Az Arab öröksége

3. fejezet

Anna

3. fejezetSzeretem figyelni Jamilah-t, amint fekszik, és nézi a fölötte himbálózó játékokat. Négy hónapja született, az idő szinte repül. Mintha Allah mindent kiszámolt volna. Kegyesen megvárta, míg elvégzem az egyetemet, aztán megfogant a méhemben. Sosem felejtem el Billal arcát, amikor elmondtam neki, hogy várandós vagyok. Talán a női lélek legnagyobb kiváltsága, hogy ő közölheti ezt a férfival, mert Billal reakciója úgy megtöltötte a szívemet, hogy abból életem végéig táplálkozhatom.

Elismerem, nem viseltem túl jól az áldott állapotomat. Anyám mást sem hajtogatott, csak ezt: „Lányom! Méltósággal!” Ez arra is vonatkozott, hogy naponta sírógörcsöt kaptam. Először a rosszullétek miatt, aztán az alakom változása bőszített fel, utána meg a derekam sajgott. Egyszóval, most, ha visszatekintek, valóban végigtoporzékoltam a terhességemet. Bevallom, az is elkeserített, hogy pár hónapot még szerettem volna praktizálni a királyi kórházban.

Nyílik az ajtó, Leila lép be rajta, egyenesen hozzám iparkodik. Amióta Jamilah megszületett, szinte mindennap meglátogat minket. Billal már meg is jegyezte: „Ez túl sok.” Szerencsém van a férjemmel, mert elég volt rámosolyognom, és máris széttárta a karját, és jelezte, neki ugyan mindegy, mikor jön az unokanővérem.

És ugyan miért ne jönne? Hiszen szabad. Kissé irigylem őt, mert sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint én. Apám és Billal részemre is kiállított egy dokumentumot, ami engedélyezi, hogy kísérő nélkül jöhessek-mehessek olykor, de Jamilah születése óta ezt nem teszem meg.

– Mashallah! Mindennap egyre gyönyörűbb! – ölel meg engem, majd Jamilah-t is megsimogatja.

– Jó reggelt, Leila. Azt hittem, ma már nem is jössz.

– Bevallom, megvártam, míg elmegy az urad. Még a végén újra megszól, hogy túl sokat járok ide – kacag fel. Bár Leila kissé tart Billaltól, de volt már rá példa, hogy kellemesen elbeszélgettek a jelenlétemben.

– Jókedvűnek tűnsz ma.

– Nagyon izgatott vagyok, Anna! Képzeld, lesz egy verseny Franciaországban, ahova el szeretnék menni. Még modellt is kapok…

– Verseny? De hát miért akarsz versenyre menni? Rijádban már így is te vagy az egyik legkeresettebb sminkes.

– Jaj, Anna, nem érted! Új trendek vannak, sokat tanulhatok. No és Európa… – Elhallgat, egy ideig én is csöndben nézek a csodás barna szemébe. – El szeretnék oda utazni. Érzem, hogy sokat tanulhatok. Minél többször meg akarom mutatni a tudásomat és a tehetségemet.

Olyan átszellemülten tud még mindig beszélni a munkájáról, hogy attól én is tökéletesen boldognak érzem magam. Bevallom, féltem, hogy sosem lesz boldog, miután Khalid megtépázta a szívét rendesen. De bátyám utána szabadságot is adott neki, egyszóval visszakapta az életét. Igaz, a mai napig a férje, és a mostani hallgatásunk éppen ennek szól.

– Emírrel beszéltél már? – Megrázza a fejét, én azonnal folytatom. – Khaliddal?

– Rettenetesen félek, Anna! Mi van, ha nem enged el?

– Ugyan már, Leila! Hiszen mindenre megkapod az engedélyt!

– Igen, Rijádon belül. De még a várost sem hagyom el. És most? Egyenesen Európa a cél. Félek, Khalid ettől dühös lesz, és nem fog belemenni. Vagy, ami még rosszabb, hogy kísérőket rendel majd mellém. Tudod, milyen konok.

Erre nagyot nevetek, miközben Jamilah-t kiemelem a kiságyából, és megcsókolgatom.

– Azt hiszem, Khalid már egy ideje másként látja a világot. – Leila is kacagni kezd, mindketten egyre gondolunk.

Sokszor töprengtem már azon, hogy Allah talán szántszándékkal indít utakra gyermekeket úgy, ahogy azt velünk tette. Khalid és én szinte ikrekként nőttünk fel, noha nem egy az anyánk. Ő sem tervezte az apaságot, és én is inkább később szerettem volna anyává válni, erre úgy hozta a sors, hogy az ő fia, Rashid, és az én lányom, Jamilah között mindössze négy hónap van. Megfogadtuk egymásnak, hogy gyermekeink úgy nőnek majd fel, mint az igaz testvérek, hogy majd sok időt töltök Mersinben, de ez sajnos eddig nem így alakult. A mersini házunk egy ideje üresen áll, mert ilyen csöpp gyerekkel közel sem olyan gondtalan az élet. Rashid egyébként születése utáni első perctől mérhetetlenül rossz, Mona azt mesélte, nem csinál semmit, csak folyton sír. Pontosan ezért nevetünk most ilyen jóízűen Leilával. Szegény Khalid!

