Párizs királynője

Első fejezet-1

Első fejezetFranciaország, Provence megye

1940. tavasz

Cannes öreg és zsúfolt, még mindig a Côte d’Azur rokokó királynője, tompított pasztellszínek palettája ezen a kora májusi reggelen. Provence-ban beköszöntött a tavasz, a szikrázó fények sárgabarackszínű csillogásba vonják a várost. A körút túloldalán fehéren ragyog a homokos strand, és aranyosan csillog a zöld tenger habja. A Côte d’Azurön az ember sosem gondolná, hogy a Reich vasmarka máris torkon ragadta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Norvégiát és Dániát. A városban az a pletyka terjed, hogy már errefelé járnak.

Gabrielle Chanel – a legtöbb embernek csak Coco – nem hiszi, hogy ez igaz lenne. Egy árnyékos asztalnál ül a körúton, szemben a tenger, előtte egy csésze tea, ahogy minden reggel, amelyet La Pausában, a tengerparti villájában tölt. Nézelődik, beszívja a friss, sós levegőt. Jó érzés egy időre eljönni Párizsból, messzire a háború feszültségétől, és a gondtól, hogy mi következik majd ezután. Jó érzés messzire kerülni a német határok melletti farmokról és városokból érkező, Párizst ellepő hordáktól. Amikor rájönnek, hogy semmi értelme nem volt ennek a vándorlásnak, majd hazaszaladnak, és Párizs újra a régi lesz.

Coco nem aggódik; épphogy csak bosszankodik. Franciaország kilenc hónappal ezelőtt hadat üzent Németországnak, és azóta semmi sem történt. Legalábbis itt, a Riviérán nem. Ez egy színlelt háború, gondolja Coco. Még a windsori herceg és a felesége is itt maradt, nem messze innen, Cap d’Antibes-ban. Ha a németek megszállása fenyegetne, akkor David volna az első, aki a Führerrel való barátsága ellenére elmenekülne. Anglia volt királya – VIII. Eduárd, a körön belülieknek csak David – nem titkolja a Hitler iránti rajongását. És miután David lemondott a trónjáról a nőért, akit szeretett, a Führer királynak kijáró csinnadrattával látta vendégül Berlinben. De egy igazi háború egészen más dolog. David közel sem olyan kemény, mint Wallis: a felesége kellemes modora és csiszolt külleme kőkemény gerincet rejt, amely, ha szükség van rá, a skorpióhal mérgezett fullánkját rejti magában. Coco látta, Wallis hogyan marja halálra a nőket, akik túl közel kerültek Davidhez.

A legtöbb férfi, és az elején nők is bedőltek Wallis álcájának. Még Hitler nehézkes külügyminisztere, Von Ribbentrop is beleszeretett. Vagy legalábbis ez a pletyka járta. Egy hónapon át minden reggel egy csokor vörös szegfűt küldött Wallisnak, míg Wallis hozzá nem ment Davidhez, annak ellenére, hogy Nagy-Britannia David lemondásának botránya miatt háborgott.

Coco elfintorodik, elmereng – miért szegfűt és nem rózsát? –, közben tekintete végigpásztázza a tőle balra látható, széles körutat, a túloldalon lévő strandot, és végül a tengert. A nap reszkető melegében megpillantja egy, a parttól távol horgonyzó szkúner sziluettjét. Kezével árnyékolja a szemét, a hajót figyeli. Egy pillanatig azt hitte, hogy a Flying Cloud az, Westminster hercegének egyik jachtja. De természetesen ez lehetetlen.

Ugyanilyen tavaszi nap volt, amikor évekkel ezelőtt utoljára a Flying Cloud fedélzetén járt. A jacht Anglia leggazdagabb emberének, Hugh Richard Arthur Grosvenornak, Westminster hercegének tulajdonában állt, akit barátai csak Bendornak hívtak. Azon a reggelen a felső fedélzeten nézelődött, élvezte a kilátást. A kikötő vize tükörsima volt, Coco nézte a Flying Cloud és a part között horgonyzó, tucatnyi kisebb hajót. Bendor odasétált mögé, és megcsókolta a tarkóját, ezzel meglepve Cocót. Majd a korlátra támaszkodva elnézett a kikötő felé, és azt mondta, hogy valami fontosat szeretne megbeszélni vele. Coco azonnal tudta, miről van szó.

