MÁSODIK FEJEZET
2721 Words
MÁSODIK FEJEZET
KAZI
Két héttel korábban
Jase belépett az ajtón. Meztelen volt, mint egy hámozott narancs. Magamba szívtam a látványt, miközben átvágott a szobán, és felkapta a földről a nadrágját. Felhúzta a lábára, de észrevette, hogy nézem, és megállt.
– Elhalaszthatom, ha szeretnéd kihasználni a sebezhető helyzetemet.
Kényesen felvontam a szemöldökömet.
– Azt hiszem, ma reggel már eléggé kihasználtam. Öltözz fel, Patrei. Még hosszú út áll ma előttünk.
Megjátszott elkeseredéssel nézett rám.
– Ahogy parancsolod.
Tudtam, hogy ő is készen áll az indulásra. Jól haladtunk, de a marabellai út miatt már több mint két hónapja elhagytuk Tor Őrhelyét. Felvette az ingét; a bőre még mindig párállott a friss időben, a mellkasára tetovált szárnyak csillogtak a nyirkos levegőben. A szállás mellett egy termálvizes forrás fakadt; tegnap este és ma reggel is alaposan kiáztattuk magunkból az út fáradalmait. Ezt a luxust egyikünk sem szívesen hagyta itt.
Miközben Jase öltözött, én az ablakhoz léptem. Az udvarház mostanra szinte teljesen romba dőlt, de egykori nagyszerűségének nyomai még megmaradtak. A kékkel finoman erezett márványpadlók a sarkokban még mindig megcsillantak, a vaskos oszlopok felett a mennyezeti freskókból még kivehettünk néhány felhő-foszlányt, lófej-részletet, és egy elegáns, de testetlen kezet a vakolaton. Ez vajon az Ősök egyik uralkodójának otthona volt? Magáé Aaron Ballengeré? Az egykori bőség hattyúdalát zümmögte.
Az udvarház körüli, szintén romos melléképületek messzire elnyúltak. Nem bírták ki a hullócsillagok és az idő rombolását, és most az erdőség gyengéd, smaragdzöld ujjakkal húzta vissza őket a természetbe. Még a magas, sziklás földnyelven trónoló udvarházra is levéldíszes indakoronát font. Réges-régen azonban szépséges lehetett. Akárki járta ezeket a szobákat, biztosan úgy vélte, a szépsége örökké megmarad.
Mielőtt elindultunk volna Marabellából, Sven, a király szárnysegédje, térképet rajzolt nekünk az Infernaterr melletti északi útvonalról, amelyen szerepelt több szálláshely és néhány meleg vizes forrás is. Kissé hosszabb út volt, ám Sven szerint az időjárás errefelé kevésbé zord. Lassan utolért minket a viharok időszaka, az Infernaterr felől azonban mindig meleg áradt. Három hét alatt messzire jutottunk, és ha tartani tudjuk a tempót, pár nap múlva megérkezünk Tor Őrhelyére. Ahogy egyre közelebb értünk, Jase hangjába egyre több izgatottság vegyült. Boldogan sorolta a változtatásokat, amelyeket véghezvisz majd.
Tervünk volt. Feladatai voltak. Nekem úgyszintén. És kettőnknek együtt is. Bár kissé tartottam is a visszatéréstől, mégis főleg boldog izgalommal vártam. Végre beismerhettem, hogy szeretem Pokoltorkát. Úgy zsongott bennem, mint az első napon, amikor belovagoltam oda. Csak most nem betolakodó leszek, aki bajt akar keverni. A baj már itt lovagolt mellettem, és része leszek, segítek neki átváltoztatni Tor Őrhelyét.
Az első hét alatt másról sem beszéltünk. Megrajzoljuk majd az új, kis királyság határait, átírjuk a kereskedelem szabályait. Bárkit, aki még bízik benne, hogy elfoglalhatja az arénát, vagy Pokoltorkát, eltaposunk – főleg most, hogy megtudtuk, hogy Tor Őrhelyének uralkodói jogait a Szövetség is elismeri. Ez lesz a tizenharmadik királyság. Vagy az első. Mosolyogva gondoltam vissza Jase bátorságára a királynő nagylelkűségével szemben, amikor ragaszkodott az első megnevezéshez.
