A tó úrnője

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZET

Szellő borzolta ráncokba a tó üstként párolgó felszínét, végigűzte rajta a szétoszlatott ködfoszlányokat. Ütemesen nyikorogtak és koppantak az evezővillák, vízből kiemelkedő tollaik csillogó csöppek zuhatagát fröccsentették szerteszét.

Condwiramurs átnyújtotta kezét a csónak peremén. Olyan csigalassúsággal haladtak, hogy a víz csak egészen aprót borzolódott fel, ahogy körülölelte a tenyerét.

– Ah, ah – mondta, annyi szarkazmust vegyítve a hangjába, amennyit csak bírt. – Micsoda sebesség! Egyenest száguldunk a hullámokon. Majd’ beleszédül az ember feje!

Az evezős, egy alacsony, zömök, erőteljes férfi mérgesen és zavarosan mormogott valamit, fel sem emelte őszes, gyapjas haja alól a tekintetét. A növendéknek már nagyon elege volt a dörmögésből, krákogásból és nyögdécselésből, amelyekkel ez a ripők a kérdéseit lerázta magáról, amióta csak a csónakba szállt.

– Óvatosabban – sziszegte, nehezen őrizve meg a nyugalmát. – Ettől a heves evezéstől be lehet lázasodni.

A férfi ezúttal feléje fordította barnára égett, cserzett bőrhöz hasonló sötétségű arcát. Dörmögött, krákogott, ősz borostával borított állának intésével mutatott rá a peremhez erősített faorsóra és a vízbe merülő, a csónak mozgásától kifeszülő zsinórra. Abban a legnyilvánvalóbb meggyőződésben, hogy a magyarázat kimerítő volt, folytatta az evezést. Ugyanabban az ütemben, mint előtte. Evező fel. Szünet. Evező a lapát feléig a vízbe. Hosszú szünet. Húzás. Még hosszabb szünet.

– Aha – mondta könnyedén Condwiramurs, és felnézett az égre. – Értem. A csónak húzta villantó a fontos, melynek a megfelelő sebességgel és a kellő mélységben kell mozognia. A halászat a fontos. A többi lényegtelen.

Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy a férfi még arra sem vette a fáradságot, hogy dörmögjön vagy krákogjon.

– Kit érdekelne – monologizált tovább a leány –, hogy egész éjjel úton voltam? Hogy éhes vagyok? Hogy a hátsóm fáj és viszket a kemény és vizes padtól? Hogy pisilnem kell? Nem, csak a legyező halfogás a fontos. Aminek egyébként nincs értelme. Semmi sem harap rá egy villantóra, amit a folyószűkület közepén vonszolnak, húszölnyi mélységben.

A férfi felnézett, ocsmány tekintetet vetett rá, és nagyon, de nagyon dörmögősen dörmögött. Condwiramurs kivillantotta a fogsorát, elégedett volt magával. A ripők továbbra is lassan evezett. Dühös volt.

A leány elterpeszkedett a far felőli kispadon, és keresztbe tette a lábát. Úgy, hogy sokat mutasson a szoknya kivágásában.

A férfi dörmögött, göcsörtös tenyerével jól megszorította az evezőket, úgy tett, mintha csak a legyezőzsinórt nézné. Az világos volt, hogy nem is gondolt az evezés tempójának meggyorsítására. A növendék lemondóan sóhajtott, és az égbolt szemlélgetésével foglalta el magát.

Nyikorogtak az evezővillák, briliánscsöppek hullottak az evezők tollairól.

A gyorsan felszálló ködből kisejlettek egy sziget körvonalai. És a föléje emelkedő torony sötét, vastag obeliszkje. A ripők, noha háttal ült, és nem nézett oda, rejtélyes módon felismerte, hogy már csaknem megérkeztek. Sietség nélkül ráfektette az evezőket a csónak peremére, felállt, lassan kezdte el föltekerni a zsinórt az orsóra. Condwiramurs továbbra is keresztbe vetett lábbal ült, fütyörészett, az eget nézte.

A férfi befejezte a zsinór föltekerését, megnézte a villantót, egy nagy rézkanalat, amelyhez piros gyapjúcsomóval ellátott hármashorog volt odaerősítve.

– Jaj, jaj – mondta édeskésen Condwiramurs. – Nem fogtunk semmit, ajaj, micsoda kár. Érdekes, mitől van ez a pech? Lehet, hogy a csónak túl gyorsan ment?

A férfi tekintete tele volt rondasággal. Leült, krákogott, kiköpött a vízbe, göcsörtös kezével megragadta az evezőket, mélyen meggörnyedt. Az evezők megcsobbantak, belecsaptak a vízbe, a csónak nyílként lendült előre a tavon, a víz zúgva felhabzott az orrnál, örvénylett köröskörül. A szigetig hátralévő negyed nyíllövésnyi távolságot két dörmögésnél kevesebb idő alatt tették meg, és a csónak akkora lendülettel csúszott föl a kavicsokra, hogy Condwiramurs leesett a padról.

