TizenötKinyitottam a szemem, és Natan korántsem szép arcát láttam meg elsőként, aki vigyorogva hajolt fölém.
– Liat! Ben! – nyögtem, miközben elmorzsoltam ezer apró homokszemet a fogaim között. A szám kiszáradt, epekeserű nyál ragasztotta össze az ajkamat.
– Hála az égnek! Megmaradsz, főnök! – vigyorgott Nadav, megragadta a golyóálló mellényem, és felhúzott. Alig bírtam állva maradni. Nem volt semmi erő a térdemben. Az egyik térdvédőm teljesen hátrafordult, a golyóálló mellényemből a mellkasomnál egy még füstölgő srapnel állt ki. Ez megölt volna, ha nincs a mellény.
– Liat? – kérdeztem.
– Él, de eszméletlen! Beni jól van.
Odasiettem, ahol a robbanás előtt utoljára láttam Liatot. Benivel menetközben találkoztam össze. Átölelte a lábamat. Felemeltem, és nyomtam neki egy puszit.
– Nagyo
