Tolvajok tánca

ELSŐ FEJEZET FÉNYESVÍZI KAZIMYRAH A szellemek még mindig itt vannak. A szavak derengő szellemképként, hideg, óvatosságra intő suttogásként még ott lebegtek a levegőben, de én nem féltem. Én már tudtam. A szellemek sosem távoznak. Váratlan pillanatokban szólítanak meg, az ujjaid közé fűzik az ujjaikat, és sehová sem vezető ösvények felé húznak. Erre. Már megtanultam, hogy a legtöbbször ne hallgassak rájuk. Átlovagoltunk az Őrszem-völgyön, ahol az Ősök romjai néztek le ránk. A lovam a fülét hegyezve figyelt, a torkában mély hang kelt. Ő is érezte. Megsimogattam a nyakát, hogy megnyugtassam. Hat év telt el a nagy csata óta, de a hegek még mindig látszottak – a felfordult kocsikat benőtte a fű, az éhes vadak kikaparták a sírokból és szétszórták a csontokat, óriás brezalotok elegáns, kifehéredett bordái nyújtózkodtak az ég felé, rajtuk madarak ültek. Éreztem, hogy a szellemek körülöttünk lebegnek, figyelnek, csodálkoznak. Az egyikük hideg ujját végighúzta az arcomon, aztán figyelmeztetőn az ajkamra nyomta. Csss, Kazi, egy szót se. Natiya félelem nélkül vezetett minket egyre beljebb a völgyben. Néztük az éles szélű sziklákat, a háború romjait, amelyeket lassan elkoptatott a föld, az idő és az emlékezet, ahogy egy éhes kígyó nyel el esetlenül egy kövér nyulat. Nemsokára a pusztulás minden nyoma a felszín alá kerül. Ki emlékszik majd rá? Középtájt, ahol a völgy összeszűkült, Natiya megállt, és leszállt a nyeregből. A nyeregtáskából egy összehajtogatott fehér vásznat vett elő. Wren is leszállt, vékony lábai olyan hangtalanul érték a földet, mint egy madáré. Synové tétovázva, bizonytalanul rám nézett. Ő volt a legerősebb köztünk, de nem emelte ki kerek fenekét a nyeregből. Még fényes nappal sem szeretett a szellemekről beszélni. Túl gyakran látogatták meg álmában. Biccentettem, hogy megnyugtassam; akkor mindketten leszálltunk, és a többiekhez mentünk. Natiya egy nagy, zöld buckánál állt meg, mintha tudná, mi rejlik a gyepszőnyeg alatt. Oda sem figyelve megdör­gölte két kecses, barna ujja között a vásznat. Csak néhány pillanat volt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Natiya tizenkilenc éves volt, csak két évvel idősebb nálunk, de egyszerre sokkal öregebbnek nézett ki. Ő valóban látta is mindazt, amiről mi csak történeteket hallottunk. Alig észrevehetően megremegett, és a szétgurult kövekhez lépett, majd nekiállt, hogy felszedje és visszarakja őket a sírra, ahová illettek. – Ki fekszik itt? – kérdeztem. Natiya beharapta az ajkát. – Jeb volt a neve. A testét máglyán hamvasztották el, mert ez a dalbrecki szokás, de én itt temettem el néhány holmiját. Mert a vagabundok között pedig ez a szokás, gondoltam, de nem szóltam. Natiya nem beszélt sokat a korábbi életéről, mielőtt vendai és rahtan lett belőle, de hát én sem emlegettem a sajátomat. Van, amit jobb elfelejteni. Wren és Synové feszengve toporgott, a bakancsuk kis félköröket nyomott a fűbe. Natiya általában nem mutatta ki az érzelmeit, még az ilyen csöndeseket sem, és különösen akkor nem, ha késedelmet szenvedett miattuk az alaposan kigondolt útiterv. De most megállt, akár a szavai, amelyek behoztak a völgybe minket. Még mindig itt vannak. – Különleges volt? – kérdeztem. Natiya