Tolvajok esküje

HARMADIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

JASE

– Egy gombot? – Nevettem, miközben Kazi leírta a kerek arcú negyedesurat, aki úgy üvöltött a sikátor végén, mintha az orrát lopták volna el. – Miért kockáztattál ennyit egy haszontalan gombért?

A mosolya lehervadt, az arca elkomolyodott; az ujjai úgy jártak a tenyerében, mintha még mindig ott szorongatná a drága gombot.

– Nem volt haszontalan – felelte. – Néha emlékeztetned kell magad, hogy neked is van hatalmad. Hogy valamennyire azért te irányítod a dolgokat. Hogy talán nem csak ahhoz vagy elég ügyes, hogy megtöltsd a hasadat, de ahhoz is, hogy mások odafigyeljenek a sajátjukra. Ha egy tolvaj fényes nappal képes lelopni egy gombot a hasáról, mennyivel többet vihetnek el tőle az éjszaka közepén? – Beharapta az ajkát, a szeme összehúzódott. – Tudom, aznap éjjel nem aludt jól, és ettől én olyan édesen aludtam, mint még soha. Néha egy napot győztesként kell befejezni. Talán ez kell a bátorsághoz, hogy a következővel szembenézz.

Még mindig csak próbálkoztam, hogy megértsem a világát, mindazt, amin keresztülment, és az elszánást, ami az életben maradáshoz kellett.

– Bátorság? Te vagy a legbátrabb, akivel valaha találkoztam – sandítottam rá. – Persze a legnagyobb cselszövő is.

Kinyomta a datolya magját, amit éppen majszolt, és hozzám vágta. Pont az államon talált el. Megdörgöltem a helyét.

– Egy jól célzó cselszövő?

– Ezt a legfőbb cselszövő maga mondja? Azért köszönöm a dicséretet – válaszolta, és újra előrenézett. A válla finoman ringott, követve Mije lépteinek ütemét. Sokáig hallgatott, aztán megkérdezte: – Elmondod nekik, hogy tolvaj voltam?

A családomnak. Tudtam, mire gondol, de mellébeszéltem.

– Voltál? Még mindig tolvaj vagy. Minden este megszámolom az ujjaimat, mielőtt elalszom. De azért csak ne szólítsanak Tízujjnak.

– Jase!

Felsóhajtottam. A kettőnk között kimondott igazság egy dolog volt, a családom egészen más. Legelőször a dühüket kell majd lecsillapítanom, mielőtt bármit elmondanék nekik. Tudtam, hogy hallgatnak majd rám, de nehezükre esne néhány szó alapján a haragról tárt karokra váltani. Hiszen az otthonukba betörtek, a drága befektetésüket – és vele a Patreit – ellopta valaki, akiben korábban megbíztak.

– Igen, elmondom – válaszoltam. – Amikor te is készen vagy rá. Bár jó lenne, ha egyenként adagolnánk nekik az igazságokat. Lassan.

Kazi elvigyorodott.

– Egyetértek. Gondolom, nem kell egyszerre mindent rájuk zúdítani.

– Azt azért tudod, hogy ha elmondod Lydiának és Nashnek, azonnal azt akarják majd, hogy taníts meg nekik mindent, amit tudsz?

– Egyelőre a zsonglőrködésnél maradunk, meg a fülek mögül elővarázsolt érméknél. Az árnyakat egy kicsit nehezebb uralom alá hajtani.

– Ne feledkezz meg a néma jelzésekről – intettem. – Imádnák, ha azokat használhatnák az asztalnál.

– Már fel is vettem a listára – mosolygott.

Elmondta, hogy még mielőtt magára maradt volna, az anyjával kifejlesztettek egy néma jelnyelvet, hogy túléljenek Venda utcáin, mert sok volt a veszedelmes pillanat, amikor csendben kellett maradniuk. Nekem is volt egy pár kézjelem a testőrségem tagjai számára, de meglepett, hogy ők ketten milyen sok jelzést találtak ki. Az ujjak egy rebbenése azt jelentette, mosolyogj. A lehajtott áll: figyelj, légy készen. A feszesen tartott kéz: ne mozdulj.