A kapcsolattartói szerepem nem csak névleges lesz. Még mindig rahtan voltam, és ami még fontosabb, a királynő szolgája. Feladatokat bízott rám, hogy biztosítsa a gördülékeny átmenetet, és azt is gondolta, hogy egy nagy királyság képviselője súlyt és stabilitást ad majd, amíg a folyamat lezajlik. Figyelmeztetett, hogy a legváratlanabb helyekről számíthatok majd ellenállásra.
Ezenkívül egy különleges feladatot is adott, hogy azt végezzem el elsőként, amint visszaértem. Elmondtam neki a legfiatalabb tudós bűntudatos szavait: Pusztítsd el. Bizonyosodj meg… Bár úgy véltük, minden dokumentum elégett, amíg a kétség legkisebb morzsája is fennmaradt, nem szabadulhattunk az aggodalomtól.
Szerezd meg azokat a papírokat, Kazimyrah, és ha nem tudod biztonságosan elküldeni őket nekem, semmisítsd meg őket. Fogalmunk sincs, miféle tudást menekítettek el magukkal a tudósok a komizár veszte után, vagy mit találtak ki azóta. Ezek az írások nem kerülhetnek rossz kezekbe, ha a legkisebb esély is van rá, hogy a vérfürdő – vagy valami még rosszabb – megismétlődhet.
Rosszabb?
A nagy csatánál csak egyvalami lehetett rosszabb: a teljes pusztulás.
Csak igen kevesen élték túl, és a világ még mindig viselte a sebhelyeket.
Megígértem neki, hogy ez lesz az első dolgom.
Arra is megkért, hogy küldjek neki egy-két történelemkönyvet, ha akad, amitől meg tudnak válni. Szeretnék többet megtudni erről az országról. Greyson Ballenger bátor vezető volt. Olyan nagyon fiatal, mégis elszánt, hogy megvédje a rábízottakat a hullarablóktól. Nem mindig kell egy hadsereg a világ megmentéséhez. Néha egy ember is elég, aki nem hagyja a gonoszt győzni. A Greysonhoz és ahhoz a huszonkét gyerekhez hasonló hősök a példaképeim.
A királynő példaképei. Mintha nem értette volna, hogy a kontinens nagy részének ő a példaképe. Nekem is. Megtanított más szemmel nézni magamra. Olyannak látott, mint akit a múltja és a rongyai ellenére érdemes megmenteni. Arra inspirált, hogy szárnyaljam túl mások elvárásait. Azért mertem elhinni, hogy nyomot hagyhatok magam után, mert először a királynő hitt bennem. Még amikor a teljes csapatot börtönbe juttattam, akkor sem tagadott meg.
És most is büszkeséggel töltött el a tudat, hogy számít rám.
Úgy gondoltam, Gunner mostanra már megtalálta a titokzatos dokumentumokat, és éppen a kibogarászásukkal van elfoglalva. Azonban akármit tartalmaznak, át kell majd adnia őket nekem – mindegy, milyen hangosan tiltakozik. Tor Őrhelye elveszítheti a Szövetség elismerését, ha a Ballenger család nem engedelmeskedik. Mindenesetre nekem is megvoltak a módszereim, hogy rávegyem: adja át őket. Semmi sem akadályozhatja meg, hogy teljesítsem a királynőmnek tett ígéretemet, vagy azt, hogy Tor Őrhelye elismert királysággá alakuljon. Ez nem csak Jase álma volt, hanem az enyém is. És meglehet, hogy a papírokkal senki nem is foglalkozott, mert Gunnernek fontosabb dolgai akadtak, például felkészülni Jase visszatérésére.