bólintott. – Mind azok voltak. De Jeb megtanított nekem dolgokat. Olyasmiket, amik aztán segítettek túlélni. – Megfordult, éles pillantást vetett ránk. – Olyasmiket, amiket én is megtanítottam mindegyikőtöknek. Remélhetőleg. – Ellágyult a pillantása; sötét pillái árnyékot vetettek a szeme alá. Úgy nézett ránk, mintha háborúk edzette hadvezér lenne, mi pedig az ő szedett-vedett serege. Bizonyos értelemben, azt hiszem, így is volt. Mi voltunk a rahtanok legfiatalabbjai… de mi is éppúgy rahtanok voltunk. Ez azért jelentett valamit, nem is keveset. Mi adtuk a királynő első számú őrségét. Ilyen pozícióba nem kerültek esetlen hülyék. Vagyis általában nem. De mi tehetségesek voltunk, és kiképeztek minket. Natiya engem nézett a legtovább. Ezt a küldetést én vezettem, én feleltem azért, hogy ne csak jó, hanem tökéletes döntéseket hozzak – azaz ne csak egyszerűen sikerrel járjunk, hanem mindenki épségben is maradjon. – Minden rendben lesz – ígértem. – Minden – értett egyet Wren, és félrefújta a homlokába hulló sötét, göndör tincset. Szeretett volna már indulni. A várakozás mindannyiunk idegeit kikezdte. Synové idegesen babrálta egyik hosszú, rőtvörös copfjának végét. – Teljesen – tódította. – Semmi… – Tudom! – Natiya felemelte a kezét, hogy megakassza Synové hosszas magyarázkodását. – Jól van. Csak tartsátok észben, hogy töltsetek el némi időt a településen. Pokoltorka csak azután következik. Mindössze kérdezősködjetek, tudjátok meg a híreket, szedjétek össze a szükséges felszerelést. Ne keltsetek feltűnést, amíg oda nem érünk. Wren felhorkant. A feltűnésmentesség nekem nagyon jól ment, de nem most. A változatosság kedvéért az én célom a bajba keveredés volt. A feszült beszélgetést vágtázó paták dobogása szakította meg. – Natiya! Eben felé fordultunk; az ő lova rúgta fel a puha fűcsomókat. Synové szeme felragyogott, mintha a nap kikacsintott volna egy felhő mögül. Eben megkerült minket, de nem nézett másra, csak Natiyára. – Griz már morgolódik. Indulni akar. – Megyünk – felelte Natiya, azzal kirázta a kezében tartott vásznat. Egy ing volt; nagyon szép darab. Natiya még egyszer megsimította a puha anyagot, aztán a sír fejénél emelt kőhalomra terítette. – Cruvasi lenvászon, Jeb – suttogta. – A legfinomabb. Amikor elértük a völgy bejáratát, Natiya még egyszer megállította a lovát, és visszanézett. – Emlékezzetek – mondta. – Húszezer. Húszezer ember halt meg itt egyetlen nap leforgása alatt. Vendaiak, morrighaniak, dalbreckiek. Nem ismertem mindenkit, de mindenkit ismert valaki. Aki, ha tehetné, vadvirágot hozna nekik. Vagy egy cruvasi lenvászon inget. Most már értettem, miért hozott minket ide Natiya. A királynő parancsára. Nézzetek körül. Nézzetek körül alaposan, és emlékezzetek az elveszett életekre. Valódi emberek voltak, akiket mások szerettek. Mielőtt elindultok, hogy elvégezzétek a feladatot, amit adtam nektek, lássátok a pusztítást, és emlékezzetek, hogy mit tettek. Hogy mi történhet meg újra. Legyetek vele tisztában, mi a tét. A sárkányok előbb-utóbb felébrednek, és előmásznak sötét fészkeikből. Láttam a sürgetést a királynő szemében, hallottam a hangjában. Nem csak a múltról volt szó. A jövő miatt félt. Valami készült, ő pedig kétségbeesetten meg akarta