Én is meséltem neki történeteket a gyerekkoromból, a zűröket, amikbe mi, az idősebb gyerekek belekeveredtünk. Kazi nevetése egyszerre volt vidám és elborzadt. Meséltem egy forró nyárról, amikor különösen unatkoztunk – a trükkjeink egyike volt, hogy kötelek és csigák segítségével a tembris-fák felüljáróiról elkapdostuk az alattunk elhaladó emberek kalapjait.

– Tolvajleckék? Nem csoda, hogy az a boltos megszelídíthetetlen Ballenger-fiúknak nevezett benneteket.

Vállat vontam.

– Visszaadtuk a kalapokat, anyánk mégis megszidott minket. Azt mondta, ha csak feleannyi erőfeszítést fordítanánk a tanulmányainkra, mint a csínytevésre, mind géniuszok lennénk. De amikor azt gondolta, hogy nem látjuk, elismerőn biccentett oda apánknak. Mindketten azt gondolták, hogy meglehetősen okosak vagyunk.

– Igen – értett egyet Kazi. – Okosak, mint a rókakölykök, akik tojást lopnak a tyúkólból.

Az erdő megsűrűsödött, a csíkos mókusok különös csirregése hallatszott a fejünk felett, amikor felzavartuk őket. Hallgattunk. A gondolataim visszatértek Beauforthoz, mint annyiszor. Kazival sokszor beszéltünk róla, de nem jutottunk végkövetkeztetésre.

A királyságok uralom alá hajtása.

De hogyan?

Igen, veszedelmes fegyvereket készített, de nem volt serege, amivel felhasználhatta volna őket. Üres kézzel érkezett Tor Őrhelyére, rongyos ruhában, a kalapját levéve. Ő is, a társai is szánalmas látványt nyújtottak. Még ha az egyik ligával egy követ fújt is, és mindegyiküket felfegyverezte volna a kivetőkkel, amelyeket kifejlesztett, akkor sem hajthatott volna az uralma alá egyetlen királyságot sem, nemhogy mindet.

Téveszméi voltak? Igazzá akarta tenni a hatalomról szóló elveszett álmait? Ha így volt, Kardosnak és a többieknek éppen olyan őrülteknek kellett lennie, mint ő volt. Az Őrszem-völgy azonban nem volt téveszme. A tömegsírok gyomorforgatóan valósak voltak. Talán őrültek kellenek, hogy efféle őrült terveket összehozzanak.

– Szerinted ez itt az Ogrefogsor? – kérdezte Kazi.

Elhaladtunk egy sor égnek meredő, törött oszlop mellett, amelyek eredeti célja régen feledésbe merült, de úgy tűnt, ezek lehetnek a romok, amelyeket Sven leírt nekünk. A múlt koroknak olyan sok emléke rejtőzött ebben az erdőben, hogy a biztonság kedvéért előszedtem a térképet, és ellenőriztem.

– Igen – válaszoltam. – Ez az.

Azt kérdezed, miért rémít meg a tágas világ, Jase? Mert ott nincs hova elbújni.

A térkép szerint hamarosan újra egy hasonló, nyílt részre érünk ki. Azt gondoltam, engem jobban zavar, mint őt. Hozzászoktam, hogy így vagy úgy, de megoldom a problémákat, ám ezt nem tudtam megoldani. Nem semmisíthettem meg a múltat, nem tehettem meg nem történtté, ami megtörtént. Kazi félelme engem nyomasztott. Már átnéztem a térképet, hátha találok másik utat, de nem volt ilyen.

Befordultunk egy szerpentinen, és a hegyi erdőnek egyszerre vége szakadt. Magasan húzódó ösvényen találtuk magunkat, alattunk kitárult a különös, végtelen, vörös síkság. Északon, a távolban Infernaterr pokoli tájai derengtek, mint egy ezüst tenger, amely a síkság szélét nyalogatja.