Vagy legalábbis úgy gondolta…

Bendor végre felteszi a nagy kérdést. Coco úgy döntött, azok után, hogy ennyi éve vár erre, meg fogja várakoztatni a válaszával. Végül is ez egy nő kiváltsága. Legalább egy kicsit hadd szenvedjen, miközben a válaszára vár.

Boldogság töltötte el, és a biztos jövő tudata. Csendben állt mellette, míg Bendor összeszedte a gondolatait. De az első szavak után el kellett fordulnia, amikor a férfi vidáman bejelentette, hogy megkérte egy édes angol hölgy kezét, és az illető igent mondott. Kezét Coco karján nyugtatta, miközben közölte, már alig várja, hogy bemutassa őket egymásnak. Ó, igen, a szerető és a jövendőbeli feleség.

Ebben a pillanatban megaláztatás hulláma söpört végig rajta, teste minden egyes kis izma megfeszült, míg megemésztette a hírt. Bendor valaki mást vesz el helyette! A szeretője egy angol rózsaszálat vesz feleségül. Egy nőt, aki Cocóval ellentétben a láthatatlan határ jó oldalára született. Ugyanez a határ volt, ami megakadályozta, hogy Coco nyilvános gálákon és magánpartikon vegyen részt Westminsterrel együtt. Ugyanaz a határ, amely miatt nem léphetett be vele a lóversenyek mázsálóihoz, vagy a herceg páholyába az opera- és balettelőadásokon.

Ahogy Coco felidézi a pillanatot, egyszeriben remegni kezd a keze, miközben újra felemeli a teáscsészét. Bendor képére boldog várakozás ült ki, ahogy a nő gratulációját várta, eközben Cocóban égő düh tombolt, és a gondolatai vadul kavarogtak. A hajó korlátjára támaszkodott, gyorsan szedte a levegőt, tomboló haragjával viaskodott. Eszébe jutott, hogy a legegyszerűbb dolgokra terelje gondolatait, míg egyre csak múltak a percek – a vállát melengette a nap, fürdőzők futkároztak ugyanezen a cannes-i tengerparton, majd a sekélyesben fröcskölték egymást.

Egy másodpercig sem habozva a tarkójához nyúlt, oda, ahol Bendor megcsókolta, és egy határozott mozdulattal leemelte a hosszú gyöngysorokat a nyakáról – nagy, krémszínű gyöngyök voltak, megfizethetetlen gyöngyök, Bendor ajándéka. Ugyanabban a pillanatban kinyújtotta a kezét, áthajolt a korláton, és a nyakláncokat a tengerbe ejtette.

Bendor felhördült.

Westminster hercegének szeme majd kiugrott a helyéről, és egyszerűen pánikba esett, megpördült, és kiabálni kezdett.

– Mindenki a fedélzetre! Mindenki azonnal ugorjon a tengerbe!

Miközben egyre nagyobb lett a lárma, a kiabálás – sípok hangzottak fel, futó lábak cipőinek hangja, Bendor üvöltözése –, Coco a smaragd karpereceket is behajította a csuklójáról, és mintha csak álom lenne, nézte, ahogy követik a gyöngyöket a víz sötét mélyébe.

Most mosolyog magában, ahogy a teáját kortyolgatja. Az idő nem gyógyít be minden sebet, de mindez már oly régen volt!

– Mademoiselle! – Coco felriad, ahogy egy távoli kiáltás elsöpri a gondolatait, és eltűnik a Flying Cloud.

Coco hunyorogva néz a napfénybe, miközben valaki sietősen felé tart a járdán. Charles Prudone! Ő meg mit keres itt? A Chanel ház ügyvezetőjének az ügyeket kellene intéznie a Maison de Paris-ban, nem pedig a cannes-i körúton rohannia felé. Lehet, hogy már befejezte a nőiruha-tervezést, de alkalmazottainak kis létszámú csapata még mindig ott dolgozik a Rue Cambonon, parfümöt és kozmetikai szereket árulnak. Coco hátradől, vár. Nahát, még sosem látta az igazgatót ilyen gyorsan mozogni!

– Reméltem, hogy itt találom – lihegte az asztal szélébe kapaszkodva, amint odaért hozzá.

Coco felvonta szemöldökét, és elmosolyodott.

– Jó reggelt, Prudone igazgató! – Az öltönye és a nyakkendője gyűrött, állapítja meg Coco, mintha a férfi előző éjjel ezekben aludt volna. Az igazgató arca kipirult, nehezen veszi a levegőt. – Kérem, foglaljon helyet! – Coco a székre mutat. – Mi szél hozta önt Cannes-ba?

