Fedősztori

ElőszóTizenhárom vagy tizennégy éves lehettem. 1990 környékén történt. Apám mint egykori határőr gyakran összejárt a határőrség vezetőivel. Ebédek, vacsorák, rendezvények. Távol állt tőlem ez a „katonai” vonal, nem is érdekelt különösebben, de egyik alkalommal, egy vacsoránál, amikor a felnőttek sztorizgattak, felkaptam a fejem. A határőrök egy belügyes fickóról meséltek, aki a régi időkben – amikor még állt a vasfüggöny – motorral átszökött Ausztriába, és átállt az ellenséghez. Az árulásáért súlyos árat fizetett, nem sokkal később meghalt. Megmérgezték. Nagyon megérintett a sztori, pedig csak fél füllel hallgattam, és eszembe sem jutott a részletek után érdeklődni, vagy beleszólni a felnőttek beszélgetésébe. Évekkel később, amikor már felnőttként, bőven apám halála után újra eszembe jutott ez a történet, utánanéztem, és egyetlen ehhez hasonló esetet találtam. Egy volt ávós tiszt, Lapusnyik Béla 1962. május 9-én motorral szökött át Ausztriába, majd Bécsben védőőrizetbe került. Úgy tervezték, hogy a magyar titkosszolgálat ausztriai tevékenységéről is információkkal bíró szökött titkosszolgát átadják az amerikaiaknak, így az Egyesült Államokban lel új otthonra. Ám Lapusnyik június 3-án torokfájásra kezdett panaszkodni, így hát beszállították a közkórházba. Ekkor már nem tudott beszélni, ezért egy papírra írta le a kérést: mossák ki a gyomrát. Mielőtt ezt megtehették volna, Lapusnyik meghalt. A boncolás nem mutatta ki a mérgezést, de azt sem sikerült kideríteni, hogy ha nem mérgezés, mégis mi okozhatta a magyar férfi halálát. Titkosszolgálati körökben ugyanakkor nem kérdés, hogy Lapusnyikkal mint árulóval valószínűleg egy, az osztrák rendőrség soraiba beférkőzött cseh titkosszolga végzett, mégpedig a szovjet titkosszolgálat, a KGB utasítására. Gyilkosát sosem vonták felelősségre. Emlékszem, tizenévesként is azért izgatott a történet, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy valakit csak úgy eltegyen láb alól egy állam – különösebb következmények nélkül. Ez volt az első olyan titkosszolgálati sztori, ami megfogott, és ami miatt érdekelni kezdett ez a jellegénél fogva titkos, zárt világ. Aztán ahogy felnőttem és újságíró lettem, sorra jöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb históriák abból a világból, amelyről a nyilvánosság, beleértve magamat is, keveset tud. Ez a harmadik könyvem. Az első, a Maffiózók mackónadrágban a magyarországi szervezett bűnözés történetéről szól, a második, a Magyar kóla a hazai kokainkereskedelemről. Bár a Fedősztoriban csak elvétve találkozunk bűnözőkkel, a könyvben bemutatott szereplők sokszor ugyanúgy törvényeket sértenek, legfeljebb mindezt az állam védőszárnyai alatt teszik. Mégsem sérthetetlenek ők, mert ahogy a könyvben felvonuló sztorikból kiderül, ezekben a játszmákban leginkább csak apró fogaskerekek az emberek, a nagyobb, sokszor nemesebbnek feltüntetett cél vagy éppen az államérdek előrébb való. A Fedősztoriban egy olyan világot mutatok be, amiről olvashattunk már hiteles és kevésbé hiteles regényeket, memoárokat, tudományos alaposságú írásokat is, láthattunk jó és rossz filmeket. Én valami mást szerettem volna. Nem a magyar titkosszolgálatok történetét akartam megírni, nem is tudományos igénnyel feldolgozni a működésüket – bár kétségkívül előfordulnak a könyvben olyan történetek, amelyek a témával foglalkozó szakértők számára is újdonsággal szolgálhatnak, és természetesen bemutatok olyan eseteket is, amelyeket eddig nem ismert a nyilvánosság. A célom mégsem a szenzációhajhászás, hanem az, hogy közelebb hozzak az olvasókhoz egy, az alvilághoz hasonlóan misztikus, titokzatos világot. A könyvben szereplő történetek megírását – a sajtóból korábban már ismert eseteket leszámítva – interjúk, háttérbeszélgetések és kutatások előzték meg. Talán érthető, hogy a téma jellegénél fogva interjúalanyaim szinte kivétel nélkül név nélkül voltak csak hajlandók leülni velem beszélgetni. Akadtak köztük olyanok is, akikről a szélesebb ismeretségi körükben nem is mindenki tudja, hogy a titkosszolgálatok valamelyikénél dolgoztak korábban. A régebbi, akár több évtizedes sztorik esetében persze nem támaszkodhattam pusztán a személyes elbeszélésekre, hiszen az érintettek sokszor nem egészen úgy emlékeznek vissza egy-egy mozzanatra, ahogy az valójában megtörtént. Ezért jó, ha kézzelfogható dokumentumok is bizonyítják egy-egy állítás valóságtartalmát. Fontos előrebocsátanom, hogy a könyv csak a magyar titkosszolgálatok világával foglalkozik, nemzetközi kitekintéssel, kapcsolódási pontokkal azokon a helyeken, ahol az segíti a kémvilág adott területének jobb megértését. Két olyan, a hetvenes években játszódó magyar kémsztori szerepel a könyvben, amelyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásaim alapján sikerült részletesen rekonstruálnom. Talán éppen ez a két történet bizonyítja a legjobban, hogy az a világ, amelyben kémek és elhárítók örökös macska-egér harcot vívnak egymással, közel sem annyira fekete-fehér, mint elsőre gondolnánk, és még azt is nehéz eldönteni, kik a jók és a kik rosszak ezekben a küzdelmekben. Hiszen leginkább emberek taktikáznak mindkét oldalon, akik bármikor ledönthető bábuk egy képzeletbeli sakktáblán. Bár a titkosszolgálati történetek értelmezhetetlenek az éppen aktuális politikai kontextus, illetve a nemzetközi diplomácia ismerete nélkül, igyekeztem nem „beleragadni” a politikába, és éppen csak annyira ismertetni azt, amennyire egy adott történet vagy eseménysor szempontjából nélkülözhetetlen. Ez a világ ugyanis csak részben szól a politikáról és a nemzetközi játszmákról. Ennél sokkal érdekesebb megismerni a hírszerzés és elhárítás közegét időtlen idők óta jellemző módszereket, technikákat és gondolkodásmódot. De a legtanulságosabb átélni azokat az emberi drámákat, amelyek szinte valamennyi történetben felbukkannak. Hiszen egy olyan szakmában, amelynek a manipuláció, a hazugság, a félrevezetés szerves része, a bukás éppúgy kódolva van, mint a siker, vagy akár egy-egy váratlan, csavaros fordulat, amelyre az érintettek egyik oldalon sem számítanak. És ki tudja, hogy mindaz, amivel a végén szembesülnek, a valóság-e. Vagy csak a látszatvilág egy darabja, ami eltakarja a valóságot. Egy fedősztori.