– Jól kell végződnie – mondta Condwiramurs indulatos magabiztossággal. – A jónak és az igazságnak kell diadalt aratnia, a gonoszt példásan meg kell büntetni, a szerelemnek életük végéig kell egybekötnie a szeretőket. És a fenébe is, egyetlen pozitív hős se pusztulhat el! És Ciri legendája? Hogyan végződik?
– Hát persze. Hogyan?
Condwiramurs egy pillanatra elnémult. Nem várta ezt a kérdést, tesztet, vizsgáztatást, csapdát szimatolt. Hallgatott, nem akarta, hogy szaván foghassák.
Hogyan végződik Geralt és Ciri legendája? Hisz ezt mindenki tudja.
Nézte a sötét tónusú akvarellt, a tó kipárállásától takart vízen suhanó formátlan bárkát, amelyet hosszú póznával hajt egy alig kivehető fekete árnykép, egy nő.
Pont így végződik a legenda. Pont így.
Nimue olvasott a gondolataiban.
– Nem olyan biztos ez, Condwiramurs. Ez egyáltalán nem annyira biztos.
•
– Ezt a legendát – kezdett bele Nimue – egy vándor mesemondó szájából ismertem meg. Falusi gyerek voltam, a falu bognárjának a negyedik lánya. Az az idő, amikor Szélykoma mesemondó, a vén csavargó a falunkban vendégeskedett, gyerekkorom legszebb percei közé tartozott. Ki lehetett szakadni a nehéz munkából, lelki szemeimmel láthattam azokat a mesés csodákat, láthattam a távoli világot… Gyönyörű és csodás világot… Még a kilenc mérföldnyire lévő városka piacánál is távolibbat és csodásabbat…
– Hat-hét éves lehettem akkor. A legidősebb nővérem tizennégy volt. És máris görnyedt a munkától, a hajladozástól. Női sors! Kicsi koruktól erre készítették fel nálunk a lányokat! Hajladozni! Örökké csak hajladozni, hajladozni és meggörnyedni a munkában, a gyerekgondozásban, a terhességben, amire egy fickó juttatott, alig hogy ki tudtad heverni a gyermekágyat…
– Ezektől az öreges meséktől kezdtem el valami többre vágyni, mint a görnyedés és a robotolás, valami többről álmodozni, mint a termés, a férj meg a gyerekek. Az első könyv, amelyet az erdőben saját kezűleg gyűjtött szeder eladásából származó bevételből vettem, a Ciri legendája volt. Ez a változat, ahogy te mondtad oly szépen, illedelmesített segédlet volt gyerekek számára, ad usum delphini. Ez a változat tökéletesen nekem való volt. Gyöngén tudtam olvasni. De már akkor tudtam, mit akarok. Olyan akartam lenni, mint Filippa Eilhart, mint Sheala de Tancarville, mint Assire var Anahid…
Mind a ketten arra a vízfestményre néztek, amelyen enyhe chiaroscuroban egy várterem volt látható, egy asztal és az asztalt körülülő nők. Legendás nők.
– Az akadémián – folytatta Nimue –, ahová egyébként csak a második nekifutásra kerültem be, a mágiatörténeti órákon csak a Nagypáholy nézőpontjából foglalkoztam a mítosszal. Eleinte szó szerint nem volt időm rá, hogy a magam kedvére olvasgassak, magolnom kellett, hogy… Hogy lépést tartsak a grófok és bankárok lánykáival, akiknek minden könnyen ment, akik kinevették a falusi leányzót…
Elhallgatott, megropogtatta az ujjait.
– Végül – folytatta – találtam időt az olvasásra, de akkor meg rájöttem, hogy Geralt és Ciri kalandjai jóval kevésbé kötnek le, mint gyerekkoromban. Hasonló jelenség zajlott le, mint nálad. Hogy is mondtad ezt? Házastársi kötelesség? Egészen addig így volt…
Elhallgatott, megtörölte az arcát. Condwiramurs elképedve vette észre, hogy a Tó Úrnőjének remeg a keze.
– Úgy tizennyolc éves lehettem, amikor… Amikor valami történt. Valami, amitől Ciri legendája életre kelt bennem. Komolyan, tudományosan kezdtem el vele foglalkozni. Ennek szenteltem az életemet.
A növendék hallgatott, bár szinte forrt benne a kíváncsiság.