– Egy levelet hoztam, mademoiselle. – Az asztal túloldaláról átnyújt egy borítékot. – Az van ráírva, hogy sürgős, úgyhogy vettem a bátorságot, és elcsíptem az éjszakai expresszt. Épp az állomásról jövök. – Coco elveszi a borítékot, a feladó címét vizsgálja. Georges Baudin küldte, ő az igazgatója a Neuillyben lévő parfümgyárnak, ahol Coco parfümjei készülnek.

– Tegnap kézbesítették a levelet. – Monsieur Prudone kihúz egy zsebkendőt a zsebéből, és letörli a homlokát. Leveszi a kalapját, és a székre dobja.

Coco csendben felnyitja a borítékot, és kihúzza a levelet. Átfutja az oldalt, aztán a száját összeszorítva újrakezdi. Lassan olvassa. Ez lehetetlen! A szíve kihagy egy ütemet. Felpillant, elnéz az igazgató mellett. Ez nem lehet igaz.

Hirtelen ráébred, hogy Prudone továbbra is rámered, így aztán próbál úrrá lenni a keze remegésén, félbehajtja a levelet, és visszacsúsztatja a borítékba. Egy sárga macskát néz, amely az igazgató mögött a járdán üldögél. A macska hátrafordul, rövidke farkát nyalogatja, lassan, mintha az idő nem is létezne.

De az idő létezik, és amennyiben igazat mondanak ebben a levélben, azonnal cselekednie kell. A macska nyújtózkodik egyet, aztán az úttestre ugrik, épp, amikor Coco a szeme sarkából meglátja, ahogy felvillan valami zöld, a sarkon egy autó kanyarodik be száguldva. Coco az asztalra dobja a borítékot, épp amikor a macska a kerekek alá fut, gumicsikorgás, dudálás, majd az autó tovarobog.

Prudone megfordul, követi Coco tekintetét. De addigra már az autó és a macska is eltűnt. Coco arra a pontra szegezi tekintetét, de az utca kihalt és patyolattiszta.

Az igazgató Cocóra bámul.

– Jól érzi magát, mademoiselle?

Coco bólint. Prudone int a pincérnek, aki már meg is jelent Coco mellett, karján egy félbehajtott tiszta, fehér, vászon asztalkendővel. A pincér felvonja a szemöldökét, és Coco felé hajol.

Coco odamutat.

– Egy macska volt ott, pont azon a helyen, amikor egy autó száguldott erre a sarkon. – A pincérhez fordul. – Csak képzelődöm?

A pincér épphogy csak felegyenesedik, és elmosolyodik.

– Talán egy nagy sárga, félfarkú macska volt az, mademoiselle?

Coco bólint, még mindig le van döbbenve.

– Ó, igen, azt hiszem, az volt.

A férfi keresztbe fonja a karját maga előtt.

– Akkor ön a szemtanúja volt La Bohemian egyik nagyszerű trükkjének, az eltűnésnek. – Alsó ajkát előrebiggyesztve vállat von. – Minden csávából kibújik. Ez egy cigány trükk, mint a varázslat.

Coco sóhajt, tekintete újra az előtte heverő levélre esik. Neki is jól jönne most egy efféle varázslat.

– Hozzak még egy kanna teát? Ez már bizonyára kihűlt.

– Nem, köszönöm. – Coco elhessegeti a pincért. – Megvagyok.

A pincér Prudone felé fordul.

– Esetleg önnek valamit, monsieur? Egy aperitifet? Teát?

Az igazgató az órájára pillantva megrázza a fejét.

– Ma nem. Nincs rá időm. – Ahogy a fickó elsiet, Prudone Cocóhoz fordul. – A levél. Rossz híreket hoztam?

– Igen, Monsieur Prudone. Ez valóban rossz hír. De helyesen tette, hogy eljött. Ez sürgős ügy.

Prudone szóra nyitja a száját, de Coco felemeli a kezét.

– Hallgasson, kérem! Gondolkodnom kell. – A Pierre-hez intézett válasznak gyorsnak és végzetesnek kell lennie. Tudhatta volna, hogy Pierre Wertheimer előáll egy ilyen trükkel, most, hogy Franciaországból Amerikába költözött. Elmenekült a német háború fenyegetése elől, ezt állította – és most ez a levél! Attól a naptól kezdve, hogy 1924-ben együtt megalapították a Société Mademoiselle-t, hogy a No 5-et árulják, harcolnia kellett, hogy megvédje a parfümjéhez és a nevéhez fűződő jogait.