A férfi dörmögött, krákogott és kiköpött. A növendék tudta, hogy civilizált emberi beszédre lefordítva ez annyit jelentett: takarodj a csónakomból, okoskodó boszorkány. Azt is tudta, nemigen számíthat rá, hogy a karjában viszi ki. Levette csizmácskáit, provokatívan magasra emelte a ruháját, és kiszállt. Elharapott egy káromkodást, mert a kagylóhéjak fájdalmasan szúrták a talpát.

– Kösz a fuvart – mondta összeszorított fogakkal.

Meg sem várva a visszadörmögést, körül sem nézve, mezítláb indult el a kőlépcső felé. Valamennyi kényelmetlenség és szenvedés nyomtalanul elmúlt és elröppent, fokozódó izgatottsága elfeledtette őket. Íme itt van Inis Vitre szigetén, a Loc Blest-tavon. Itt van azon a majdhogynem legendás helyen, ahová kizárólag a kiválasztott kevesek juthattak el.

A reggeli köd már teljesen felszállt, a homályos égboltot erősebben világította meg a nap vörös gömbje. A torony gyilokjárója fölött süvöltöző sirályok keringtek, sarlósfecskék száguldoztak.

A partról a teraszra vezető lépcső tetején, egy kuporgó és vicsorgó kimérát ábrázoló szoborra támaszkodva állt Nimue.

A Tó Úrnője.

•

Vékonyka és alacsony termetű volt, nem sokkal magasabb öt lábnál. Condwiramurs azt hallotta róla, hogy fiatal korában Könyöknyinek hívták, most láthatta, hogy a gúnynév találó volt. De biztos volt benne, hogy legalább fél évszázada már, hogy senki sem merészelné így szólítani a kicsiny varázslónőt.

– Condwiramurs Tilly vagyok – mutatkozott be, miközben meghajolt; kissé zavarban volt, mert csizmácskáit még mindig a kezében tartotta. – Örülök, hogy a szigeteden vendégeskedhetek, Tó Úrnője.

– Nimue – javította ki könnyedén a kicsiny mágusnő. – Nimue, semmi több. Elhagyhatjuk a címeket és a jelzőket, Tilly kisasszony.

– Ebben az esetben én Condwiramurs vagyok. Condwiramurs, semmi több.

– Akkor engedelmeddel, Condwiramurs. A reggelinél majd beszélgetünk. Úgy vélem, megéheztél.

– Nem tagadom.

•

Reggelire túró, metélőhagyma, tojás, tej és rozskenyér volt, két fiatalka, csöndeske, keményítőillatú szolgálólány tálalta fel. Condwiramurs evés közben magán érezte a kicsiny varázslónő tekintetét.

– A toronynak – mondta lassan Nimue, miközben figyelemmel kísérte a leány minden mozdulatát és csaknem minden falatot, amit csak a szájához emelt – hat szintje van, ebből egy a föld alatt. A szállásod a föld feletti második szinten van, minden szükséges kényelemmel el van látva. A földszint, amint látod, a gazdasági rész, itt vannak a szolgák lakószobái is. A föld alatt, akárcsak az első és a harmadik emeleten, laboratórium, könyvtár és galéria van. Valamennyi említett emeletre és a rajtuk található helyiségekbe szabad belépésed és korlátlan hozzáférésed van, akkor és olyan módon használhatod őket meg ami bennük található, amikor és ahogy kedved tartja.

– Megértettem. Köszönöm.

– A két legfelső szinten vannak a saját szobáim és a saját dolgozószobám. Ezek abszolút privát helyiségek. Hogy elkerüljük a félreértéseket: hallatlanul érzékeny vagyok ezekben a dolgokban.

– Tiszteletben tartom.

Nimue az ablak felé fordult, ott láthatta a Dörmögő Evezős Urat, aki már megbirkózott Condwiramurs csomagjával, és most horgászbotokat, orsókat, kézihálókat, merítőhálókat és egyéb halászati holmikat rakodott a csónakba.

– Egy kissé ódivatú vagyok – folytatta Nimue. – De bizonyos dolgokat kizárólagos joggal szoktam használni. Mondjuk a fogkefémet. Privát szobámat, könyvtáramat, mosdómat. És a Halászkirályt. Ne próbálkozz, kérlek, a Halászkirály használatával.

Condwiramursnak kis híján torkán akadt a korty tej. Nimue arca kifejezéstelen volt.

– És ha… – folytatta, mielőtt a leány visszanyerte volna beszélőképességét. – Ha ő próbálkozik téged használni, utasítsd vissza.

