Védelem

1. fejezet

Varvara

Lehunyom a szemem, szinte hallom, ahogy a fülem mellett süvít a szél. Meleg van a szobában, a kandallóban ropog a tűz, mégis átjár az ismerős borzongás, amit mindig érzek Fehéroroszországban.

– Gyere ide! – utasít Vlagyimir, de nem mozdulok.

Öt éve vagyok a felesége, olykor úgy érzem, hogy nem ismerem őt, máskor meg úgy, hogy talán én tudom a legtöbbet róla.

Kinyitom a szemem, vakít a fehérség, amit a hófödte táj látványa nyújt.

Mennyire gyönyörű!

A sivár, kopár föld is tud csodálatos lenni, ha magára ölti a tisztaságot és a puhaságot. Számomra mindig is ezt jelentette a hó.

Megfordulok, szemügyre veszem Vlagyimir elnyúlt testét az ágyon. Középmagas, szikár, de csupa izom. Emlékszem, amikor először láttam, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e a csontos álla és a kissé hegyes orra, vagy taszít.

Aztán ő segített eldönteni.

Vlagyimir vonzó férfi, hülye lennék, ha nem venném észre, hogy megnézik őt a nők, bár talán a figyelem annak szól, hogy roppant befolyásos és gazdag.

Elindulok felé, ő végignéz rajtam, majd halványan elmosolyodik. Néha megrettenek a felismeréstől, hogy hányfajta mosolya létezik. Van a valóban kedves, a lenéző, a más kínján örvendező, a kéjtől duzzadó, sőt… létezik az a mosolya is, ami tulajdonképpen nem is mosoly, hanem inkább dühöngés.

– Csak tudnám, mit élvezel abban, hogy ott álldogálsz az ablakban, és nézed a tájat.

– Csodálatos… Tudod, hogy szeretem. Néha te is értékelhetnéd.

Leülök az ágy szélére, ő kinyújtja a kezét, és letolja a vállamról a selyem hálóingem pántját.

– Ez az, ami csodálatos… – A mellemet bámulja, majd közelebb húzódik, és csókolgatni kezdi. – Semmi ridegség, csupa szenvedély. Odavagyok értük… – Megtámasztom a koponyáját, a vastag, tömör hajkoronájának szálai beférkőznek az ujjaim közé. A tükörben figyelem, ahogy a szőkésbarna hajtincsei néma táncot járnak az én kreol bőrömmel.

Emlékszem, Vlagyimir régen mindig csak úgy szólított, hogy „Koktél”. Folyton-folyvást mást sem hallottam, csak ezt: „Gyere, kényeztess, Koktélom! Hadd kortyoljak belőled, ízletes Koktélom! Szépre lett keverve az én kis Koktélom!” Sorolhatnám napestig. A nem mindennapi elnevezést annak köszönhetem, hogy bár a szüleim hivatalosan oroszok, a felmenőim között akad lengyel, magyar, sőt török is. Ennek ráadásaként pedig itt kötöttem ki Belorussziában.

– Folyton magamra hagysz, Vova!

Hátrébb dől, mérgesen a szemembe néz, és elfintorodik. Utálja, ha így becézem. Egyszer azt mondta nekem, hogy így senki más nem szólíthatja, csak az édesanyja. Az édesanyja azonban sok-sok éve meghalt, így néha veszem a bátorságot, hogy becézzem.

– Hagyjuk ezt! – csattan fel a hangja.

– Vlagyimir, kérlek…

– Hosszú lesz az utazás. Először Magyarországra megyek, aztán pedig New Yorkba. Nem bírnád. – Mélyen nézek a gyönyörű kék szemébe, mire ő visszahanyatlik a matracra. – Tudod, hogy ezt gyűlölöm. Ha üzleti útra megyek, akkor nincs ott helyed! Te a feleségem vagy, a családom, egyszerűen nem akarom, hogy velem legyél olyankor.

Igen, ezt már számtalanszor hangoztatta az elmúlt öt évben, és ostoba lennék, ha nem érteném. Vlagyimir amolyan üzletember. Értsen mindenki egy belorusz üzletemberen azt, amit akar. Úgy fogadtam el őt, ahogy van. A piszkos dolgait, a korrumpált embereit, a jószívűnek látszó, de valójában nagyon is kapzsi férfit, aki mégis meghódította a szívemet. Szeretem. És ahogy most erre gondolok, kissé elfacsarodott szívvel teszem fel magamban a kérdést: vagy talán csak szerettem?

