HUSZONKETTEDIK FEJEZET
KAZI
Tor Őrhelye nem volt az otthonom. Még nem. Nem igazán. Amikor korábban itt jártam, csak betolakodó voltam, csaló, aki igyekszik befurakodni a védelmi vonalak mögé. Katona voltam, titkos tervekkel, hamis ígérettel. Csak egy erődöt láttam, tele titkokkal, és minden szobában csak lehetséges rejtekhelyet véltem felfedezni. Mindazonáltal, akármennyire igyekeztem ellenállni, megláttam a szépségét; azt, hogy élő vallomás, bizonyíték az elkötelezettség mellett, amely a Ballengereket azzá tette, akik. Tökéletesen metszett ékkő volt; felelőtlen pillanataimban el-eltűnődtem, milyen lenne ide tartozni. Néha, amikor biztosra vettem, hogy senki sem lát, letelepedtem egy székbe az üres ebédlőben, és elképzeltem, hogy ez a hely – a Jase-é melletti szék – mindig rám várt.
Ami