Jase már üzent Gunnernek, hogy úton van hazafelé, és jó híreket hoz. Ennél többet nem árult el. Bármennyire is felpezsdítette a gondolat, hogy Tor Őrhelye végre elismert királyság lesz, mindent személyesen akart elmondani, és el akarta kerülni, hogy Gunner meggondolatlanul bejelentsen dolgokat, amelyeket Jase vagy a királynő még nem akart nyilvánosságra hozni. Azt sem írta, hogy én is vele megyek. Ezt majd személyesen kell megmagyarázni, hosszabban, mint egy üzenetbe beleférne. De Jase családja most már legalább tudta, hogy jól van, és hazafelé tart.
A Valsprey-sólymokkal küldött üzenet ugyanolyan körkörös, sötét utakon éri majd el a Ballenger-családot, mint mindegyik másik. Először a parsussi üzenetkezelőhöz érkezik majd, ahol valaki titokban a Ballengereknek dolgozik. A királynő ezt meghallva felvonta a szemöldökét, de Jase megígérte, hogy ezt a kihágást is megszünteti. Egy új királyságnak természetesen hamarosan lesznek saját kiképzett sólymai, nem kell a madarakat máshonnan ellopni. A király szerint néhány hónapon belül utánunk jön majd a solymász a madarakkal.
Léptek csosszantak a hátam mögött a piszkos márványpadlón, aztán Jase lépett mögém. Még mindig a forrás vizének melegét árasztotta. A vállamra tette a kezét.
– Mit nézel? – kérdezte.
– a tökéletes szépséget. Az elveszett dolgokat. Minket.
– Minket?
– Ez a néhány hét…
Nem találtam a szavakat, hogy befejezzem, de tudtam, volt valami ezekben a napokban, amit nem akartam elveszíteni, valami tiszta, csaknem szent. Senki nem tolakodott közénk. Féltem, hogy ez megváltozhat.
– Tudom, Kazi. Nálam jobban senki sem tudja. – Félresimította a hajamat, és megcsókolta a nyakamat. – De ez nem a dolgok vége. Ez a kezdete. Esküszöm. Azok után, amiken keresztülmentünk, semmi sem választhat el minket. Attól tartok, most már a nyakadon maradok.
Lehunytam a szemem, magamba szívtam az érintését, az illatát, minden szavát. Esküszöm.
A dolgok úgy változtak meg köztünk, ahogy remélni sem mertem.
Csak most értettem meg igazán, milyen elviselhetetlenül nehezek a titkok. Senki sem mérheti fel a valódi súlyukat, amíg le nem emelték róla. Az elmúlt hetekben az igazság részegítő könnyűségét éreztük. Mindent szabadon megosztottunk egymással, nem kerestük már a szavakat. Bár azt hittem, már sokat tudok Jase-ről, most még többet tanultam – mindazokat a mindennapi részleteket, amelyek a jellemét alakították, a jelentéktelentől a rettentőig. Megismertem sebezhető énjét, az aggodalmait, amelyek az apja halálos ágya mellett gyötörték, és a felelősséget, amely nemrég szakadt a nyakába. Azt gondolta, évek telnek még el, mielőtt a vállára kell vennie a Patrei gondjait, de tizenkilenc évesen hirtelen minden döntés az övé lett.
Elárult nekem egy titkot, amelyet még senki mással nem osztott meg: a testvéréről, Sylveyről, és az utolsó kéréséről, a bűntudatról, amiért megtagadta tőle, mert nem akarta elhinni, amit Sylvey már tudott – hogy meg fog halni. Még négy év után is fájt az emlék, a hangja elcsuklott, amikor elmondta. Ez segített, hogy magamat is tisztábban lássam – a röpke pillanatok lehetetlen döntéseit, a mélyre ásott megbánást, mindazt, amit másként csinálnánk, ha esélyt kapnánk rá, ha visszaforgathatnánk az időt, mint egy lefejtett gombolyag fonalat, hogy mást készítsünk belőle. Fuss, Kazi, ragadd meg a botot. Döfd az ágyékába, verd be vele az orrát, zúzd be a légcsövét. Miért nem tettem meg? Egyetlen eltérő döntés mindent megváltoztatott volna. Csakhogy az anyám hangját is tisztán hallottam. Ne mozdulj. Hallgass.
