Magyar kóla

Chapter 3

ELŐSZÓ

Egy belvárosi szállodában találkoztam vele. Teljesen átlagos asszonynak tűnt, ránézésre bármi lehetett volna. Hivatalnok, tanárnő, decens nagymama, üzletasszony, eladó. Tényleg bármi. Nem volt ráírva a múltja. Kedves, mosolygós arcában mégis láttam valamiféle szomorúságot – vagy inkább dühöt. Azt gondoltam, talán én vagyok a századik újságíró, akinek magyaráznia kell a bizonyítványát ennyi évvel a férje halála után. Akinek bánatos arccal elmeséli, hogy ő nem tudta, mivel foglalkozott valójában a vele élő férfi. Aki hosszú évekig nem sejtett semmit a sok-sok gyilkosságról, a halottakról, amikor pedig felfogta, mi zajlik körülötte, már késő volt. És ahogy elkezdődött az interjú, voltaképpen beigazolódott a sejtésem. Kolumbia leghírhedtebb kokainbárójának, Pablo Escobarnak a felesége, Victoria Eugenia Henao tényleg ezekkel a sablonos mentségekkel állt elő, és ki tudja, talán még az is lehet, hogy őszintén így gondolta. Hogy őszintén hitt abban, ő csupán kívülálló volt abban a történetben, amely rengeteg ember életét megnyomorította. Kevesen tudják, de Escobar keze még Budapestre is elért. Kolumbia budapesti nagykövetét, a korábban országa igazságügy-minisztereként tevékenykedő Enrique Parejo Gonzálezt a kegyetlen drogbáró szervezete által megbízott bérgyilkos próbálta likvidálni a Rózsadombon, 1987. január 13-án, de a diplomata túlélte a támadást, pedig öt golyót kapott, mielőtt a hóban összeesett. Talán ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a kolumbiai drogháború ilyen közel jött hozzánk, magyarokhoz – főleg ahhoz az emberhez, aki González rózsadombi szomszédjaként közvetlenül a támadás előtt kinézett az ablakon, de a bérgyilkos a pisztolyát felé tartva csendre intette.

Mint mindenki Magyarországon, sokáig jómagam is valami egészen távoli egzotikumként tekintettem a dél-amerikai drogkartellekre. Akkor kezdtem behatóbban foglalkozni a kábítószer-kereskedelem működésével, amikor a magyar szervezett bűnözést bemutató, Maffiózók mackónadrágban című könyvemhez gyűjtöttem anyagokat. A könyv sikerén felbuzdulva aztán eldöntöttem, hogy alaposan utánajárok a hazai kokainpiac titkainak, és megírom a Magyar kólát. Ezzel azonban kicsit magasabbra tettem a lécet a korábbinál. Mert míg a „mackónadrágos” könyv jórészt a régmúltról szól, bár sokszor megdöbbentően brutális, mégis elévült bűnesetekről, addig a kokainkereskedelem magyar vonatkozásait nem lehet a jelen megkerülése nélkül feltárni. Találkoznom kellett olyan emberekkel, akik már azzal kockázatot vállaltak, hogy egyáltalán szóba álltak velem. Ezek a „veszélyeztetett” beszélgetőtársak hajlandók voltak olyan fontos információkat átadni, amelyek nyomán el tudtam indulni egy-egy témakör feldolgozása irányába. Ők természetesen nem a bűnüldözők közül kerültek ki, de ugyanúgy beszélgettem volt rendőrökkel is, akik beavattak a bizalmukba, és megosztották élményeiket. A kokain útjának bemutatásához egyik oldal közreműködését sem nélkülözhettem. A könyvben épp ezért kénytelen voltam bizonyos szereplők nevét, illetve egyes, kevésbé lényeges mozzanatokat megváltoztatni. A szigorúan tényeken alapuló történeteket levéltári, nyomozati és bírósági dokumentumok felhasználásával írtam, kiegészítve azokat a saját következtetéseimmel és a képzelet szülte apró részletekkel.

