TIZEDIK FEJEZET
A táborhelyre belopódzó ember, ezt a javára kell írni, ügyes és rókamód ravasz volt. Gyorsan változtatta a helyzetét, és olyan ügyesen és halkan mozgott, hogy mindenkit megtévesztett volna. Mindenkit. De Boreas Munt nem. Boreas Munnak túl nagy tapasztalata volt a lopakodás tárgyában.
– Bújj elő, ember! – kiáltott oda, igyekezett a hangjának öntelt és magabiztos, arrogáns színezetet adni. – Hiábavalók a trükkjeid! Látlak. Ott vagy.
Az egyik megalit azok közül, amelyek fésűhöz hasonlóan meredeztek a hegyoldalban, megremegett, kibontakozott a sötétkék csillagos égbolt hátteréből. Megmozdult. És emberi alakot öltött.
Boreas megfordította a pecsenyés nyársat, mert már kissé megperzselődött. Rátette a kezét az íja fogójára, úgy tett, mintha hanyagul rátámaszkodna.
– Nyomorús