Jase számára éppen az ellenkezőjéről volt szó. Ő nem hallgatott a szóra. Az utolsó pillantás, amikor Sylvey könnyes szemébe nézett, mielőtt a kislány örökre lehunyta volna, még mindig kísértette. Tétován osztotta meg velem talán legsötétebb titkát: hogy ellopta a testet a sírboltból, és a Moro-hegységben temette el, Breda Könnyeinek tövében. Pokoltorkában, sőt, egész Jégföldön szentségtörésnek számított egy sírt megrongálni: halállal büntették. Még a családja sem tudta, mit tett. Megpróbáltam elképzelni, micsoda kínokat élhetett át, amíg egyedül vitte a lova nyergére fektetett, vászonba csavart holttestet a sötét, hegyi ösvényen.
Más igazságokat nehezebb volt megosztani. Részletekben bukkantak elő, néhány réteg pedig olyan mélyre került azóta, hogy már csak halványan sajogtak. Megtanultuk figyelmen kívül hagyni őket. Most segítettünk egymásnak feltárni ezeket a rétegeket is. Hogyan éltél túl, Kazi? Egymagadban? Nemcsak arra gondolt, hogy hogyan szereztem ennivalót, vagy ruhákat. Azt már elmondtam neki. A mindennapi magányra értette, arra, hogy senkihez sem fordulhattam. Ez felfoghatatlan volt a számára. Nem tudtam választ adni, mert magam sem voltam benne biztos. Néha úgy tűnt, mindössze egy éhes árnyék maradt belőlem, ami eltűnhet, és senki nem veszi észre. Talán ez a gondolat segített, hogy mindig olyan könnyen megléphessek.
Bár az igazmondás édes elixír volt, amiből még többet akartam, minél közelebb értünk Tor Őrhelyéhez, annál inkább éreztem az új titkok súlyát. Voltak bizonyos aggodalmaim Jase családját illetően, amiket nem akartam elmondani neki, mert tudtam, hogy félrelegyintené őket. Elvégre ő volt a családfő, a Patrei. Hallgatnak rá. De vajon tényleg meg lehet szüntetni egy paranccsal a gyűlöletet? Az irántam érzett gyűlöletük zsigerig hatolt. A lelkük mélyéig átjárta őket.
Egyenként kaparom ki a szemedet, és a kutyák elé dobom őket.
Ebbe a családba térek vissza. Nem csak Priya fenyegetései aggasztottak, hanem a megtört bizalom mély szakadéka is – nem voltam benne biztos, hogy át lehet hidalni, még Jase kedvéért sem. Emlékeztem Vairlyn elkínzott arcára, amikor késsel fenyegettem a fiát. Mindig is a lány maradok, aki betört az otthonukba, aki hazudott nekik és lopott tőlük.
Alighanem még Lydia és Nash édes ártatlanságán is folt esett mostanra. Lehetetlen lett volna eltitkolni előlük Jase eltűnésének részleteit. És ott volt még Gunner és kegyetlen gúnyolódása is, amikor megtudta, mit tett Zane az én családommal. Nem számított, hogy Jase fivére. Az iránta érzett gyűlöletem nem csillapult az elmúlt hetekben. Ahogy ők sem, én sem játszhattam el, hogy elfelejtettem azt az estét.
– Tudom, milyen sokat jelent neked a családod, Jase. Nem akarom, hogy kereszttűzbe kerülj, vagy oldalt kelljen választanod.
– Kazi, most már te vagy a családom. Nincs mit választani. Örökre a nyakadba varrtam magam. Megértetted? Ők is meg fogják. Így működnek a családok. Hidd el, megenyhülnek majd. Már megszerettek egyszer, majd újra meg fognak. Ami még fontosabb, hálásak lesznek neked. A Ballengerek óvatlanná váltak. Biztosra veszem, hogy már mind halottak lennénk, ha te nem avatkozol be.