Condwiramurs, miután végre lenyelte a tejet, fürgén bólintott, óvakodott bármiféle kommentártól. Bár a nyelve hegyén volt, hogy nincs gusztusa halászokhoz, kivált, ha gorombák. És túrófehérségű ősz fürtök tapadnak a fejükre.

– Iiigen – mondta vontatottan Nimue. – A bevezetésen tehát túl lennénk. Ideje rátérni a konkrétumokra. Nem vagy kíváncsi rá, mi az oka, hogy az összes jelölt közül épp téged választottalak ki?

Condwiramurs, ha egyáltalán elgondolkodott rajta, mit válaszoljon, azt is csak azért tette, hogy ne látsszék túlságosan beképzeltnek. De hamarost arra a következtetésre jutott, hogy Nimue előtt még a legcsekélyebb mértékű szerénykedés is túl hamisan fog hangzani.

– Az akadémia legjobb álomlátója vagyok – felelte hűvösen, tárgyilagosan, hencegés nélkül. – És harmadévben második helyen végeztem az álomjósok között.

– Azt is idehozathattam volna, aki első helyezett volt. – Nimue valósággal fájdalmasan őszinte volt. – Zárójelben, épp azt a győztest ajánlották nekem, egyébként némi nyomatékkal, mert alighanem valaki fontos ember fontos leánykája. És ami az álomlátást, az álomjóslást illeti, bizonyára tudod, kedves Condwiramurs, hogy ez meglehetősen szeszélyes adomány. Még a legjobb álomlátó is kudarcot vallhat.

Condwiramurs lenyelte a visszavágást, hogy az ő kudarcait egy kézen össze lehet számolni. Végül is mesterrel beszélgetett. Kegyeskedj tudni, mik az arányok, mondogatta az egyik nagy tudású professzor az akadémián.

Nimue könnyed, elismerő fejbólintással nyugtázta hallgatását.

– Nyelvet szereztem az iskolában – mondta kis szünet után. – Onnan tudom, hogy az álomlátást nem kell bódítószerekkel segítened. Örülök neki, ugyanis nem tűröm a kábítószereket.

– Mindenféle porok nélkül is álmodom – szögezte le enyhe büszkeséggel Condwiramurs. – Az álomjósláshoz az is elég, ha van horgom.

– Tessék?

– Hát horgom – köhintett a növendék. – Vagyis egy olyan tárgy, amely valahogy kapcsolódik ahhoz, amiről álmodnom kell. Valamilyen dolog. Vagy kép…

– Kép?

– Aha. Egész jól álmodom képre.

– Ó – mosolyodott el Nimue. – Ó, ha a kép segít, akkor nem lesz gond. Ha legyűrted a reggelit, akkor menjünk, legjobb álomlátó és második helyezett álomjós. Jó lesz, ha haladéktalanul elmagyarázom neked, miért választottalak ki épp téged asszisztensemnek.

Hideget sugároztak a kőfalak, amit nem enyhítettek sem a súlyos gobelinek, sem a megsötétedett faburkolat. A kőpadlót a csizmatalpon keresztül is fagyosnak érezte.

– Ez az ajtó itt – jegyezte meg hanyagul Nimue – a laboratóriumba vezet. Amint elhangzott, kedved szerint használhatod. Persze ajánlatos az óvatosság. Főként azokban a kísérletekben kell mértékletesnek lenni, amikor a söprűkkel hordatunk vizet.

Condwiramurs illedelmesen elröhintette magát, bár a vicc szakállas volt. Mindegyik oktató olyan tréfákkal traktálta a gondjaira bízottakat, amelyek a mitikus varázslóinas mitikus kalandjairól szóltak.

A lépcső tengeri kígyóként kanyargott fölfelé, úgy látszott, mintha soha nem érne véget. És meredek volt. Mire a helyszínre értek, Condwiramurs megizzadt, és erősen zihált. Nimuén egyáltalán nem látszott meg az erőfeszítés.

– Erre, kérlek. – Kinyitott egy tölgyfa ajtót. – Vigyázz, küszöb!

Condwiramurs belépett, és felsóhajtott.

A szoba galéria volt. A mennyezettől a padlóig képek borították a falakat. Hatalmas, régi, foszladozó, repedezett olajképek, miniatúrák, megsárgult réz- és fametszetek, kifakult akvarellek és szépiák lógtak mindenfelé. Voltak ott modernista színekben pompázó vízfestmények és temperaképek, élénk vonású foltmaratott és rézkarcok, litográfiák és kontrasztos mélynyomású grafikák, melyek kifejező sötét foltokkal vonzották a tekintetet.

Nimue az ajtóhoz legközelebb lévő kép előtt állt meg, amely egy óriási fa alatt összegyűlt csoportot ábrázolt. Először a vászonra nézett, majd Condwiramursra, és hallgatag tekintete fölöttébb beszédes volt.