– Több időt szeretnék veled tölteni!

– Most töltöttünk együtt időt, Varvara!

Mindig libabőrössé válok, amikor ilyen éllel mondja ki a nevemet. Irigylem őt, mert nem csupán mosolyogni képes számos módon, hanem neveket vagy éppen egy köszönömöt kimondani is.

Talán csak én ismerem őt ilyen jól.

– És most, hogy itthon voltál Minszkben három hetet, és minden éjszaka elszórakoztunk, úgy gondolod, hogy újra továbbállhatsz pár hétre, mert ugye az üzlet az első! – Felpattanok az ágyról. – Persze, egy szavam sem lehet! Hiszen az itthoni kötelességedet elintézted.

– Varvara!

– És innentől majd minden hívásod azzal kezdődik: „na, szerelmem?”. És én tudni fogom, hogy ez a két nyomorult szó azt jelenti, sikerült-e teherbe esnem!

– Az isten verje meg! – ugrik föl ő is, és felém indul. – Sosem kértem ezt számon!

– Tudod, miért nem esek teherbe? Mert nem is érzem, hogy igazán akarom!

Végre őszintén szalad ki a számon, ami sok hónapja bennem lakozik. Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést: ugyan miért is szüljek? Családról fantáziálok, de Vlagyimir fikarcnyit sem változtatna a szokásain, márpedig ahhoz hozzátartozna, hogy minimális időt töltsön itthon.

Megmarkolja a karom, és bár próbál finoman húzni, sajog a bőröm.

– Ezt hogy érted? Remélem, nem úgy, hogy fogamzásgátlót szedsz!

Könnybe lábad a szemem attól, hogy ezt feltételezi rólam.

– Nem. De hallottál már arról, hogy minden agyban dől el? És én jelenleg nem érzek arra határtalan vágyat, hogy gyereket szüljek neked!

Taszít rajtam egyet, belebújik a földön heverő alsógatyájába, majd kapkodva magára ölti a gyűrött ingét. Mindez csak pótcselekvés, le akar nyugodni. Kivárok, a leghelyesebb, ha ilyenkor nem próbálom fékezni vagy bármiről is meggyőzni. Olykor rám pillant, hosszú másodpercek után abbahagyja az öltözködést, és felém fordulva sóhajt egyet.

– Sosem titkoltam, Varvara! Gyereket akarok!

Így van, sosem titkolta. És nemrég még én is akartam…

Ő harmincöt éves, én harminc. Huszonöt voltam, amikor feleségül vett, és már az első időkben másról sem beszélt, csak arról, hogy milyen gyönyörű gyerekeink lesznek. Hittem neki. Hittem az álmaiban, a vágyaiban… És fáj, hogy megkopott bennem ez a hit.

– Tudom. De értsd meg, Vlagyimir… úgy érzem, hogy eltávolodtunk egymástól.

– Nem távolodtunk el! Sokat dolgozom és utazom, ez igaz, de ez eddig is így volt, Varvara!

– De nekem ez így nem jó!

Kihúzza magát, majd széttárja a karját. Újra megvillantja az egyik mosolyát. Ez most az agresszív és céltudatos vigyor.

– Na és akkor hogy jó neked? – kérdezi halkan.

Felém lép, elkapom a pillantásomat, mert a nézésétől is megremeg a lábam.

– Ne egymás mellett éljünk, hanem egymással. Része akarok lenni az életednek, Vlagyimir!

– A legnagyobb része te vagy az életemnek.

– Dehogy! – Csak ennyit tudok kinyögni, utána inkább némán megrázom a fejem. Úgysem értené meg. Amikor megismertem, már akkor sokat utazott, sejtettem, milyen élet vár rám, de úgy képzeltem, ha családalapításba kezdünk, az nem arról fog szólni, hogy időnként hazajön, és akkor, mint egy tenyészkancát, megdolgoz.

Nem kezd tombolni, nem próbálja bizonyítani az igazát, de csak azért nem, mert tudja, hogy pár órán belül elrepül, és nem ér ez az egész annyit. Úgyis neki lesz igaza, úgy, ahogy mindig. Ennek felismerésétől felvértezve magam, megemelem a fejem, és az arcába mondom:

– Vagy magaddal viszel, vagy mire visszajössz, már nem leszek itt.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy elválok.