– Hóó, Mije! – Kazi megállt, kinézett a hatalmas ürességre. Most vágtunk át harmadszor olyan síkságon, ahol nem volt fedezék. Néztem, amint felméri a távolságot, és a lélegzése felgyorsul.

– Nem kell már félned Zane-től, Kazi. A család őrizetében van. Nem fogják elengedni.

Hitetlenkedve fújt egyet.

– Egészen biztos vagy benne? Gunner elég készségesen elcserélte volna, amikor utoljára láttam.

– Ígérem, hogy Gunner nem fogja elengedni. – Szerettem volna, ha elmondhatom neki: amiatt lesz így, amit Zane egy évtizede vele és az anyjával tett, de a testvérem nem ezért fogja őrizni a foglyot. Zane kapcsolatban állt az embervadászokkal, akik lecsaptak Pokoltorkára, és másokkal együtt engem is elvittek. Gunner ezért nem fogja elengedni Tor Őrhelyéről, legalábbis élve nem.

Figyeltem a horizontot néző Kazit; egy apró pontra összpontosított a távolban, alighanem egy nyüzsgő várost képzelt oda, teli árnyékokkal és sötét sarkokkal – és az egyetlen út ezen a síkon át vezetett. Felszegte az állát.

– Már nem az a gyenge hatéves vagyok, Jase. Nem félek Zane-től. Garantálom, hogy most már ő fél tőlem. Ő néz át lépten-nyomon a válla felett, ő várja, hogy kinyíljon egy ajtó, és én lépjek be rajta. Ő nem tud aludni éjjelente.

Efelől nem volt kétségem. Láttam Zane arcát, amikor az utolsó estén megpillantotta Kazit Tor Őrhelyén – amikor észrevette, hogy Kazi őt nézi. Kazi szemében ősi éhség parázslott, egy candok-medve dühe, amelyet nem lehet megállítani. Mégis, amikor éjjel magamhoz húztam a tágas, súlyos ég alatt, éreztem, hogy a szíve zakatol a karom alatt.

– De láttam, hogy…

– Még mindig gondjaim vannak a szabadban alvással? Tudom. – Elsötétült az arca, a szemöldöke ráncba szaladt, mintha maga sem értené. – Nem tudom lerázni ezt az érzést – sóhajtott. – Egyelőre, gondolom, a részem. Az eszemmel tudom, hogy nincs ok a félelemre, mégis, valami a bensőmben, amit nem tudok uralni, másként gondolja. – Hallottam a zavarodottságot a hangjában. Megfordult, és rám nézett. – Nem tudom, meddig kell még győzködnöm a szívemet, hogy ne kezdjen minden alkalommal száguldásba, ha nem látok búvóhelyet. Talán egy életbe. Ki fogod bírni?

– Az nagyon sok találós kérdést jelent.

– Még tudok néhányat.

Én is tudtam. Például, hány fivér kell majd, hogy visszatartson Zane-től, ha hazaértünk? Hogy válaszolja majd meg a kérdéseimet, miközben a torkát szorongatom? Ellopta Kazi anyját. Egy hatéves gyereket a sorsára hagyott Venda utcáin. Már a gondolattól is felforrt a vérem, de tudtam, Zane nem az én prédám lesz. Nekem csak néhány hónapja gyűlt ellene a haragom. Kazinak tizenegy éve. Az ő dühe messze meghaladta az enyémet.

Zane Kazié lesz.

De csak miután válaszolt neki.

Sietve leügettünk a síkságra. A talaj olyan vörös volt, mintha érett meggylével – vagy vérrel – itatták volna át. Ennek a kontinensnek minden része új meglepetéseket tartogatott. A tájak, amelyeken áthaladtunk, lélegzetelállítóak voltak, ám nehezen járhatók, néha kifejezetten felzaklatók – a leginkább a Kőkanyon, amelyet Sven egyértelműen megjelölt a térképen. Ha akarjátok, kerüljétek el. A legtöbben így tesznek. Ezt a látványt nem egyhamar felejtitek el, de ez a legrövidebb út.

