1
1Robert Cohn egykor középsúlyú ökölvívóbajnok volt Princetonban. Ne gondolják, hogy valami nagy jelentőséget tulajdonítok e címnek, de Cohn számára rengeteget jelentett. Valójában fütyült az ökölvívásra, sőt mi több, utálta, de sok vesződség árán, alaposan kitanulta a mesterséget, hogy valamiképp kiegyensúlyozza azt az állandó félszegséget s alsóbbrendűségi érzést, amely zsidó volta miatt Princetonban hatalmába kerítette. Megnyugtató tudat volt, hogy mindenkit leüthet, aki pimaszkodik vele, noha rendes és kissé félszeg gyerek lévén, ezután sem bokszolt soha másutt, mint a szorítóban. Spider Kellynek legjobb tanítványa volt. Spider Kelly minden növendékét pehelysúlyúnak képezte ki, akár százöt fontot nyomott, akár kétszázötöt, de úgy látszik, Cohnnak megfelelt a dolog. Rendkívül fürge volt. Oly jól bokszolt, hogy Spider végül is kénytelen volt kiütni, s jóvátehetetlenül szétlapítani az orrát. Cohn ettől fogva még jobban utálta az ökölvívást, de az eset valamilyen különös fajta elégedettséggel töltötte el, az orrának pedig kétségkívül használt. Princetoni utolsó évében sokat olvasott, s megszokta, hogy pápaszemet viseljen. Sohasem találkoztam senkivel az évjáratából, aki emlékezett volna rá. Még arra sem emlékeztek, hogy középsúlyú ökölvívóbajnok volt.
Általában bizalmatlan vagyok az egyszerű, szókimondó emberek iránt, főképp, ha történeteik túlságosan rímelnek egymásra. Nem hittem el Robert Cohnnak, hogy középsúlyú ökölvívóbajnok volt. Azzal a gyanúperrel éltem, hogy egy ló rúgta szét az orrát, vagy az anyja állapotos korában megijedt valamitől, vagy szörnyet látott, vagy hogy gyerekkorában a fejére ejtették. De végül is találkoztam valakivel, aki igazolta Spider Kellyről szóló történetét. Spider Kelly nemcsak hogy jól emlékezett Cohnra, de gyakran érdeklődött is felőle.
Robert Cohn, apja után, New York egyik leggazdagabb zsidó családjához tartozott, anyja után az egyik legrégibbhez. A kadétiskolában, ahol Princetonra készült, s amelynek rögbicsapatában is jól megállta a helyét, senki sem ébresztette fel benne faji öntudatát. Senki sem éreztette vele, hogy zsidó, s hogy bármiben különbözik a többiektől, egészen addig a pillanatig, amíg Princetonba nem került. Kedves, barátságos gyerek volt, nagyon félszeg, s Princeton elkeserítette. Ökölvívásba temette bánatát, s amikor elhagyta Princetont sérült önérzetével és szétlapított orrával, az első lány, aki kedves volt hozzá, elvétette magát vele. Öt évig volt házas, három gyerekük született, felélte az apja által ráhagyott ötvenezer dollár nagyobb részét – a vagyont anyja örökölte –, s a gazdag feleséggel töltött boldogtalan évek alatt láthatóan megkeseredett, ami éppenséggel nem vált előnyére. S amikor végül is elhatározta, hogy otthagyja az asszonyt, a felesége megelőzte. Megszökött egy miniatűrfestővel. Minthogy Cohn már hónapok óta készülődött rá, hogy elhagyja feleségét, s csak azért nem tette meg, mert túlságos kegyetlenségnek tartotta, hogy a feleségét megfossza magától, az asszony szökése egészséges megrendülést keltett benne.
Azután törvényesen is elváltak, és Robert Cohn a tengerpartra költözött. Kaliforniában irodalmárok közé került, s minthogy az ötvenezer dollárból még maradt valamennyi pénze, rövidesen egy művészeti folyóiratot alapított. A folyóirat Carmelben, Kaliforniában látta meg a napvilágot és Provincetownban, Massachusettsben múlt ki. Idővel Cohn, akire a munkatársak mint védangyalukra tekintettek, de akinek neve a címlapon kezdetben csak tanácsadó tagként szerepelt, a lap egyedüli szerkesztője lett. Elvégre az ő pénzén ment a lap, s a szerkesztői tekintély sem volt utolsó dolog! S amikor végül is be kellett szüntetnie a lapot, mert túl sok pénzébe került, nehéz szívvel mondott le róla.