– Kökörcsin – mondta a növendék, aki azonnal felfogta, miről van szó, és nem váratta meg Nimuét – balladát énekel a Bleobheris tölgy alatt.

Nimue elmosolyodott, bólintott. És arrébb lépett, a következő kép előtt állt meg. Akvarell. Szimbolizmus. Két női árnykép a hegyen. Fölöttük sirályok keringenek, alattuk, a hegy lábánál, árnyak körmenete.

– Ciri és Triss Merigold, látnoki vízió Kaer Morhenben.

Mosoly, bólintás, egy lépés, újabb kép. Galoppozó lovas, torz égerfasor köríti, a fák ágkarjaikkal feléje nyúlnak. Condwiramurs úgy érezte, a hideglelés környékezi.

– Ciri… Hmm… Ez talán amikor Geralthoz lovagol, hogy a félszerzet Hofmeier farmján találkozzanak.

Újabb kép, megsötétedett olajfestmény. Csatakép.

– Geralt és Cahir a Jaruga hídját védik.

A többi gyorsan ment.

– Yennefer és Ciri, első találkozásuk Melitele szentélyében. Kökörcsin és Eithne driád a Brokiloni-erdőben. Geralt csapata hóviharban a Malheur-hágón…

– Bravó, pompás – szakította félbe Nimue. – Nagyszerűen ismered a legendákat. Most már tudod, mi volt a második oka annak, hogy te kerültél ide, és nem valaki más.

•

Az ébenfa asztal fölött, amelyhez leültek, hatalmas csatakép tornyosult, elsőre úgy látszott, a brennai csatát ábrázolja, az ütközet valamelyik kulcsjelenetét, vagyis valakinek a giccsesen hősi halálát. A festmény minden kétséget kizáróan a Karthauzi Miklós alkotása volt, felismerhető expresszív, a részletekre ügyelő pontosságáról és a művészre jellemző luminista hatásokról.

– Természetesen ismerem a vajákról és a vajáklányról szóló legendát – szólalt meg Condwiramurs. – Ismerem, habozás nélkül el tudom mondani, részletesen. Süldő koromban imádtam ezt a történetet, agyon­olvastam. És arról álmodoztam, hogy én legyek Yennefer. De őszinte leszek: még ha első látásra kitörő szerelem lett volna is, még ha kirobbanóan heves lett volna is… Nem tartott örökké.

Nimue felvonta a szemöldökét.

– Ezt a történetet – folytatta Condwiramurs – népszerű rövid változatokban és az ifjúságnak szóló verziókban, kiragadott és ad usum delphini illedelmesített segédletekben ismertem meg. Aztán természetesen belekezdtem az úgynevezett komoly és teljes, a részletesség végső határáig, néha még e határokon túl is bőbeszédű változatokba. Ekkor a szenvedély átadta a helyét a hűvös reflexióknak, a vad hevesség afféle házastársi kötelezettségnek. Ha érted, mire gondolok.

Nimue alig észrevehető fejbólintással közölte, hogy érti.

– Összegezve, jobban kedvelem azokat a legendákat, amelyek erősebben ragaszkodnak a legendás konvenciókhoz, nem keverik össze a regéket a valósággal, nem próbálják meg integrálni a mese egyszerű és egyenes vonalú erkölcsiségét a mélyen erkölcstelen történelmi igazsággal. Jobban kedvelem azokat a legendákat, amelyekhez nem írnak utószót enciklopédisták, régészek és történészek. Azokat, amelyekben a konvenció mentes a kísérletezésektől. Jobban kedvelem, ha a herceg felmászik az Üveghegy csúcsára, megcsókolja az alvó királylányt, aki felébred, és utána mindketten soká és boldogan élnek. Egy legendának így kell végződnie, nem másként… Kinek az ecsetje alkotta ezt a Ciri-portrét? Ezt az en piedet?

– Cirinek nincs egyetlen portréja sem. – Az apró varázslónő csontszáraz, tárgyilagos hangon válaszolt. – Sem itt, sem másutt a világon. Nem maradt fenn egyetlen portré, egyetlen miniatúra sem, amelyet olyasvalaki festett volna, aki láthatta, ismerhette Cirit, vagy legalább emlékezhetett volna rá. Az en pied Pavettát ábrázolja, Ciri anyját, és egy törp, Ruiz Dorrit festette, a cintrai uralkodók udvari festője. Köztudott, hogy Dorrit Ciri portréját is megalkotta, amikor ő kilencéves volt, szintén en piedben, de ez az Infánsnő agárral című kép sajnos elveszett. De térjünk vissza a legendához és a róla szóló véleményedhez. És ahhoz, hogyan kellene szerinted a legendának végződnie.