Megszűnik minden, marad a madarak vészvijjogása, a majmok makogása és a levelek zörgése.
Paul felénk indul, én még mindig Gloria szemébe meredve várok. Felkészültem rá, hogy sikítani vagy kiabálni fog, de némán vigyorog a képembe, mintha most nyerte volna meg a lottót.
Nagyon felhúz. Annyira, hogy tudom, ha továbbra is a kezem között tartom, meg fogom sorozni. Egyszerűen felemészt ez a bizonytalanság. Semmit sem tudunk az alanyról, így fingom sincs, miként is állhatnék hozzá. Persze, ha minden terv szerint ment volna, akkor nem is lenne rá szükség. Letettük volna a célnál, és kész… De most itt állunk a dzsungel közepén, emberek járják az utakat, amiket mi, és nem valószínű, hogy ez véletlen. Ráadásul a spiné még elmebeteg is…
Fellököm magam, odébb állok, de a kezemet nem tudom fékezni,
