NEGYEDIK FEJEZET
1056 Words
NEGYEDIK FEJEZET
KAZI
Jase fölém hajolt, a keze védelmezőn nyomódott a hátamra. Mije és Tigone idegesen topogtak mellettünk. Jase felállt, fogta a tegezünket és az íjainkat, és visszakuporodott mellénk.
A tekintetünk a síkságot kutatta. Senki sem bújhatott volna el sehol. Honnan jött az a lövés? Semmi kétség, a sólymot lelőtték. Egyetlen madár sem változtat így irányt, és nem zuhan le, ha nincs rá oka.
– Nem láttam nyilat – suttogta Jase. – Hát te?
– Nem, semmit.
De ha nem nyíllal lőttek, akkor mivel? Kővel, parittyából? Csakhogy követ sem láttam. Ragadozó tette volna? a Valsprey-sólymok nagyon nagyok, a szárnyuk fesztávja akkora, mint egy ember magassága. Hogy legyőzzön egyet, a ragadozónak sokkal nagyobbnak kellene lennie, akkorának, mint egy racaa. Mi viszont semmit sem láttunk.
Felkönyököltünk, úgy vártuk, hogy valaki kiemelkedjék a síkságon ásott gödörből, de semmi sem történt. Végül felálltunk, egymásnak vetettük a hátunkat, mindketten lövésre kész íjjal kutattuk át a környéket, hátha látunk valamit. Csak a síkságon járó gyenge szellő suttogását hallottuk.
Odamentünk a lezuhant madárhoz – kicsavarodott fehér folt volt a vörös tájon. Az egyik szárnya eltört, felfelé mutatott, mintha egy második esélyt kérne. Nem vergődött, nem haldoklott – elpusztult, ami nem is volt meglepetés. Amikor azonban közelebbről is megláttuk, észrevettük, hogy valami nincs rendjén vele.
– Hogy a… – bökte ki Jase.
Mindketten a madárra bámultunk.
Halott volt. Egyértelműen, hetek óta.
A szeme helyén csak besüppedt, bőrszerű üreg volt, a bordái átbökték elvékonyodott, papírszerű bőrét. A mellén alig maradt toll. Körülnéztünk, mert az járt a fejünkben, hogy kell valahol lennie egy másik madárnak, de nem volt. Ez hullott le az égből.
Érzékcsalódás?
Furcsa légáramlat hozta ide?
Hiába találgattunk, egyik lehetőség sem volt észszerű.
Jase a bakancsa orrával megpiszkálta az összeszáradt tetemet, hogy felfordítsa. A lábához egy üzenet volt rögzítve. Valóban kiképzett Valsprey volt. Lehajoltam, lehúztam a tokot a lábáról, majd nekiláttam kibontani a zsinórt, amely összefogta. Végül egy kis pergamendarab tekeredett ki a kezemben.
A szavaktól elakadt a lélegzetem.
– Ki írta? – kérdezte Jase.
– Nem tudom.
– Kinek szól?
Az üzenetre meredtem. Hogy lehetséges ez? a lelkem mélyén azonban már tudtam. Az üzenetek néha a maguk módján megtalálják az embereket. A szellemek váratlan pillanatokban szólítanak meg. Ezt nem egy Valsprey-jel küldték. Másféle futár hozta.
Szorosan a tenyerembe fogtam, nem akartam megmutatni Jase-nek.
– Kazi? Mi az?
Nincsenek többé titkok, ezt ígértük.
– Nekünk szól – nyújtottam felé az üzenetet.
Jase elvette, és gondosan, többször elolvasta – legalábbis úgy nézett ki, mert nem vette le róla a szemét. Végül megrázta a fejét; még az ajka is elfehéredett. Pislogott, mintha tisztábban akarna látni, mintha azt akarná, hogy a szavak átrendeződjenek valami mássá, aminek van értelme.
Jase, Kazi, akárki! Gyertek, kérlek!
Samuel meghalt. Az ajtón dörömbölnek.
Muszáj
Az arcán az értetlenséget egy pillanat alatt felváltotta a harag.
– Ez egy trükk – jelentette ki. – Valamiféle beteg trükk. – a tenyerébe gyűrte a papírt, körbefordult, kereste az elkövetőt. – Gyere elő! – süvöltötte, de csak a szél kísérteties sírása felelt.
– Felismered a kézírást? – kérdeztem. Kétségbeesett, sietős macskakaparás volt. Nem tűnt trükknek.
Jase újra a pergamenre nézett.