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – mondta fanyarul Nimue. – Hisz mindenki tudja, hogy a Tó Úrnőjén már-már beteges szenvedély lett úrrá a Ciri legendájával kapcsolatban. Mindenki arról pletykál, hogy ez az eleinte ártalmatlan bogarasság afféle narkotikus függőséggé, sőt, mániává alakult át. Ezekben a pletykákban jócskán van igazság, kedves Condwiramursom, jócskán van igazság! És mivel téged választottalak asszisztensemül, te is mániákus és függő leszel. Ugyanis ezt meg fogom követelni. Legalábbis a gyakorlat idejére. Érted?
A növendék fejbólintással válaszolt.
– Csak hiszed, hogy érted. – Nimue úrrá lett magán, és lecsillapult. – De majd elmagyarázom. Fokozatosan. És ha eljön az ideje, mindent megmagyarázok neked. Egyelőre…
Elhallgatott, kinézett az ablakon a tóra, a Halászkirály csónakjának fekete csíkjára, amely élesen elvált az aranyban rezgő víz felszínétől.
– Egyelőre pihend ki magad. Nézd meg a galériát. A szekrényekben és a tárlókban albumokat és egy csomó grafikát találsz, mindegyik témája a mondával kapcsolatos. A könyvtárban megvan a legenda összes változata és átköltése, meg a tudományos feldolgozások többsége. Fordíts erre némi időt. Nézz körül, olvass, koncentrálj. Azt akarom, hogy legyen anyagod az álomhoz. Horgod, ahogy te mondtad.
– Így teszek. Nimue asszony?
– Tessék.
– Ez a két portré… Amelyek egymás mellett vannak… Ez sem Ciri?
– Ciriről egyetlen portré sem létezik – ismételte türelmesen Nimue. – A késői korok művészei kizárólag zsánerképen ábrázolták, mind a maga fantáziája szerint. Ami ezeket a portrékat illeti, a bal oldali inkább a téma szabad variációja, ugyanis Lara Dorren aep Shiadhal tündelányt ábrázolja, akit a festőnő nem ismerhetett. A festőnő ugyanis, akit bizonyára ismersz a legendából, Lydia van Bredevoort volt. Az egyik fennmaradt olajfestménye az akadémián látható.
– Tudom. És ez a másik portré?
Nimue hosszan nézte a képet. A szomorú pillantású, szőke hajú karcsú leányt. Zöld ujjas fehér ruhát viselt.
– Robin Anderida festette – mondta visszafordulva, egyenesen Condwiramurs szemébe nézve. – És hogy kit ábrázol… Te mondd meg nekem, álomlátó és álomjós. Álmodd meg. És mondd el az álmod.
•
Robin Anderida mester elsőként vette észre a közeledő császárt, görnyedve hajolt meg. Stella Congreve liddertali grófnő felállt és bókolt, gyors mozdulattal ugyanerre ösztönözte a faragott karosszékben ülő leányt.
– Üdvözlet a hölgyeknek. – Emhyr var Emreis bólintott. – Téged is üdvözöllek, Robin mester. Hogy halad a munka?
Robin mester zavartan krákogott, és megint meghajolt, kezét idegesen a köpenyébe törülte. Emhyr tudta, hogy a művész heveny agorafóbiában szenved, és betegesen félénk. De kit zavart ez? Az volt a fontos, ahogy festett.
A császár, ahogy utazás közben szokta, az Impera gárdadandár tiszti egyenruháját viselte: fekete páncélt és ezüst szalamandrát formázó hímzéssel ellátott köpenyt. Közelebb ment, megnézte a portrét. Először a portrét, és csak aztán a modellt. A szomorú pillantású, szőke hajú karcsú leányt. Zöld ujjas fehér ruhát viselt, krizolitfüggővel díszített kicsiny kivágással.
– Pompás – mondta a császár szándékosan maga elé, hogy ne derüljön ki, mit dicsér. – Pompás, mester. Folytassa, kérem, ne fordítson rám figyelmet. Megengedi egy szóra, grófnő?
Az ablakhoz lépett, intett, hogy a grófnő kövesse.
– Elutazom – mondta halkan. – Államügyek. Köszönöm a vendéglátást. És őt is. A hercegnőt. Igazán jó munka, Stella. Igazán dicséret illet. Téged is, őt is.
Stella Congreve mélyen, bájosan bókolt.
– Császári felséged túl jó hozzánk.
– Nyugtával dicsérd a napot.
– Ah… – Enyhén összeszorította a száját. – Hát így vagyunk?
– Hát így vagyunk.
– Mi lesz vele, Emhyr?
