Ciri leugrott. Térdre esett, melléje. Puhán, mint a macska. Látta, hogy Bonhart halszeme kitágul félelmében.
– Nyertél… – hörögte, és a Fecske élét nézte. – Nyertél, vajáklány. Kár, hogy nem az arénában… Az lett volna a látványosság…
Nem válaszolt.
– Én adtam neked ezt a kardot, emlékszel?
– Mindenre emlékszem.
– Csak nem… – szűkölte. – Csak nem csinálsz ki, igaz? Nem teszel ilyet… Nem nyírod ki a legyőzöttet, a védtelent… Hiszen én ismerlek, Ciri. Ehhez… túl nemes lelkű vagy.
Ciri hosszan nézett rá. Nagyon hosszan. Aztán odahajolt. Bonhart szeme még jobban kitágult. De ő csak a medalionokat szakította le a nyakáról – a farkast, a macskát és a griffet. Aztán megfordult, és a kijárat felé indult.
Bonhart késsel vetette rá magát, aljasul és álnokul ugrott rá. És csöndben, mint a denev