Mindketten a rövid utat választottuk, de minden idegszálam bizsergett, miközben áthaladtunk. Tigone és Mije tiltakozón dobogott. Még ők is látták, hogy a kövek nem csupán kövek, és a kanyonon átsüvítő szél hangok kakofóniájában fütyült.

Sven szerint a legenda azt mondja, az egyik pusztító csillag megolvasztotta a sziklát, és az úgy fröccsent fel, mint a szökőkút vize. Az Ősöket futtukban, menekülés közben érte. Akik együtt összekuporodtak, egy sziklává váltak, örökké egybeforrtak a felettük formát nyerő kőzettel. Néhol elmosódott, rémült arcok bukkantak elő a masszából. A történelemnek ezt a részét nem lehetett eltörölni. Időbe fagyott arcok szegélyezték az utunkat: komor emlékeztető volt arról, milyen gyorsan változott meg az Ősök világa. Talán arra is, milyen gyorsan tud mindannyiunk világa megváltozni.

Ehhez képest a vörös síkság, amelyen át kellett haladnunk, szinte békésnek hatott. Ha néhány tucat rejtvény kell, hogy Kazi átjusson, vagy még néhány Ballenger-legenda, én készen álltam. Néha, amikor csendben lovagoltunk, azon gondolkodtam, vajon a következő találós kérdését fogalmazza-e. Amikor kérdeztem, mindig volt nála egy készenlétben. Nekem ugyanakkor nehezemre esett egyet is összehozni, és azzal is megszenvedtem, amit elmondtam neki. De úgy tűnt, azzal az eggyel is beéri. Újra és újra azt kérte tőlem.

Mondd el megint, Jase.

De már tudod a választ.

De sosem hallhatom elégszer.

És talán én sem fáradtam bele, hogy elismételjem neki. Megérintettem a nyergemhez kötözött piros szalagot. Mire való, Kazi? Nem láttam így elpirulni azóta, hogy először rajtakaptam a meztelen mellkasom bámulásán. Mondd el. De valójában már talán tudtam is, és ha az ilyen ajándékok, mint ez a szalag, bajt jelentenek, az efféle bajra mindig készen álltam.

Kazi megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmemet.

– Na jó, figyelj, Patrei, de jól nyisd ki a füled, mert nem mondom el még egyszer.

Fogalmazott. Ahogy gondoltam.

Két karom van, de nincs csontom,

nem sebeznek kések, botok.

Fejem van, de nincsen arcom,

szem nélkül is lépést tartok.

Csalok, lopok, rejtély vagyok,

Hazugságba takarózok.

Rövid, vékony, széles, vaskos,

ha éjfél jön, elpárolgok.

– Hadd gondolkodjak. – Most nem egy csókért húztam az időt: fogalmam sem volt. Karok, csont nélkül? Fej, arc nélkül? Ezen töprengtem, amikor valami más ragadta meg a figyelmemet.

Mindketten megállítottuk a lovainkat, és felnéztünk az égre.

– Valsprey-sólyom – suttogta Kazi, szinte kérdőn.

Ugyanakkor láttuk meg a vakító kék égen a fehér pöttyöt. Felénk tartott, hatalmas szárnya szelte a levegőt, fenséges és földöntúli volt egyszerre. Vad példány? a helyünket tekintve valószínűtlen volt, hogy kiképzett futármadár lett volna.

Sebesen közeledett, és olyan mélyre ereszkedett, hogy már a szeme feletti fekete tollsávot is ki tudtam venni. Csodálatos látvány volt itt, a semmi közepén, magához vonzotta a tekintetet. Azonban hirtelen hátraszaltót vetett, mintha valami eltalálta volna. Fehér tollak robbantak a levegőbe. A madár pörögve zuhant a földre.

– Le! – kiáltottam, leugrottam a nyeregből, és Kazit is lerántottam. Azt a sólymot valaki lelőtte.

Nem voltunk egyedül.