HATVANNYOLCADIK FEJEZET
A fészek üresen állt, a szajkó régen elpusztult. A szalmaszálak és gallyak az évszakok váltakozásával egyre csak potyogtak ki a faág hajlatából. Aljas tolvajok, gondolta a varjú. Minden szajkó az.
Ekkor valami csillanás ragadta meg a figyelmét, és visszaszárnyalt. Mit lopott ez a szajkó? Valami színes és fényes dolgot.
Túl szép volt, nem hagyhatta ott. Az ő fészkét is kiválóan díszíti majd. Kipiszkálta a gallyak közül, aztán a karmai közé fogta, le ne essen. Amikor felröppent, nem vette észre, hogy a dugó kilazult. De nem is számított, hiszen úgysem tudta volna visszatenni. Ennyire ő sem volt okos.
Az apró fiolából valamiféle por pergett ki; szép, csillámló nyomot hagyott a varjú mögött. Néhány szem a földre hullott, de volt, ami a szél szárnyán a felhők felé em