állítani. Végigtekintettem a völgyön. Így, távolról, a csontok és a kocsik beleolvadtak a nyugodt, zöld tengerbe, amely elfedte a valóságot. Soha semmi nem egészen az, aminek látszik. Griz morgolódása, hogy szedjük már a sátorfánkat, nem volt újdonság. Szeretett korán letáborozni és korán is indulni, néha még hajnal előtt, mintha ezzel valamiképp legyőzné a napot. Mire visszaértünk, már felmálházta a lovát és elfojtotta a tüzet is, és türelmetlenül nézte, ahogy mi is felcsavarjuk az alvógyékényeket és összecsomagolunk. Egy órára innen elválnak majd az útjaink. Griz Civicába tartott, Morrighanbe; a királynőnek hírei voltak a testvére, a király számára, amelyeket senki másra nem bízott volna, még a többi üzenetét reptető valspreyekre sem. A madarakat más madarak megtámadhatják, vagy lelőhetik az emberek, hogy megszerezzék a leveleket, Grizt azonban semmi sem állíthatja meg. Egy gyors kitérő Terravin felé viszont lelassíthatta – alighanem ezért is igyekezett annyira. Synové szerette azzal cukkolni, hogy bizonyára oda húzza a szíve valakihez, Griz pedig ilyenkor mindig hevesen tagadott. Griz még a régi rahtanok közül való volt, a csapat azonban már nem az egykori elit tízesből állt. Húszan voltunk. Sok minden megváltozott, amióta a királynő hatalomra került, engem is beleértve. Amikor nekiláttam, hogy lebontsam a sátramat, Griz megállt mögöttem, úgy nézett. Egyedül én hordtam magammal sátrat. Kicsi volt, nem foglalt sok helyet. Griz, amikor az egyik, a déli országrészbe vezető küldetés során meglátta, egészen elszörnyedt. Mi nem sátrazunk, jelentette ki undorral. Emlékeztem, micsoda szégyen öntött el. A következő hetek során elszántságot kovácsoltam a megaláztatásból. A gyengeség célponttá tesz, márpedig én nagyon régen ígéretet tettem magamnak, hogy soha többé nem leszek célpont. A szégyenemet mélyre rejtettem, gondosan megmunkált páncél alá, amelyet a sértések nem üthettek át. Griz komor alakja hegynyi árnyékot vetett rám. – Talán nem tetszik a hajtogatási technikám? – tudakoltam. Nem felelt, úgyhogy megfordultam, és felnéztem rá. – Mi van, Griz? – csattantam fel. Megdörzsölte borostás állát. – Nagyon nagy a lakatlan terület innen a Pokol Torkáig. Nagyon nagy, és nagyon lapos. – Vagyis? – Nem lesz bajotok? Felegyenesedtem, és a hasának löktem az összehajtogatott sátrat; ő megfogta és elvette. – Tudom, mit csinálok, Griz. Nyugodj meg. Griz tétován biccentett. – Az igazi kérdés inkább az – tettem hozzá lassan, hogy elérjem a kívánt hatást –, hogy neked nem lesz-e bajod? Rám nézett, szemöldökét kérdőn összevonta, aztán elkomorodó arccal az oldalához kapott. Mosolyogva visszanyújtottam neki a tőrét. Erre akaratlanul is elvigyorodott, majd visszatette a fegyvert az üres hüvelybe, végül felvonta bozontos szemöldökét, és elismerőn megrázta a fejét. – Járj szél alatt, Tízujj. Tízujj. A nehezen megszolgált nevemen szólított, ezzel ismerte el, hogy megbízik bennem. Köszönetként megmozgattam az ujjaimat. Senki, de főleg Griz nem fogja elfelejteni soha, hogyan is szolgáltam meg a nevet. – Úgy érted, szél felől, nem? – kiáltott oda Eben. Rámeredtem. Senki, de főleg Eben nem fogja elfelejteni, hogy a rahtanként élt életem aznap kezdődött, amikor arcul köptem a királynőt.