Korábban is biztosított már erről, felidézte a rettenetes, korábbi vérfürdők részleteit, amelyeket a Ballengerek túléltek, és hogy helyesen cselekedtem, afelől nem is voltak kétségeim. Jase halt volna meg elsőként. Öld meg a legerősebbet, aztán jöhet a többi. Hogyan történt volna? Váratlan késszúrás a hátába, amikor meglátogatja Beaufortot, hogy lássa, hogy halad? Nem sok idő lett volna addig hátra, ebben biztos voltam. Beaufort a beavatkozásom utáni hétre várta a terve sikerét. Még több ellátmányt rendelt, a gyártás indulásra készen állt. Még több kovácsot kerestek, hogy segítsenek Sarvának további két tucat fegyvert készíteni. Jase családja azonban csak annyit tudott, amennyit látott, nem azt, ami történhetett volna, és ők az én árulásomnak voltak tanúi, nem Beaufort-énak. A terve, hogy az uralma alá hajtsa a királyságot, csak az én hazugságomnak fog tűnni a családnak tett nagy ígéreteivel szemben. Tudtam, hogy Jase támogat, és igen, talán ennyi elég is lesz majd, de kételkedtem. Nem értettem a családok összetett, érzelmes világát, és féltem, hogy talán már késő megtanulni.
– Nekem sosem volt családom, Jase. Lehet, hogy nem megy majd…
– Neked ott van Wren és Synové. Olyanok, mint a családod.
A szívem megrándult, amikor kimondta a nevüket. Máris hiányoztak, sokkal inkább, mint vártam. Hozzászoktunk, hogy rövid időre elválunk, ha külön-külön feladatokat kellett teljesítenünk, de az ágyaink a laktanyában, szépen egymás mellett, mindig visszavártak. Ezúttal nem térek vissza. Az elmúlt hetekben sokat töprengtem rajta, merre járnak, mit csinálhatnak. Wren és Synové jelentették számomra a családhoz legközelebbi dolgot. Ők az életüket is feláldozták volna értem, ahogy én is értük. Valóban testvérekké váltunk, bár sosem mondtuk ki a szót. A család kockázatot jelentett, amely végleg elpusztíthatott, és mi úgy döntöttünk, hogy veszedelmes életet fogunk élni. Égett bennünk az igazságvágy, mint egy billog, amelyet az a nap nyomott ránk, amikor elszakították tőlünk a családunkat. A kimondatlan szavak jelentették a biztonsági hálónkat. Jase családja ellenben szoros egységben élt, mindig ugyanott, mindig együtt. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok egy ilyen egység részévé válni.
– És ott volt az anyád is – tette hozzá. – Ő is a családod része, nem számít, milyen kevés időt tölthettetek együtt.
Korábban már beszéltünk az anyámról is. Még a legrégebbi, legfájdalmasabb titkokat is megosztottuk. A szeme körüli ráncok elmélyültek, amikor elmondtam neki, és átfutott a fejemen a kérdés, hogy vajon a történet neki is ugyanolyan fájdalmat okozott-e, mint nekem, hogy ott volt-e benne a saját megbánása is az enyém mellett; kívánja-e hogy bárcsak sosem adtak volna menedéket a previzieknek – vagy sosem alkalmazták volna őket.
– Minden rendben lesz – ígérte, és megcsókolta a fülcimpámat. – És nem kell, hogy egyik napról a másikra történjen. Van időnk. Majd lassan vezetjük be a változásokat.
Vagyis ő is tudta, hogy nehézségek várnak ránk.
– Készen állsz az indulásra? – kérdezte.
Szembefordultam vele, tetőtől talpig végigmértem, és sóhajtottam.
– Végre felöltöztél? Amint magisztrátus leszek, ráncba kell szedjelek, Patrei.
– Szóval ma magisztrátus akarsz lenni? Tegnap Fényesvízi nagykövet voltál.
