NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
KAZI
Nyikorogva nyílt az ajtó. Lassan. Minden lassú volt, mintha a király kiélvezné, hogy a kényére-kedvére vagyok bízva. Háttal ültettek az ajtóhoz, nem tudtam megfordulni, de minden lassú lépésbe beleborzongtam. Sarka a padlót érte, aztán lépte továbbgördült a lábujjakig. Az egész szoba az övé volt. Én is.
Aztán csend lett, csontig bénító csend, amikor megállt. Éreztem a tekintetét a fejemen, a nyakamon, a hátamon. A következő egy penge lesz?
– Üdv, katona.
Rám tört a hányinger.
Odalépett a kandalló felé, a hátát mutatta nekem, majd letérdelt. Aprófát dobott a tűzre, aztán egy hasábot is. A lángok fellobogtak, megvilágították a helyiséget.
– Fázol? – kérdezte.
A levegő hirtelen belélegezhetetlenné, forróvá vált. De nem a tűztől. Izzadság csorgott le a háta