– Nem tudom – felelte a császár. – Tíz nap múlva megújítom az offenzívát északon. És nehéz, nagyon nehéz harc ígérkezik. Vattier de Rideaux nyomon követi az ellenem irányuló összeesküvéseket és szövetkezéseket. Sokféle, nagyon sokféle dologra késztethet engem az államérdek.
– Ez a gyerek semmiben sem bűnös.
– Mondottam: az államérdek. Az államérdeknek semmi köze az igazságossághoz. Egyébként…
Legyintett.
– Beszélni akarok vele. Négyszemközt. Gyere közelébb, hercegnő. Tovább, tovább, élénkebben. A császár parancsolja.
A leány mélyen bókolt. Emhyr végigmérte, visszaemlékezett arra a messzemenő következményekkel járó Loc Grim-i kihallgatásra. Teljes mértékben elismeréssel, sőt, csodálattal adózott Stella Congreve-nek, aki az azóta eltelt hat hónap alatt képes volt arisztokrata kis hölggyé átváltoztatni ezt az esetlen kiskacsát.
– Hagyjanak magunkra – parancsolta. – Tarts szünetet, Robin mester, mondjuk, mosd ki az ecseteket. Téged viszont, grófnő, arra kérlek, hogy szíveskedj az előszobában várakozni. Te meg, hercegnő, szabadjon kérnem, gyere velem ki a teraszra.
Az éjszaka lehullott nedves hó olvadozott az első reggeli napsugarakban, de Darn Rowan várának toronytetői és oromzatai még nedvesek voltak, és úgy csillogtak, mintha lángban égnének.
Emhyr kiment a terasz korlátjához. A leány – az etikettnek megfelelően – egy lépés távolságban maradt el mögötte. A császár türelmetlen mozdulattal intett, hogy lépjen közelebb.
Hosszan hallgatott, mindkét kezével a korlátra támaszkodott, a hegyeket bámulta, a sziklás meredélyek mészfehérségéből élesen kiváló örökzöld tiszafákat. Csillogott a folyó völgy alján végighúzódó olvadt ezüstszalagja.
Érezhető volt a levegőben a tavasz.
– Túl ritkán járok erre – szólalt meg Emhyr. A leány hallgatott.
– Túl ritkán jövök errefelé – ismételte meg, s közben megfordult. – Pedig ez szép és nyugalmat árasztó hely. Szép a környék… Egyetértesz?
– Igen, felséges császár.
– Érezhető a levegőben a tavasz. Igazam van?
– Igen, felséges császár.
Lentről, az udvarról énekszó hallatszott, amibe zörgés, csörömpölés és patacsattogás vegyült. A kíséret, miután tájékoztatták, hogy a császár indulást parancsolt, sietősen útra készülődött. Emhyrnek eszébe jutott, hogy a gárdisták között volt valaki, aki énekelni szokott. Gyakran. És a körülményektől függetlenül.
Vesd rám kegyes tekinteted
Kéklő szemeiddel
Ajándokozd kegyeidet
Tünde szépségeddel
Hajlasd felém jó szívedet
Minden éji perced
Ne tagadd meg kellemidet
Ahogy én sem tőled
– Szép ballada – mondta gondolataiba merülve, végigsimítva ujjaival súlyos, aranyból készült császári nyakláncát.
– Szép, felséges császár.
Vattier azt bizonygatja, már Vilgefortz nyomára jutott. Hogy pár napon, legföljebb egy héten belül megtalálja. Az árulók feje lehull, és Nilfgaardba vezetik az igazi Cirillát, Cintra királynőjét.
És amíg Nilfgaardba érkezik a valódi Ciri, valamit kezdeni kell a hasonmással is.
– Emeld fel a fejed.
Engedelmeskedett.
– Van valami kívánságod? – kérdezte hirtelen éles hangon. – Panaszod? Kérésed?
– Nincs, felséges császár. Nincsen.
– Igazán? Érdekes. No de hisz nem parancsolhatom meg, hogy legyen. Emeld fel a fejed, ahogy egy hercegnőhöz illik. Stella biztosan megtanított rá, hogyan viselkedj?
– Igen, felséges császár.
Lényegében jól betanították, gondolta. Előbb Rience, majd Stella. Jól betanították a szerepére és az egész dologra, bizonyára megfenyegették, hogy ha téved vagy hibázik, azért kínvallatás és halál a fizetség. Figyelmeztették, hogy szigorú, a hibákat nem megbocsátó közönség előtt kell játszania. A szörnyű Emhyr var Emreis, Nilfgaard császára előtt.
– Mi a neved? – kérdezte éles hangon.
