnő Freyja istennő szentélyében Hindarsfjall szigetén. Felébredt Daniel Etcheverry, Garramone grófja Maribor ostromlott erődjében. Zyvik, a Szürke Csapat tizedese a Ban Gleann erődben. Dominik Bombastus Houvenaghel kereskedő a Claremont nevű városkában. És sokan, sokan mások. Kevesen voltak azonban, akik mindezeket az eseményeket és jelenségeket össze tudták kapcsolni valós, konkrét ténnyel. És konkrét személlyel. A véletlen műve, hogy közülük hárman egy fedél alatt töltötték az őszi Equinoctium éjszakáját. Melitele istennő ellanderi szentélyében. • – Lappantyúk… – nyögdécselt Jarre írnok, belebámulva a szentélyligetet borító sötétségbe. – Ezrével vannak, falkákban… Valakire halált kiáltanak… Az ő halálát… Haldoklik… – Ne fecsegj ostobaságokat! – Triss Merigold hirtelen feléje fordult, felemelte ökölbe szorított kezét, egy pillanatra úgy látszott, meglöki vagy mellbe vágja a fiút. – Hiszel a buta babonákban? Szeptember végén járunk, a lappantyúk gyülekeznek költözés előtt! Egészen természetes! – Haldoklik… – Senki sem haldoklik! – kiáltott fel dühében elsápadva a varázslónő. – Senki, világos? Hagyd abba a locsogást! A könyvtár folyosójára az éjjeli riadótól felébredt növendékek tódultak ki. Arcuk komoly volt és sápadt. – Jarre! – Triss megnyugodott, vállon ragadta a fiút, és erősen megszorította. – Te vagy az egyetlen férfi a szentélyben. Mind rád figyelünk, támaszt és segítséget várunk tőled. Nem szabad félned, nem szabad pánikot keltened. Uralkodj magadon. Ne okozz nekünk csalódást. Jarre mélyet lélegzett, csitítani próbálta a keze és a szája remegését. – Ez nem félelem… – suttogta, kerülve a varázslónő tekintetét. – Én nem félek, én aggódom! Miatta. Láttam álmomban… – Én is láttam – sziszegte Triss. – Ugyanazt álmodtuk, te meg én meg Nenneke. De erről egy szót se. – Véres az arca… Mennyi vér… – Hallgass, már kértelek rá. Jön Nenneke. A főpapnő odalépett hozzájuk. Arcán fáradtság tükröződött. Néma kérdésére Triss tagadó fejrázással felelt. Észrevette, hogy Jarre kinyitja a száját, megelőzte. – Sajnos semmi. Amikor a Zord Vadászat átrepült a szentély fölött, majdnem mindenki fölébredt, de egyiküknek sem voltak látomásai. Még olyan ködös sem, mint nekünk. Menj aludni, fiú, itt semmi dolgod. Lányok, mindenki a dormitóriumba! Két kézzel kezdte az arcát meg a szemét dörzsölgetni. – Eh… Equinoctium! Átkozott éjszaka… Menj lefeküdni, Triss. Semmit sem tudunk csinálni. – Ez a tehetetlenség – szorította ökölbe a varázslónő a kezét – őrületbe kerget. Ha arra gondolok, hogy ő valahol szenved, hogy vérzik, hogy veszélyben van… A fenébe, ha tudnám, mit csináljak! Nenneke, a Melitele-szentély főpapnője elfordult. – Próbáltál imádkozni? • Délen, jóval az Amell-hegységen túl, Ebbingben, a Pereplutnak nevezett vidéken, a Velda-, a Lete- és az Arete-folyóktól szabdalt terebélyes lápmezőn, Ellander városától és a Melitele-szentélytől nyolcszáz mérföldnyi varjúröptényi távolságban hirtelen ébredt fel hajnali rémálmából Vysogota, a vén remete. A felriadt Vysogota a világért sem volt képes felidézni magában az álom tartalmát, de szokatlan nyugtalansága nem hagyta visszaaludni. • – Hideg van, hideg, hideg – morogta fennhangon Vysogota, miközben a nádasba vágott ösvényen lépkedett. – Hideg, hideg, brrrr. A következő csapda is üres volt. Egyetlen pézsmapocok sem akadt. Kivételesen balszerencsés a vadászat. Vysogota letisztította a csapdáról az iszapot meg a békalencsét, közben átkokat mormolt, náthásan szívogatta az orrát. – Hideg, brrr, hu-hu – hajtogatta, a mocsár széle felé tartva. – És még csak szeptember van! És még csak négy napja volt az Equinoctium! Ha, amióta élek, nem emlékszem ilyen hideg szeptember végére. De hisz elég hosszú ideje élek! A következő – és már az utolsó előtti – csapda is üres volt. Vysogotának már káromkodni sem volt kedve. – Alighanem úgy áll a dolog – locsogott menet közben –, hogy az időjárás évről évre hidegebb lesz. Most meg úgy tűnik, a lehűlés hatása lavinaszerűen fog felgyorsulni. Ha, a tündék ezt már rég előre látták, de ki hitt a tündék jóslatainak? Az öreg feje fölött megint szárnysuhogás hallatszott, szürke alakok tűntek tova hihetetlenül gyorsan. A mocsár fölött gomolygó ködben megint felhangzott a lappantyúk vad, szaggatott, gyors szárnycsapkodással kísért trillázása. Vysogota nem törődött a madarakkal. Nem volt babonás, lappantyúk pedig mindig jócskán voltak a mocsarakban, kivált hajnaltájt röpködtek