Most nem mosolyog, hanem egyenesen felnevet. A hajába túr, pont oda, ahol pár perce még én simogattam.

– Értem. Elválsz… – Nem hangos, nem is értetlenkedő, inkább csak kijelentésként ismétli utánam. – Tehát elhagysz azért, mert sokat utazom, és ezt a jólétet biztosítom számodra! Mert, javíts ki, ha tévedek, de azt azért szögezzük le, hogy luxusban élsz!

– Nem erről van szó!

– Semmi sem meglepetés, Varvara! Ilyen voltam, vagyok, és leszek.

– Jó, akkor másképp fogalmazok! Nem te változtál meg, hanem én. Talán már nem becsülöm oly nagyra az anyagi javakat. Talán már nem az a huszonéves liba vagyok, aki élvezi, hogy medencés házban lakik, és többmilliós bundát hord.

Kitágulnak az orrlyukai, a szeme pedig összeszűkül. Imádtam régen, amikor hunyorgott, olyan édesnek tűnt… Pedig, ha őszinte akarok lenni, akkor Vlagyimir sosem volt „édes”. Mindig tudja, hogy vegyen le a lábáról embereket, de neki mindez üzlet. Néha úgy érzem, én is az voltam. A külcsín számított, akart egy szép, virágzó feleséget, és én jó alapanyagnak tűntem az utódgyártáshoz.

Borzasztó, hogy már így gondolkodom erről az egészről… a házasságomról…

Túl keserű vagyok, talán a lelkem mélyén mégis örülnék egy gyermeknek, csak már nem akarok szembenézni azzal, hogy nem sikerül teherbe esnem.

– Nem becsülöd… – ismétli utánam.

– Környezetváltozásra van szükségem, Vlagyimir! Azt hittem, ezt majd megérted. Miért olyan nagy baj, ha egy feleség a férjével akar tartani?

– Hallod magad, Varvara? Mit hiszel? Várost nézek, kávézom, és ünnepi vacsorákkal kényeztetem magam, amikor távol vagyok?

– Tisztában vagyok vele, hogy mit csinálsz! – üvöltök rá, mert úgy beszél velem, mintha a gyereke lennék. – Nem, egyáltalán nem képzelem, hogy nyaralni jársz, amikor elmész itthonról, de mindketten tudjuk azt is, hogy nem egy gyárban robotolsz.

Közelebb lép, mire én valamiért hátrálni kezdek. Ez neki is feltűnik, mert megtorpan.

– Te félsz tőlem?

Annyira meglep a kérdés, hogy nem tudok rá felelni. Nem gondolkodtam még ezen. Nyilván azt a bizonyos félelmet vagy rettegést sosem éreztem vele kapcsolatban, noha tudom, hogy Vlagyimir Bandurov bizony veszélyes ember.

De hiszen én a felesége vagyok…

Úgy természetes, ha a félelemnek a legkisebb szikrája sem gyullad bennem, ha róla van szó. Sőt! Ő kéne hogy legyen a támaszom és az oltalmam.

– Nem…

– Hátrébb léptél, pedig csak meg akartalak ölelni.

– Mert nem akarom, hogy szexszel zárd le ezt a beszélgetést.

– Nem szexről beszéltem, hanem egy ölelésről.

– Mindketten tudjuk, hogy milyen vagy, Vlagyimir.

Régen, amikor még olykor nevetve meséltem anyámnak arról, hogy éppen milyen bagatell ügyeken vesztem össze a férjemmel, és hogy ő úgy vélte, az a dolgok legjobb megbeszélése, ha szeretkezünk, nevetve mondta, hogy a férfiak az ölükkel oldanak meg problémákat.

– Értem… – suttogja.

Megfordul, a hálószoba végébe sétál, majd eltűnik a fordulóban, ami a gardróbba vezet. Hallom, ahogy pakolászik, óvatosan utánaosonok. Ellépek a fésülködőasztalom mellett, majd beállok az ajtóba.

– Mit csinálsz? – kérdezem, mert levett egy bőröndöt és egy kézipoggyászt.

Jó ideig vizsgálgatja a koffert, mintha a port törölgetné róla, de végül megfordul, hozzám sétál, és lenéz rám.

– Pakolj! Velem jössz!