– Jó, talán igazad van! Lehet, hogy az én utazni akarásom a legkisebb problémája lesz Rashid rosszasága mellett.

– Beszéltél vele?

– Igen. Tegnapelőtt hívott, de ezt a remek hírt akkor még nem tudtam megosztani vele.

Kislányomra nézek, kicsit lehetett volna igazságosabb Allah, ugyanis az én gyöngyszemem maga a jóság. Egyébként leginkább Billalra hasonlít, kivéve a szeme színét. Az egészen világos barna, bár nem zöld, de nem is sötét, mint ahogy vártam. Amikor őt figyelem, sokszor gondolok arra, vajon az igazi anyám látja-e odafentről, hogy mi lett velem. Azt, hogy én is anya lettem… Vajon az ő istene is olyan kegyes, mint a mi Allahunk? Hiába nem is ismertem, egész életemben elkísér, és a lányom születésénél is velem volt. Olyannyira, hogy sikerült Billalt meggyőznöm róla, Jamilah-nak európai, pontosabban magyar utónév is kell. Jamilah Csilla bint Billal ibn Feisal al-Szudairi lett a teljes neve. Féltem, hogy megbántom vele Yasmint, de anyám a legnemesebb, legtisztább szívű ember, aki erre a földre született, úgyhogy egy hang nélkül vette tudomásul a döntésemet. Nem így az apám. Ő tombolt, aztán könyörgött, hogy ne tegyem, majd újra tombolt. Még Billalt is elkapta, kérte, ne engedjen asszonya ostobaságának, de férjem sosem hallgat másra. Őszinte pillanatunkban megkérdeztem apámat, miért van ennyire a döntésem ellen, de csak hallgatott. Talán az emlékektől retteg… Fogalmam sincs. Vagy attól, hogy ki kell majd még mondania élete hátralévő részében: „Csilla”.

– Talán felhívhatnánk együtt. Mit szólsz?

– Jaj, ne, Anna! Én félek. Mi lesz, ha nemet mond?

– Úgyis föl kell hívnod! Nem mindegy, mikor teszed ezt?

– Este felhívom egyedül. Addigra összeszedem a bátorságomat – nevet.

Kikapja a kezemből a lányomat, alaposan megpuszilgatja, majd magához szorítja. Sosem beszél arról, hogy szeretne gyereket, sőt jó ideje férfiakról sem fecsegünk. Pedig emlékszem, annyira odavolt régen Khalidért, hogy másról sem lehetett vele beszélgetni. Sok idő telt el azóta, olyan, mintha egy egészen másik élet lett volna. Olykor úgy beszél a bátyámról, mintha sosem lett volna közük egymáshoz, és mintha nem is a felesége lenne.

– Még mindig izgatott vagy, ha vele kell beszélned? Úgy értem, az érzések miatt…

– Ugyan már, Anna! Hol van az már! Tudod jól, hogy feldolgoztam.

– Igen, de nem is találkoztatok azóta. Mit gondolsz, mit éreznél, ha meglátnád?

– Semmit! Khalid felnőtt férfi lett, családja van. Ha hiszed, ha nem, már nem vágyom rá.

– Akkor miért nem fogadod el a kegyes ajándékát? Miért nem válsz el tőle? Akkor nem lenne szükséged az engedélyére!

Tudomásom van róla, hogy Khalid nemcsak neki, de Thanának is felkínálta a válás lehetőségét, de egyikük sem élt vele. Fogalmam sincs, mi tarthat vissza egy nőt ilyen esetben. Talán reménykednek benne, hogy Khalid hazatér, és egyszer még az övék lesz? Meg sem merem kérdezni, mert én tudom, hogy nem így lesz. A bátyám boldog Mersinben, és olyan szerelmes Monába, mint a kezdetekkor.

– Talán igazad van. Ideje lenne továbblépni… – Meglep, hogy ezt a választ adja. – Csak nehéz. Khalid szíve sosem volt az enyém, de a feleségeként mégis nyugodt a lelkem. Félek, ha elveszítem, magányosnak fogom magam érezni.

– Elveszíted? De, hát…

– Tudom, tudom! Nem is az enyém! Hagyjuk, Anna! Inkább sétáljunk, amíg nincs meleg. Közben mesélek Párizsról, és megmutatom a képeket, amiket átküldtek. Egy hangulatos kis garzon lenne a szállásom, kilátással a Szajnára…

Leila csak mondja a magáét, közben azért fohászkodom, hogy Khalid most az egyszer ne mondjon nemet. Félek ettől, mert Leilának igaza volt, Európába utazni egyedül egészen más kategória. Billal is visszautasítana egy ilyen kérést, nemhogy Khalid.

