Bajban Dubajban

Veronika

Néha azt gondolom, hogy le kéne ütni.

De tényleg…

Sokszor azon morfondírozom, amikor ilyen felszínes és kicsinyes, hogy mindig ilyen volt-e. Vagy lehet, hogy csak én változom… Magam sem tudom.

A kapucsínómat kevergetve hallgatom a szóáradatát.

– Szóval ez egy szar ország. Itt nincs a fiataloknak jövője. Külföldre kell menni! – Megfogja a kezemet. – Menjünk együtt! Úgyis gyerekkorunk óta együtt lógunk. Jó buli lenne. – Felnevet, és oldalra dobja hosszú szőke haját.

Szeretem Katát. Tényleg. Egész életemben számíthattam rá, mindig őszinték voltunk egymáshoz, és úgy van, ahogy mondja, kis korunktól együtt csinálunk mindent.

De most valahogy… Felfordul a gyomrom a szavaitól.

– Na és hova mennél? – kérdezem lágy hangon, ő pedig csak megrántja a vállát. Mivel úgy ismer, mint a tenyerét, tudnia, éreznie kéne, hogy ironikus a kérdésem.

– Nyilván valami nagyon gazdag országba. – Nyilván. Elmosolyodom, de nem szólok közbe. – Anglia már szerintem lerágott csont, és hogy őszinte legyek, nem is repesek Londonért.

– Hogy mondhatod egy országra, hogy lerágott csont? Egy ország az nem divat kérdése.

– De Veronika! Rád kell hogy cáfoljak, igenis vannak divatos úti célok.

– Sorold!

– Menjünk Dubajba!

– Mi? Megőrültél?

– Miért? Mindketten munkanélküliek vagyunk, jól beszélünk angolul, és úgy hallottam, hogy ott tárt karokkal várják a kelet-európai lányokat.

Szóval ez az a pillanat, amikor megáll a kanál a kezemben, és az eddig a keverés ritmusára harmonikus táncot lejtő kávémat is félretolom.

Csaknem kitör belőlem a nevetés, de ahogy az arcára nézek, rájövök, hogy minden szavát komolyan gondolja.

– Te miről beszélsz, Kata? Egyrészt én nem vagyok munkanélküli…

– Egy ingatlanirodában dolgozol, és havonta körülbelül egy lakást adsz el. Már ne is haragudj, de ha a bátyád nem adna néha kölcsön, éhen halnál.

Huszonnégy éves vagyok. Milliomosnak kéne lennem?

Szerintem tök normális, hogy ennyi idősen az embernek akadnak gondjai a megélhetéssel. Nem vagyok szuperagy, nem végeztem egyetemet, és anyuék sem tettek alám egy luxuslakást.

Na puff!

– Van munkám! Oké? Most egy kicsit pang az ingatlanpiac, de majd rendbe jön. A másik pedig… Mit képzelsz, miért várják Dubajban a szép lányokat? – Elhúzom a kezem az arcom előtt, arra utalva, hogy neki elmentek otthonról. – Gondolkozz már egy kicsit!

– A dubajozásra gondolsz?

Végül is… Igen.

– Na látod, hogy hallottál róla.

– Előítéletes vagy, Veronika. Nem mindenki kurválkodni megy oda.

– Hát azért a szép, extradekoratív, munkanélküli lányok nagy része igen.

– Az előbb azt mondtad, hogy nem vagy munkanélküli.

Morcosan nézek a szemébe, de ő elneveti magát.

Néha nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e.

Megcsóválom a fejem, és én is elmosolyodom.

– Csak poénkodtál. Ugye?

– Nem! – vágja rá. – Komolyan hoztam fel a témát. Nem akarok itt éhen halni ebben a…

Nem fejezi be a mondatot, talán látja rajtam, hogy ebben nem értünk egyet.

– Ebben a miben? A világ legszebb fővárosában élsz. Budapest a leggyönyörűbb hely a világon. Azt hiszed, máshol kolbászból van a kerítés?

– Most mi bajod van?

– Unom, hogy emberek a saját balfék életük vagy szerencsétlenségük miatt másokat okolnak. A slusszpoén az, amikor egy egész országot. Nem sikerült bejutnod az egyetemre, büdös a munka, de ugye ezért mindenki más a hibás. Miért nem vállaltad el azt az állást abban az étteremben?

– Azért, Veronika, mert nem leszek mosogatólány…

Megint nem fejezi be. Most azonban egyértelmű, hogy miért nem. Én is dolgoztam konyhán, bizony nem volt fenékig tejföl, de ki tudtam fizetni belőle az ingatlan-értékbecslő képzésemet. Sikerült elhelyezkednem egy irodánál, de tény, bevallom, egyelőre nem élek meg belőle. Azon kattogok, miként jussak feljebb, hogy kerüljek az elit közelébe, mit tegyek… Nekem is könnyebb lenne mindenkire átkot szórnom, de attól nem lenne több pénz a pénztárcámban.

A pénztárca és a bankszámla a lényeges.

Hogy apukámat idézzem.

És igaza van. Persze amikor megkérdezik, hogy mi a munkád, elég szarul hangzik, hogy konyhai kisegítő, de szégyennek semmiképpen sem mondanám. Főképp, mert konyhai kisegítőként nem kopott úgy fel az állam, mint most, a fantasztikus ingatlanbizniszben.

– Rendben. Ne is legyél mosogatólány. De valamit csak kezdened kéne.

– Menjek egy gyárba, három műszakba dolgozni? Vagy álljak be egy kis butikba eladónak, és öregedjek meg ott? Aztán ötvenévesen meg rájövök, hogy semmit sem ért az életem, és sokkal többre voltam hivatott.

– Amit csak Dubajban lehet megvalósítani…

– Hát itt biztos, hogy nem! – vágja rá.

Nem akarok vele összeveszni, márpedig az álláspontja egyikünknek sem fog változni. Felhozhatnám példának a nővérét, aki ékszerésznek tanult, és ma már extrajól él a kis webshopjából, de arra is legyintve azt mondaná: „Amandának könnyű volt!”

Aki viszi valamire, annak könnyű volt.

Nagyjából ez a séma.

Jó állása van? Ó, neki könnyű volt! Sikeres és ismert? Ó, neki könnyű volt!

Ebben nagyon különbözöm Katától.

– Valami szakmát kéne tanulnod. A gimi csak a nyelvvizsgát adta.

– Milyen szakmát?

– A gimnáziumban azt mondtad, hogy újságíró akarsz lenni. Talán az? Nem muszáj egyetemet…

– Jaj, Vera! – Utálom, amikor így szólít. – Nem akarok már tanulni! Mit nem értesz ezen? Pénzt akarok keresni! Sokat!

Széttárja a kezét, mintha nem tudnám, hogy mennyi az a „sok”.

Mindenki azt akar, de csak az ostoba hiszi el, hogy láblógatva is megy a dolog.

– Figyelj… – Rám emeli a nagy kék szemét. – És Dubajban mégis mit csinálnál?

– Hát… Azt még nem tudom…

Hátradőlök a széken, és elnézek a Duna felé. Megfogadom magamban, hogyha holnap is ugyanilyen szép idő lesz, lejövök ide egyedül, üldögélek majd, és csak bámészkodom.

– Na látod! Azt a „nem tudom”-ot itt is csinálhatod Budapesten.