Milyen bolond is volt! Amikor először találkozott Pierre-rel, még csak épphogy kezdett sikeres lenni a ruháival Párizsban a Maisonban, és épp akkor alkotta meg a No 5-et, a sok pénzzel és hatalmas parfümcégekkel büszkélkedő Pierre pedig be akart fektetni. És a cége, a Lenthal pont Párizs mellett működött, készen állva, hogy azonnal gyártsa és forgalmazza Coco parfümjét. Szinte álomszerűnek tűnt a kettejük társulása.

Egyezséget kötöttek – aminek a következménye az lett, hogy a Société Mademoiselle részvényeinek csak a tíz százaléka volt az övé, az irányítást pedig Pierre-re, és a fivérére, Paulra bízta. Azokban az években még újoncnak számított a parfümüzletben, az energiáját inkább arra összpontosította, hogy nevet szerezzen magának a divatszakmában, a megállapodás részleteit Pierre-re hagyta. És ez az előzékeny, sikeres és gazdag ember olyan bölcsnek tűnt. Pierre kezelte a szerződések véglegesítésének összes jogi vonatkozását, és Cocónak eszébe sem jutott, hogy ne az ő érdekeit képviselné.

Szempillája alól figyeli az igazgatót. Szüksége lesz a segítségére, és ennek érdekében a bizalmába kell fogadnia. Coco senkiben sem bízik. Az igazgató azonban már évek óta neki dolgozik. Ismeri a diszkréció értékét, főképp egy olyan versengő világban, mint amilyen a divat, a ruhatervezés és parfüm piaca. És pontosan tisztában van vele, hogy a pozíciójának legfőbb kelléke a diszkréció.

Coco összekulcsolja kezét, tekintetét a férfira függeszti.

– Be kell hogy avassam önt, Prudone igazgató. – Kis szünetet tart. Amikor a férfi bólint, Coco folytatja. – Úgy tűnik, hogy az üzlettársam egy tolvaj.

– Hogyan? – Prudone szeme tágra nyílik. – Monsieur Wertheimerről beszél?

– Igen. Igen! – Coco nagy levegőt vesz, minden erejével összpontosít, hogy féken tartsa a dühét.

Egy mély ránc jelenik meg az igazgató két szeme között. Előrehajol, mintha valaki hallgatózna, és lehalkítja a hangját.

– De úgy tudtam, hogy Monsieur Wertheimer néhány hónapja Amerikába költözött, a fivérével és a családjaikkal. – Félrebillenti a fejét. – New Yorkba, ha jól emlékszem…

– Igen. Emigráltak. – Miután Hitler megtámadta Lengyelországot, Pierre úgy gondolta, hogy a zsidó családok számára ez már rossz jel. Úgy gondolta, hogy a színlelt háború nagyon is valós. Coco kezébe veszi a borítékot, legyezőnek használja.

Az igazgató dadogni kezd.

– De mi…

– Monsieur Baudin állítása szerint, Pierre elvette – nem, Pierre Wertheimer ellopta! – a No 5 receptjét a gyárból.

– Ellopta! – Prudone elfordítja a tekintetét. – Mindig is úriembernek gondoltam. Biztos benne, hogy ez nem csak valami tévedés, mademoiselle?

– Igen, Monsieur Prudone. Egészen biztos vagyok benne. Olybá tűnik, hogy Alain Jobert, Pierre jobbkeze, két napja megérkezett New Yorkból Neuillybe egy hivatalos felhatalmazással és utasításokkal Pierre részéről, hogy adják át neki a No 5 receptjét. – Szünetet tartott, a gyöngyeivel játszott. – Monsieur Baudin láthatóan úgy érezte, hogy nincs más választása, mint hogy engedelmeskedjen. Ezek után Alain Jobert távozott, táskájában a legdrágább parfümöm receptúrájával.

Prudone arckifejezése végre tükrözte Coco szavainak teljes jelentését. A receptet ellopták. A No 5 leírása sosem hagyta el a Neuillyben lévő széfet, mivel egy parfüm formulája, akárcsak a legjobb séfek receptjei, teljes egészében titok. Csak három ember tudta a széf kódját: Coco, Pierre és Georges Baudin.