Búcsú a fegyverektől

1Annak az évnek nyárutóján egy kis falusi házban voltunk beszállásolva. A falu a folyó és a síkság fölött éppen szembenézett a hegyekkel. A folyó medrében kavics- és sziklagörgeteg hevert, és szárazon fehérlett a napon, de a víz kéken és kristálytisztán, és nagyon fürgén folyt lefelé. Néha csapatok vonultak el a házunk előtt, le az országúton, és a felvert por beszitálta a fák lombozatát meg a törzseket. Abban az évben korán kezdték levelüket veszíteni a fák, s mi néztük az országúton menetelő csapatokat és a fölvert port, a szélben kavargó levelek lehullását, aztán a katonák továbbvonultak, és az út megint üres és fehér lett, és nem látszott rajta más, csak a levelek. A síkságon jónak ígérkezett a termés, kertek is voltak rajta, tele gyümölcsfával, de átellenben barnán és csupaszon meredeztek a hegyek. Fönt a hegyekben harc folyt, és éjszaka jól idelátszottak a tüzérség torkolattüzei. A sötétben szárazvillámnak is nézhette volna őket az ember, de az éjszakák hűvösek voltak, sehonnan sem fenyegetett zivatar. Néha ültünk a sötétben, és hallgattuk a csapatok vonulását a ház előtt. Motoros vontatókhoz kötve gördültek el az ágyúk. Éjszaka mindig nagy volt a forgalom. Libasorban vonultak az öszvérek, lőszeres rakaszokkal megrakva a málhanyereg mindkét felén, aztán katonákkal megrakott szürke teherautók, aztán megint teherautók, másféle rakománnyal, szürke vitorlaponyvával letakarva, és csak lassan vergődtek előre a sűrű forgalomban. A nehéztüzérség, amelyet traktorok vontattak, inkább nappal vonult. A lövegek hosszú csövét leveles ágakkal takarták, lombbal és zöld levelű venyigével a traktorokat. Ha észak felé nézett az ember, mélyen belelátott egy völgybe, ahol sűrű gesztenyeerdő sötétlett, és azon túl, de még az innenső partján a folyónak, egy másik hegy látszott. Itt is folytak harcok, de ezek a harcok nem hoztak sikert. Amikor jött az ősz, és beköszöntöttek az esők, teljesen megkopaszodott a gesztenyeerdő, meztelenül meredeztek az ágak, és megfeketedtek a törzsek az esőtől. A szőlősorok is mintha megritkultak volna, pucéran álltak a puszta tövek, az egész vidék nyirkos lett és megbarnult, és haldokolni kezdett az őszben. Híg köd szitált a folyóra, felhők úsztak a hegyek között, a teherautók sarat fröcsköltek széjjel az országutakon, a katonákon is sáros lett a köpeny, és elnehezült a víztől; vizes lett a puskájuk, és vizes lett az a két, bőrből való tölténytartójuk, amelyet elöl, a derékszíjra csatolva viseltek a köpenyük alatt. Ezek a szürke bőrtasakok, teli hat és fél milliméteres, hosszú, karcsú töltényekkel, kidudorodtak a köpenyek alatt, s emiatt olyanok voltak az országúton masírozó katonák, mintha mind viselősek lettek volna, a hatodik hónapban. Sokszor elrohant előttünk néhány kicsi, szürke személyautó is; a legtöbbször egy tiszt ült bennük a sofőr mellett, a többi tiszt pedig a hátsó ülésen. Ezek még a teherszállító autóknál is több sarat fröcsköltek, és ha a tisztek egyike két tábornok közt ült a hátsó ülésen, és nagyon kis termetű volt, olyan kis termetű, hogy az arcából nem is láthatott az ember semmit, csak a sapkája tetejét és a keskeny hátát, és ha a kocsi feltűnően gyorsan robogott, akkor biztosra lehetett venni, hogy ő az olasz király. A király Udinében lakott, és majdnem mindennap végigrobogott ezen az útszakaszon, mert látni akarta, hogy állnak a dolgok, de a dolgok nagyon rosszul álltak. Amikor beköszöntött a tél, magával hozta az állandó esőzéseket, és az állandó esőzés magával hozta a kolerát. De ezt szerencsésen megelőzték, és végül is csak hétezer embert vitt el a kolera az egész hadseregben.