Többen kérdezgették tőlem, megírom-e majd, hogy ez vagy az a híres ember, politikus vagy ilyen-olyan sztár kokainozik-e. Valamiféle leleplezésgyűjteményt reméltek és talán remélnek sokan ettől a könyvtől, de aki ezt várja, azt ki kell ábrándítanom. És nem azért nem „leplezek le” senkit, mert Magyarország drogmentes ország volna, ahogy azt 2020-ra ígérte a nemzeti drogstratégia, éppen ellenkezőleg: napjainkra olyannyira elterjedt a kokainhasználat, hogy valójában érdektelen, kik szívnak. Nincs olyan társadalmi közeg, ahol a kokain ne lenne jelen. Erős túlzással akár azt is írhatnám: nem az a hír, ki próbálta már a kokaint a hírességek vagy a közéleti szereplők közül, hanem az, hogy ki nem. Meg aztán – ahogy az a történetekből is kiderül – más sejteni, más tudni, és más bizonyítani az ilyesmit. A bizonyításhoz olykor még egy videófelvétel is kevés. S bár bemutatom a fogyasztói világ sajátosságait – köztük ismert emberek tanulságos kokainügyeit –, a szerhasználatnál engem sokkal jobban érdekelt az, ami láthatatlanabb módon zajlik, és a fogyasztókéval ellentétben egy jóval szűkebb kör „kiváltsága”: a kokainkereskedelem. Ezen belül is elsősorban a nagypályások foglalkoztattak. Azok a magyarok, akik képesek Dél-Amerikáig elmenni, hogy a kiindulási pont közelében, lehetőleg minél nagyobb tételben, olcsón vásárolják fel az árut. Vagy azok a magyarok, akik a hazai kábítószer-kereskedelem csúcsán álltak, illetve állnak. Akik tízmilliókat, százmilliókat, adott esetben milliárdokat keresnek a kábítószerekkel, köztük a kokainnal úgy, hogy ők maguk nem is feltétlenül fogyasztók. A magyar „Escobarokra” voltam kíváncsi, azokra, akik ha idézőjelesen is, de mégiscsak a Kárpát-medence kokainbárói. Akik, ha a Narcost és a hasonló filmsorozatokat Magyarországon forgatnák, a szereplői lehetnének. Akiknek ha nem is annyira kalandos az életük, mint egy kolumbiai kokainkirályé, de korántsem unalmas. Akik képesek összetörni egy hatvanmilliót érő Lamborghinit, mert úgy tartja kedvük, hogy egy Porschéval versenyezzenek az M7-esen. Akik egy vidéki farmról vagy éppen egy budai luxusapartmanból irányítják a hálózatukat. Akik a Holland Antillákról hozatják be futárokkal a kokaint, hogy a beosztottjaik aztán Budapesten és a Balatonon terítsék. Vagy a láthatatlanok, akik úgy dolgoznak, akár egy fantom.

A csúcson lévők mellett persze a hálózatok szorgosan dolgozó méhei is érdekeltek. A futárok, vagy éppen azok a magyarok, akik közvetítőként üzletelnek a dél-amerikai drogmaffiák ügynökeivel. Vagy az okos, tökéletesen konspiráló díler, aki tisztes adófizetőként szintén tisztességes fogyasztói „ellátásáról” gondoskodik. A rendszer érdekelt. És a módszer. A módszer, ahogy a felkészült magyar kokainkereskedő dolgozik, aki nemcsak hogy nem bukik le, de még a rendőrség látókörébe sem kerül. Vagy egy szép napon mégiscsak elcsúszik egy képtelenül hétköznapi banánhéjon. Ez a könyv róluk szól. Vannak páran. Néhányuk történetét sikerült feltárnom. Levéltárakból, archívumokból, vallomásokból, vádiratokból, ítéletekből. Személyes találkozókon, ahol néha nekem kellett megállítanom a felvételt, ha nem akartam, hogy nyoma maradjon véletlenül elejtett súlyos mondatoknak. Ők azok az emberek, akik térben és időben megmutatják azt, ami a magyar Narcos.

Bár a könyv egyfajta idővonal szerint épül fel, fejezetei tetszőleges sorrendben is olvashatók. Az I. fejezetben (Porból lettek), a húszas–harmincas évek Budapestjének legendás kokainista vagy kokainterjesztő alvilági alakjait és bohémjait keltem életre, de elvezetem benne az olvasót egészen a szocializmus végnapjaiig. A II. fejezet (Futárok földje) egy különleges „hivatást” mutat be, amelyben erősen érintettek a magyarok is. A III. fejezetben (Elsők között) a rendszerváltás utáni időszak és a kétezres évek elképesztően vagyonossá lett vállalkozóiról és kétes alakjairól mesélek, akik így vagy úgy, de a kokainból (is) gyarapították vagyonukat. A IV. fejezetben (Nagymenők) mondhatni, „a magyar Escobarokkal” találkozhat az olvasó. Az V. fejezet (Idegenek) azokat a történeteket tárja fel, amelyekben a Magyarországra érkező külföldi bűnözők csaptak bele a fehér porba, de igen rossz vége lett. A VI. fejezet („Mindenki függ”) a fogyasztói oldalt mutatja be, többek között bajba került hírességek, művészek, politikusok eseteit és ezek hátterét tárja fel. A VII. fejezetben (Porrá lesznek) egy megdöbbentő történettel ismerkedhet meg az olvasó, amely napjainkban, egy vidéki kisvárosban esett meg, olyan hétköznapi szereplőkkel, akik akár ismerőseink, szomszédjaink, rokonaink is lehetnének.

A kokain immár nem a felső tízezer vagy a bűnözők krémjének kiváltsága. Ránk köszön a bulvárlapokból, a celebek világából, a céges partik és bulizó fiatalok történeteiből. Ott van a politikus pályafutását tönkrevágó felvételen. A halálos balesetet okozó taxis vérében. A BKV-val közlekedő okos elosztó táskájában. A menekülő díler eldobott zacskójában. A jachtokon, a szórakozóhelyek szeparéjában, a DJ zsebében. A futárok gyomrában, a vidéki panelház fürdőszobájában haldokló albérlő vérében. Ez a könyv arról szól, hogyan és kik által jut ide hozzánk. Arról, hogy a Dél-Amerikából szüretelt kokacserjéből hogyan lesz végül hamisítatlan magyar kóla.