– Nem vagyok benne biztos. Lehet Jalaine-é. Az arénában vannak sólymok. Az irodaajtó… – Megrázta a fejét, és járkálni kezdett. – Odaküldtem Samuelt dolgozni, amíg a keze meggyógyul. Ő…
Elfintorodott: szinte láttam a homloka mögött száguldó gondolatokat, ám az enyémek ólomnehezek voltak, és mind ugyanarra a következtetésre jutott…
– Samuel nem halt meg – morogta Jase, mintha a gondolataimat olvasná. – Jalaine túlreagálja. Egyszer azt gondolta, meghaltam, amikor leestem egy fáról, és nem kaptam levegőt. Elszaladt a szüleinkhez, és jó nagy pánikot okozott.
Újra körülnézett, fennhangon folytatta.
– Talán Aram írta, vagy valaki, akit nem is ismerünk, aki át akar verni, meggyőzni téged, hogy eressz el. Talán nem kapták meg az üzenetet, hogy hazafelé tartunk, és azt hiszik, hogy még mindig a foglyod vagyok? Vagy lehet, hogy…
Elhallgatott, a válla előreesett; ráhajolt Tigone hátára, mintha anélkül meg sem tudna állni a lábán.
– Samuel nem halt meg – ismételte, ezúttal azonban csak egy szellem hallotta volna.
Elnéztem mellette, oda, ahol a madár hevert, és megláttam a Halált – görnyedt hátal lehajolt, felemelt egy testet a földről. A válla felett visszanézett rám, aztán a sólyommal együtt eltűnt.
Már nem számított, ki írta az üzenetet, hogyan jutott el hozzánk, vagy hogy igaz-e egyáltalán. Mindössze az számított, hogy hazajussunk. Csak a lovak kedvéért álltunk meg a víznél – a számunkra nem volt pihenő, amíg ránk nem borult a sötét. Visszanéztem a hosszú ösvényre, amelyet a homokos földön tapostunk: görbe vonal a vörös tájon. A nap haldokló sugarai összegyűltek a nyomainkban.
Némán gyújtottunk tüzet, gallyakból, botokból, egy kiszáradt bokor ágaiból. Jase dühösen rángatta az egyiket, amely nem volt hajlandó engedni.
– a pokolba! – kiáltotta, és még erősebben rángatta.
– Jase… – Megérintettem a karját. Megállt; zihálva vette a levegőt, az orrcimpái kitágultak, de a szemét nem vette le a száraz bokorról.
– Nem tudom, hogy történhetett – mondta. – Csak hát a keze… – Visszafordult és rám nézett. – Samuel erős volt, éles szemű, de a sérült keze… – Elakadt a szava.
Volt. Samuel volt.
– Minden rendben lesz, Jase. Együtt megoldjuk. – Üresek, semmitmondók voltak a szavaim, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Szánalmasan haszontalannak éreztem magam.
Félrepillantott; mély, elszánt lélegzetet vett, majd hátrasöpörte a haját, és kihúzta magát. Láttam, ahogy összeszedi mindazt, ami szétesett benne, mert nem hajlandó elveszni a kétségbeesésben. Kinyitottam a számat, de ő csak megrázta a fejét, és odébb ment. Kivette a holmijai közül a fejszét, és egyetlen dühös csapással leválasztotta az ágat a bokorról.
– Tessék – dobta a legyőzött ágat a tűzre. Szikrák szálltak a levegőbe. Jase visszalépett a bokor csonkjához, és ugyanolyan hevesen kaszabolni kezdte. A zaj tompán szólt az ürességben, minden csattanás a csontjaimban visszhangzott.
– Jase, beszélj hozzám. Kérlek. Engem hibáztatsz, amiért nem voltál ott?
A levegőben állította meg a fejszét, és rám nézett: az arcáról eltűnt a harag.
– Téged? Miről beszélsz? – Leeresztette a fejszét a földre. – Nem a te hibád, Kazi. Ez a mi ügyünk. Ballenger történelem. Mindvégig ezt próbáltam elmondani neked. A mi ajtónk előtt mindig ott a farkas. A történetünk tele van erőszakkal, mindig is így volt, de nem azért, mert mi így akartuk. Most végre itt az igazi esély, hogy véget vessünk neki. Nincs több játszma a hatalomért. Nincs többé feketepiac. Nincs többé adózás egy távoli királynak, aki sosem tesz semmit, hogy javítson Pokoltorka lakóinak életén. Lydia és Nash már máshogy fognak felnőni, mint én. Más lesz az életük, nekik nem kell majd állandóan a hátuk mögé lesni. Nem lesz szükségük strazára, amely mindig követi őket. A történetünk a változás küszöbén áll. Mi fogjuk megváltoztatni, együtt, emlékszel?
Bólintottam, Jase pedig átölelt, a bokorról meg is feledkezett.
Farkas az ajtó előtt. Akaratlanul is Zane jutott az eszembe.
Az én történetem is megváltozik hamarosan.
Hacsak el nem ismételjük a történeteket,
hacsak tovább nem adjuk
atyáról fiúra, anyáról leányra,
egyetlen generáció alatt
örökre elvész a tudás és az igazság.
Jezelia-ének
- Writer
