Amikor meghozták az ételt, én is kijöttem a szobából, de úgy ettünk, hogy egymáshoz sem szóltunk. Valószínűleg vérig sértettem a viselkedésemmel, de az sem érdekel. A küldetésemnek vége, az alany itt van, és rettegek attól, hogy az elhivatottságom már nem adja meg azt a keretet, amit eddig igyekeztem nem átlépni. Eddig észnél kellett lennem, csak a bevetésre koncentrálhattam, de most más a helyzet.
Megemelem a fejem, nem lep meg, hogy engem néz. Állom a tekintetét, feszengeni kezd, ezért inkább a távirányítót nyomogatja.
– Hova kapcsoljam?
– Nekem mindegy.
– Kereshetek valami spanyol nyelvűt?
– Tőlem! – Berakom a tányért a mosogatóba, és az ajtóm felé indulok.
– Szerinted komoly Paul betegsége?
– Nem hinném. Annak a vírusnak több fajtája van.
Ő is fölpattan, de figyelmen kívül hagy