– a királynő megengedte, hogy én határozzak a rangomról, attól függően, hogy viselkedsz.
– Le akarsz tartóztatni? – kérdezte, kissé túl lelkesen.
– Ha nem feszíted túl a húrt – néztem rá összehúzott szemmel.
– Ha nem lennél olyan türelmetlen, most nem lógnék a nyakadon.
Felnevettem.
– Én, a türelmetlen? Úgy emlékszem, te voltál, aki leszedte a zsineget Synové csomagjáról.
Jase csillogó szemmel, ártatlanságot tettetve vállat vont.
– Az már szinte magától leoldódott. Ráadásul nem tudtam, mi van benne, vagy mire vezethet egy egyszerű, piros szalag.
Egy napja sem voltunk még úton, amikor Jase már ki akarta nyitni Synové búcsúajándékát.
– Ne bízz a rahtanokban, ha ajándékot hoznak – figyelmeztettem. – Amit nem tudsz, az még bajba sodorhat, Patrei.
– De a baj áll nekünk a legjobban. – a karjába vett, a szeme ragyogott, de aztán elkomorult játékos arckifejezése. – Megbántad?
Éreztem, hogy még mélyebben belezuhanok a világba, amelyet Jase Ballenger jelent.
– Soha. Ezer holnapon át sem bánnám meg. A veled átélt baj boldoggá tesz. Minden lélegzetvételemmel szeretlek. Szeretlek, Jase.
– Jobban, mint a narancsot? – kérdezte csókok között.
– Azért ne ess túlzásokba, Patrei.
A szó, amelyeket korábban elgondolni sem mertem, most meglepően könnyen jött. Gyakran, százféleképpen is kimondtam. Valahányszor az ajkunk összeért, valahányszor az ujjaim a hajába mélyedtek. Szeretlek. Talán részben félelem hajtott, félelem a féltékeny istenektől, az elmulasztott esélyektől. Jobban átéreztem, mint valaha, hogy az esélyeket egyetlen pillanat alatt el lehet veszíteni, beleértve a búcsúszavak esélyét is, és ha lesz köztünk utolsó szó, azt akartam, hogy ez legyen az.
Anyám utolsó szavaiban kétségbeesett félelem volt. Sss, Kazi, egy hangot se. Valahányszor rá gondoltam, mindig ezt hallottam, a félelmét.
Lementünk a földszintre, ahol Mije és Tigone várakoztak az egykori hosszú, nyitott ebédlőben. Habár még mindig ebédlő volt: a padló helyén zöldellő lóhere-szőnyegből jóllaktak a lovak. Szél söpörte síkságok felé indultunk, ahol nehezebben találnak majd legelnivalót, úgyhogy örültem, hogy itt akadt bőven.
Felnyergeltük őket, aztán elindultunk. Miközben lovagoltunk, újra átéltem minden nap varázsát: elszántam magam, hogy nem felejtem el ezeket a heteket. Mindig észben tartottam, honnan jöttünk és merre tartunk, így nem téríthetett minket egy váratlan kanyar feltérképezetlen területre. És ahogy fogyott az út, minden szót az emlékezetembe véstem, hogy örökké velem maradjanak.
– Mi lesz velünk, Jase? Megírja majd valaki a mi történetünket is?
– Hogy érted?
– Mint a páncélterem falaira írott, több száz feljegyzést, és azokat, amik a könyvespolcodon vannak.
Vidám mosolyra húzódott a szája, mintha ez még nem jutott volna eszébe, de tetszene neki a gondolat.
– Majd mi ketten, Kazi. Te meg én. Együtt megírjuk a történetünket, és ezer kötetet tesz majd ki. Előttünk az élet.
– Az rengeteg fa.
– Egy egész hegynyi van nekünk, nem emlékszel? – vont vállat.
Nekünk. Már minden a miénk volt.
Együtt szőttük az álmokat, páncélt készítettünk belőlük. Semmi sem állíthatott többé meg minket.
- Writer