Igaz, hogy ez idő tájt már más gondjai is voltak. Egy asszony vette kézbe, aki abban reménykedett, hogy a folyóirat segítségével maga is érvényesülni fog. Erélyes nő lévén, Cohnnak semmi esélye nem volt arra, hogy valaha is kicsússzon a kezéből. Egyébként is meg volt róla győződve, hogy szerelmes az asszonyba. De amikor ez észrevette, hogy a folyóirat hanyatlóban van, hirtelen megcsömörlött Cohntól. Elhatározta, hogy kivesz belőle, amit lehet, s ameddig lehet, s ezért arra beszélte rá, hogy hajózzanak át Európába, ahol Cohn teljesen az írásnak szentelheti magát. Át is jöttek – az asszony itt nevelkedett –, s három évig maradtak itt. E három évből az elsőben utazgattak, a másik kettőt Párizsban töltötték. Robert Cohn két barátot szerzett, Braddocks volt az irodalmi barátja, én a teniszpartnere.
A nőt, aki Cohnt kisajátította, Francesnak hívták. A második év vége felé úgy látta, hogy alakja elnehezül, öregedni kezd. Magatartása Roberttel szemben egyszerre megváltozott.
Elhatározta, hogy az eddigi könnyed kizsákmányoló rendszerét házasságra cseréli be. Robert anyja akkoriban háromszáz dollár havi járandóságot fizetett a fiának. Meg vagyok róla győződve, hogy két és fél évig Robert Cohn nem is gondolt más nőre. Boldog volt, leszámítva, hogy mint a legtöbb Európában megtelepedett amerikai, jobb szeretett volna Amerikában élni. Az írást is megszerette. Egy regényt írt, amely nem is volt olyan rossz, mint amilyennek a kritikusai később elmondták, habár elég gyönge regény volt. Sok könyvet olvasott, bridzsezett, teniszezett, bokszolt is egy helybeli ökölvívó-iskolában.
Hogy a barátnője mit tart róla, azt akkor fedeztem fel, amikor egyszer egy este hármasban vacsoráztunk. Az Avenue-ban ettünk, s utána átmentünk feketére a Café de Versailles-ba. Fekete után megittunk néhány konyakot, aztán azt mondtam, hogy el kell mennem. Cohn arról beszélt, hogy a hét végére utazzunk el valahová kettesben. Ki akar kerülni a városból. Azt ajánlottam, hogy repüljünk Strasbourgba, onnét gyalog fel Saint Odile-ba, vagy valahová máshová Elzászban. – Ismerek egy lányt Strasbourgban – mondtam –, aki megmutathatná nekünk a várost.
Valaki megrúgott az asztal alatt. Azt hittem, véletlen. – Két éve él már ott – folytattam –, s mindent tud, amit a városról tudni érdemes. Remek lány.
Megint megrúgtak az asztal alatt. Észrevettem, hogy Frances, Robert barátnője, előreszegzi állát, az arca megmerevedik.
– Mi a fenének mennénk Strasbourgba! – mondtam. – Mehetnénk Bruges-be is vagy az Ardennekbe!
Cohn mintha megkönnyebbült volna. Többé nem rúgtak meg az asztal alatt. Jó éjt kívántam és elmentem. Cohn azt mondta, hogy újságot akar venni, s elkísér a sarokig.
– Az isten áldjon – mondta –, miért beszéltél arról a strasbourgi lányról? Nem láttad Frances arcát?
– Miért néztem volna? – mondtam. – Mi köze ahhoz Francesnak, hogy ismerek egy amerikai lányt, aki Strasbourgban él?
– Mindegy – mondta Cohn. – Akármilyen lányról beszéltél volna is, mindegy. Legföljebb nem megyek veled.
– Megőrültél?
– Nem ismered Francest. Akármilyen lányról beszéltél volna is, mindegy. Nem láttad, milyen laposan nézett rád?
– Helyes – mondtam. – Akkor menjünk Senlis-be!
– Ne légy ingerült!
– Nem vagyok ingerült. Senlis jó hely, megszállunk a Grand Cerfben, felmegyünk az erdőbe, aztán hazajövünk.
– Jó lesz.
– Holnap a teniszpályán látjuk egymást – mondtam.
– Jó éjt, Jake – mondta Cohn, s indult vissza a kávéházba.
– Elfelejtettél újságot venni.
– Elfelejtettem – mondta. Elkísért a sarki standig.
– Nem haragszol, Jake? – Megfordult az újsággal a kezében.
– Miért haragudnék?
– Tehát holnap a tenisznél! – Utánanéztem, ahogy ment vissza a kávéházba, kezében az újsággal. Szerettem Robertet, s az az asszony alighanem rendbe tette az életét.
