Tolvajok esküje

ELSŐ FEJEZET FÉNYESVÍZI KAZIMYRAH Egy poros fénysugár furakodott be a kövek között. Belehajoltam, remélve, hogy lophatok belőle némi meleget – tolvaj lévén ez nem jelenthetett volna gondot, ám a meleg elillant előlem. Mióta voltam itt? Öt napja? Egy hónapja? Tizenegy éve? Az anyámat szólítottam, aztán eszembe jutott. Az egy élettel korábban történt. Már nem él. A vékony fénysugár hosszú, sötét időszakokat követ. Naponta talán? Nem voltam benne biztos, és akkor sem maradt sokáig, úgy surrant el mellettem, mint egy kíváncsi bámészkodó. Mi van itt? Most éppen a hasamra mutatott, ahol az ingem megkeményedett a beleszáradt vértől. Ajjaj, ez nem néz ki túl jól. Nem kellene csinálnod valamit? Tényleg nevetést hallottam, miközben a fénysugár elfakult? Vagy egy negyedesúr gúnyolódott velem? Még nem haltam meg, így legalább azt tudtam, hogy a hasamba szaladó penge nem ért életfontosságú szervet. A seb azonban sárgán gennyedzett, és izzadság verte ki a homlokomat, ahogy a cella mocska a vérembe ivódott. Az álmaim elmosódtak. Patkányok motoztak egy láthatatlan sarokban. Synové erről nem beszélt. Emlékeztem az álmáról szóló szavaira. Azt is álmodtam, hogy egy börtöncellában vagy leláncolva. Álmomban csupa vér voltál. Emlékeztem aggodalmas szemére, és arra is, hogy félrele­gyin­tettem a félelmét. Az álmok néha csak álmok, Synové. Néha azonban sokkal többet jelentenek. Hol van Jase? Zörgést hallottam. Felnéztem. Látogatóm érkezett. A sarokban állt, engem nézett. – Te – szólaltam meg; a hangom gyenge volt, vékony, idegenül csengett a saját fülemben. – Értem jöttél. Már vártalak. Ő azonban megrázta a fejét. Még nem. Ma nem. Sajnálom. Azzal eltűnt. Elernyedtem a földön, a láncaim megcsörrentek a kőlapokon, majd összegömbölyödtem, hátha enyhíthetem a fájdalmat a hasamban. Sajnálom. A Halál kér tőlem bocsánatot? Most már tudtam. A halálnál is rosszabb dolgok várnak még rám.