olyan sűrűn, hogy félő volt, nekirepülnek az ember fejének. No, talán nem mindig voltak olyan sokan, mint ma, talán nem mindig kiáltoztak ennyire vészjóslóan… De annyi baj legyen, mostanában a természet fura trükköket művel, egyik kuriózum követte a másikat, mindegyik szokatlanabb volt az előzőnél. Éppen az utolsó – üres – csapdát húzta ki a vízből, amikor meghallotta egy ló nyerítését. A lappantyúk hirtelen, mintegy vezényszóra elhallgattak. A perepluti lápvidéken akadtak száraz, magasabban fekvő zsombékos szigetek, fekete nyír, éger, vörös meg sárga virágú som, kökény burjánzott rajtuk. A legtöbb zsombékot olyan szorosan vette körül az ingovány, hogy teljesen lehetetlen volt megközelíteni lóval, ha a lovas nem ismerte az utat. Ám a nyerítés – Vysogota megint meghallotta – pont egy ilyen zsombék felől hallatszott. Kíváncsisága legyűrte az óvatosságát. Vysogota nemigen igazodott el a lovak fajtái között, de esztéta volt, képes volt felismerni és értékelni a szépséget. A fekete ló, amelynek szőre antracitként csillogott, és amelyet a nyírfák törzse előtt pillantott meg, csodálatosan szép volt. A szépség valódi kivonata volt. Annyira gyönyörű, hogy szinte irreálisnak tűnt. De igazi volt. És teljesen igazi volt az is, ahogy csapdába ragadt, a kantár és a gyeplő belebonyolódott a som vérvörös, kusza ágaiba. Amint Vysogota közelebb ment, a ló fülét hegyezve toppantott, még a talaj is beleremegett, megrázta mutatós fejét, közben ide-oda forgolódott. Most már látható lett, hogy kanca. És más is látható lett. Olyasmi, amitől Vysogota szíve őrült dörömbölésbe kezdett, torkát az adrenalin láthatatlan harapófogója szorította össze. A ló mögött egy lapos gyökéren holttest hevert. Vysogota ledobta a zsákját. És elszégyellte magát, mert az első gondolata az volt: megfordulni és menekülni. Nagy óvatosan ment közelebb, mert a fekete kanca toporzékolt, fülét lelapította, zabláját rángatta, vicsorgott, és csak a kellő alkalomra várt, hogy megharapja vagy megrúgja. A holttest egy tizenéves fiú teteme volt. Arcával a föld felé feküdt, az egyik keze a teste alá szorult, a másik oldalra nyúlt, ujjai a homokba mélyedtek. A fiún szarvasbőr zeke, szoros bőrnadrág és csatos, térdig érő, puha tündecsizma volt. Vysogota lehajolt, és a hulla ebben a pillanatban hangosan felnyögött. A fekete kanca hosszan nyerített, patáival a földet kapálta. A remete letérdelt, óvatosan megfordította a sebesültet. Ösztönösen mozdította meg a fejét, és felszisszent, amikor meglátta azt a piszok és alvadt vér alkotta iszonyú maszkot, amely a fiú arcának a helyén volt. Gyöngéden letörölte a mohát, leveleket, homokot a nyirkos nyál borította ajkakról, megpróbálta leszedni az arcról a fürtökbe keményedett, vértől ragacsos hajszálakat. A sebesült tompán felnyögött, megfeszült. És reszketni kezdett. Vysogota félrehajtotta a haját az arcáról. – Lány – szólalt meg fennhangon, hitetlenkedve annak láttán, ami az orra előtt volt. – Ez lány. • Ha aznap valaki alkonyat után csöndben odalopózott volna a mocsárban rejtőző, besüppedt, mohlepte zsúptetejű kunyhóhoz, ha belesett volna az ablaktáblák résein keresztül, a faggyúgyertya halvány fényében vastag kötéssel bebugyolált fejű kamaszlányt pillanthatott volna meg, amint merev, csaknem halotti mozdulatlanságban fekszik egy bőrrel borított tábori ágyon. Láthatott volna egy hegyes, ősz szakállú öreget is, akinek vállig érő, hosszú fehér haja jóval a ráncokkal barázdált homlokának folytatását képező kopasz tarkójáról nőtt le. Azt is megfigyelhette volna, hogy az öreg újabb gyertyát gyújt meg, homokórát tesz az asztalra, kihegyezi tollát, egy pergamen lap fölé hajol. Hogy eltöpreng, és valamit motyog magában elgondolkozva, miközben le sem veszi a szemét az ágyon fekvő lányról. De ez nem volt lehetséges. Senki sem láthatta volna. A remete Vysogota kunyhója jól el volt rejtve az ingoványban. Az örökké ködös pusztaságban, ahová senki sem merészkedett. • – Jegyezzük fel – Vysogota megmerítette tollát a tintában – a következőt. A műtét utáni harmadik óra. Diagnózis: vulnus incisivum, vágott seb, melyet nagy erejű, feltehetően görbe pengéjű, ismeretlen, éles tárgy okozott. Az arc bal felén terül el, a szemgödör alatt kezdődik, átszeli az arcot, és a fül alatti rágóizmok tájékáig ér. Legmélyebb a seb, mert egészen a csonthártyáig ér az elején, a szemüreg alatti járomcsonton. A sebesüléstől a seb első ellátásáig eltelt idő feltételezhetően tíz óra.