* * *

Már nagyon vártam, hogy Billal hazaérkezzen. Úgy hiányzik, amikor nincs itthon, hogy az már fizikai kínnal jár. Elég sok mostanában a teendője, kicsit aggódom is, mert történnek fura események Szaúd-Arábiában. Amikor belép a lakrészbe, még a levegő is megváltozik. Egyszer megemlítettem anyámnak, hogy én a bőrömön szoktam érezni Billal jelenlétét, mire ő csak mosolyogva annyit mondott: „Ez a szerelem.”

– Hiányoztál – bújok hozzá, mire megcsókolja a homlokomat.

– Te is hiányoztál, Anna. Jamilah hol van?

– Most aludt el.

Fölnevet, leveszi a shemagját, és a fejét csóválva mondja:

– Hogy tud ennyit aludni?

Hiába nevet, látom rajta, hogy feszült. Megfogom a kezét, kényszerítem, hogy leüljön velem szemben.

– Fáradt vagy? – Bólint egyet, majd megdörzsöli a szemét, ostoba feleség lennék, ha nem tudnám, hogy ez bizony nem a fáradtság. – Van valami gondod, igaz?

– Nem fontos, Anna!

– Billal! Minden fontos, ami téged érint.

Hátradől, kényelembe helyezi magát, még mindig olyan heves szívdobogást vált ki belőlem, mint amikor először láttam. Istenem, hogy levett már akkor is a lábamról! Nem telt el azóta nap, hogy csalódtam volna benne. Billal a legtökéletesebb a számomra.

– A bácsikámról van szó… – nyögi ki. Lúdbőrössé válok, hiszen az ő bácsikája Szaúd-Arábia királya.

– Mi van az uralkodóval? Beteg?

Megrázza a fejét, mélyen a szemembe néz, beszélnie sem kell, a gyomrom táncot lejt az izgalomtól. Emlékszem, egyszer régen arról mesélt nekem, hogy szerinte a királyok dolga könnyű, és ő sosem irányítaná a trónról az országot. A mostani politikai helyzet egyre több feladatot hárít rá, és már hallottam olyan pletykákat, hogy nem is a királyunk uralkodik az országunkban, hanem a védelmi miniszter. Vagyis a férjem.

– Ki akar nevezni koronahercegnek.

Boldognak kéne lennem, és büszke lehetnék, hiszen ez azt jelenti, hogy Billal király lesz. Szaúd-Arábia királya. Az én férjem. Mégis, ahogy a gondterhelt arcára nézek, felismerem, ő maga sem örül.

– És te szeretnéd?

– Nincs választásom, Anna. – Nagyot sóhajt, talán azon elmélkedik, kimondhatja-e, amit valójában gondol. – Nem érti az új kor forradalmát. Nem érti, hogy változtatnunk kell, nyitni kell a Nyugat felé. Nem érti, hogy akkor marad a kezünkben a hatalom, ha kicsit mi is olyanná válunk, mint más államok. Az ő kőkemény, mindent elutasító politikájával csak a háborúkba futunk bele. Én most már belátom, hogy Szaúd-Arábiának engednie kell.

– De hisz sok a reform!

– És mit gondolsz, kinek köszönhető? Az uralkodónak? Nem akarom, hogy bántsák, márpedig így is elég nagy a szóbeszéd.

Az arcát a tenyerébe temeti, odaguggolok elé, a térdét simogatva kérdezem:

– Mik a terveid?

Elemeli a kezét az arca elől, és sokatmondón rám néz. Bár ő azt állítja, nem akar király lenni, ebben a pillanatban azt érzem, nincs ember, aki méltóbb lenne rá.

– Jogokat kell adnunk a nőknek. Vezetniük kell! Tanulniuk. Szórakoznia kell minden szaúdinak!

Tudom, miről beszél. Pár hete a király bejelentette, hogy a nők vezethetnek majd autót. A napokban meg azt, hogy mozikat nyitnak meg a nagyközönség előtt, ahova nők is bemehetnek majd. Szóval ez mind Billal műve.

– Egyetértek veled!

– A hitünk, a hazánk nem lesz több, ha elzártan élünk, és nem élvezzük a földi létet. Allah sosem kérné, hogy ne legyünk boldogok!

Az ölébe hajtom a fejemet, büszkeség tölt el. Billal mindig is kemény volt, a háborúktól sem rettent meg, de az, hogy a szaúdiak hétköznapi boldogságáért is tenni akar, sokkal nemesebb lélekre vall. Amikor simogatni kezdi a fejemet, félve mondom neki.

– Utazzunk el Mersinbe. Pihenjünk. Aztán hazajövünk, és meghozod a döntésedet. Bármi lesz is az, támogatlak.