– Cirilla Fiona Elen Riannon.
– Az igazi neved.
– Cirilla Fiona…
– Ne élj vissza a türelmemmel. A neved!
– Cirilla… – A leány hangja megtört, mint egy pálcika. – Fiona…
– Elég, a Nagy Napra mondom – sziszegte. – Elég!
A leány hangosat szívott az orrán. Az etikett ellenére. Remegett az ajka, de ezt az etikett nem tiltotta.
– Nyugodj meg – parancsolta, de már halkan, csaknem szelíden. – Mitől tartasz? Szégyelled a saját neved? Félsz megvallani? Fűződik hozzá valami kellemetlen dolog? Ha kérdem, csak azért teszem, mert azt szeretném, ha az igazi neveden szólíthatnálak meg. De tudnom kell, hogy hangzik.
– Sehogyan – felelt a leány, nagy szeme lángnyelveket tükröző smaragdként csillant fel hirtelen. – Mert az a név semmilyen, felséges császár. Olyasvalakihez illő név, aki maga is senki. Ameddig Cirilla Fiona vagyok, addig jelentek valamit… Addig, amíg…
A hangja oly hirtelen akadt a torkán, hogy ösztönösen a nyakához kapott, mintha nem nyakék, hanem fojtogató nyakszorító lett volna rajta. Emhyr tovább nézegette, még mindig elismeréssel adózott Stella Congreve-nek. Ugyanakkor bosszús is lett. Indokolatlanul bosszús. Ettől aztán még jobban az lett.
Mit akarok én ettől a gyerektől, gondolta, közben érezte, hogy dagad benne a bosszúság, forr, habzik, mint leves a bográcsban. Mit akarok én ettől a gyerektől, aki…
– Tudnod kell, leányzó, hogy semmi közöm sem volt az elrablásodhoz – mondta éles hangon. – Semmi közöm sem volt ahhoz, hogy idehoztak. Nem adtam ilyen parancsot. Becsaptak…
Dühös volt magára, tudatában volt, hogy hibázik. Már rég véget kellett volna vetni ennek a beszélgetésnek, fenségesen, uralkodó módjára, fenyegetően kellett volna véget vetni neki, imperátorhoz illően. El kellett volna feledkeznie erről a leányról, a zöld szeméről. Ez a leány nem létezett. Hasonmás volt. Imitáció. Még neve sem volt. Egy senki volt. És egy imperátor nem beszélget olyasvalakivel, aki egy senki. Egy imperátor nem ismeri be a tévedését olyasvalaki előtt, aki egy senki. Egy imperátor nem kér bocsánatot, nem sajnálkozik olyasvalaki előtt, aki…
– Bocsáss meg – mondta, és a szavak idegenül, kellemetlenül tapadtak az ajkára. – Hibát követtem el. Igen, ez az igazság, hibás vagyok abban, ami veled történt. Hibáztam. De a szavamat adom, hogy már semmi sem fenyeget téged. Semmi rossz nem történik veled. Semmi bántódás, semmi sérelem, semmi kellemetlenség. Nem kell félned.
– Nem félek. – A leány felemelte a fejét, és az etikettel ellenkezve egyenesen a szemébe nézett. Emhyr megremegett, szíven ütötte ez a becsületes és bizalmas tekintet. Máris kihúzta magát, császáriasan, émelyítően fenségesen.
– Kérj tőlem, amit csak akarsz.
A leány újra ránézett, a császár pedig önkéntelenül is felidézte azt a számtalan esetet, amikor éppen ezen a módon fizette ki a lelkiismeretét, ha valakivel aljasul bánt. Szíve mélyén galád örömöt érzett, hogy ilyen olcsón megússza.
– Kérj tőlem, amit csak akarsz – ismételte meg, és mivel már fáradt volt, a hangja egyszerre emberségesebb lett. – Teljesítem minden kívánságod.
Csak nehogy rám nézzen, gondolta. Nem viselem el a tekintetét.
Az emberek állítólag félnek rám nézni, gondolta. De mitől félek én?
A fenébe Vattier de Rideaux-val és az ő államérdekével. Ha megkér rá, hazavitetem, oda, ahonnan elrabolták. Hatlovas aranyhintóval vitetem vissza. Elég, ha megkér rá.
– Kérj tőlem, amit csak akarsz – ismételte.
– Köszönöm, felséges császár – mondta a leány, és lesütötte a szemét. – A felséges császár nagyon nemeslelkű és bőkezű. Ha lehetne egy kérésem…