Mozgás az ablakban. És egy nyugtalan hang:
– Ki az? Ki van ott?
– Én vagyok az, Triss.
– Yennefer? Te vagy az? Az istenekre! Honnan… Hol vagy?
– Nem fontos, hol vagyok. Ne blokkolj, mert remeg a kép. És vidd arrébb a gyertyatartót, mert vakít.
– Máris. Természetesen.
Bár késő este volt, Triss Merigoldon nem házi öltözék volt, de nem is munkaruha. Alkalmi ruhát viselt. Szokása szerint az álláig begombolva.
– Szabadon tudunk beszélni?
– Persze.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Hazudsz.
– Yennefer…
– Nem csapsz be, taknyos. Ismerem a pofikádat, eleget néztem. Ilyen volt, amikor a hátam mögött először feküdtél le Geralttal. Akkor is ugyanilyen ártatlan szajhás maszkot öltöttél fel, amilyent most látok az arcodon. És most ugyanazt jelenti, mint akkor!
Triss elvörösödött. Mellette az abla
