A tó úrnője

MÁSODIK FEJEZET-3

– Mondd.

– Itt szeretnék maradni. Itt, Darn Rowanban. Stella asszonynál.

Nem csodálkozott. Érezte, hogy valami ilyesmi következik.

Tapintata visszatartotta, hogy olyasmit kérdezzen, ami mindkettejüknek megalázó lett volna.

– A szavamat adtam – mondta fagyosan. – Legyen hát akaratod szerint.

– Köszönöm, felséges császár.

– A szavamat adtam – ismételte, közben igyekezett kerülni a leány tekintetét –, és meg is tartom. De úgy gondolom, rosszul döntöttél. Nem azt a kívánságodat adtad elő, amelyiket kellett volna. Ha megváltoztatnád a véleményed…

– Nem változtatom meg – mondta a leány, amikor látta, hogy a császár nem fejezi be a mondatot. – Miért változtatnám meg? Stella asszonyt választottam, olyan dolgokat választottam, amilyeneket nemigen tapasztaltam életemben… Otthont, melegséget, jóságot… Jó szívet. Nem lehet hibás az ilyen döntés.

Szegény naiv teremtés, gondolta Emhyr var Emreis császár, Deithwen Addan yn Carn aep Morvudd, az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Láng. Éppen ezzel a döntéssel követi el a legszörnyűbb tévedést.

De valami – talán egy rég elfeledett emlék – visszatartotta a császárt attól, hogy ezt fennhangon is kimondja.

•

– Érdekes – mondta Nimue, miután végighallgatta a beszámolót. – Valóban érdekes álom. Volt még másvalami?

– Naná! – Condwiramurs gyors és biztos csapással vágta le a tojás csúcsát. – Még mindig zúg a fejem ettől a parádétól! De ez normális. Új helyen az első éjszaka mindig őrült álmokat hoz. Tudod, Nimue, rólunk, álomlátókról azt mondják, a tehetségünknek nem az a lényege, hogy álmodunk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a transzban vagy hipnózisban látott víziókat, a mi álomképeink sem intenzitásukban, sem képi gazdagságukban, sem prekognitív tartalmukban nem különböznek mások álmaitól. Valami egészen más különböztet meg és határozza meg a képességeinket. Mi emlékszünk az álmainkra. Ritkán esik meg, hogy elfelejtjük, amit álmodunk.

– Mert a belső elválasztású mirigyeitek nem tipikusan működnek, hanem a csak rátok jellemző módon – szólt közbe a Tó Úrnője. – A ti álmaitok triviális kifejezéssel nem egyebek, mint a szervezet által kiválasztott endorfinok. Ahogy a vad mágikus tehetségek többsége, a tiétek is prózaian szerves jellegű. De minek beszélek olyasmiről, amit magad is kiválóan tudsz. Hallgatlak, milyen álmokra emlékszel még?

– Fiatal fiú – ráncolta össze a szemöldökét Condwiramurs – vándorol egy sivár mezőn, vállán az iszákja. A mező sivár, tavaszias. Fűzfák… Az utak mentén és a mezsgyéken. Fűzfák, görbék, odvasak, terjedelmesek… Kopárak, még nem zöldültek ki. Megy a fiú, körülnézeget. Leszáll az éj. Az égen feltűnnek a csillagok. Az egyik mozog. Egy üstökös. Vöröses, csillogó szikra szeli át ferdén az égboltot…

– Bravó – mosolyodott el Nimue. – Bár fogalmam sincs, kiről álmodtál, legalább pontosan meghatározható az esemény időpontja. A vörös üstökös hat napig volt látható tavasszal, a cintrai béke megkötésének évében. Pontosabban március első napjaiban. A többi álomban is voltak dátumjelzők?

– Az én álmaim – prüszkölt Condwiramurs, közben megsózta a tojást – nem falusi kalendáriumba valók! Nincs bennük naptári cédula! De hogy pontosan fejezzem ki magam, álmodtam a brennai csatáról is, biztos azért, mert jól megbámultam a galériádban a Karthauzi Miklós festményét. És a brennai csata dátuma is ismert. Ugyanaz az év, mint az üstökösé. Nem tévedek?

– Nem tévedsz. Volt valami különös abban a csataálomban?

– Nem volt. Lovak, emberek és fegyverek kavarogtak. Emberek verekedtek és ordítottak. Valaki, biztos nem volt normális, azt üvöltötte: „Sasok! Sasok!”

– Mi volt még? Azt mondtad, kész parádét láttál álmodban.

– Nem emlékszem… – Condwiramurs elhallgatott. Nimue elmosolyodott.

– Na jó. – A növendék dölyfösen felhúzta az orrát, nem hagyta, hogy a Tó Úrnője gunyoros megjegyzést tegyen. – Hát persze, néha elfelejtem. Senki sem tökéletes. Ismétlem, az álmaim látomások, nem könyvtári cédulák…

– Tudom – szakította félbe Nimue. – Nem álomlátó képességeidet vizsgáztatjuk, hanem a legendát elemezzük. Rejtélyeit és fehér foltjait. Egyébként egész jól megy, már az első álmokban megfejtetted, ki az a lány a portrén, Ciri hasonmása, akivel Vilgefortz próbálta meg becsapni Emhyr császárt…

Abbahagyták, mert bejött a konyhába a Halászkirály. Miután meghajolt, és dörmögött valamit, kivett a szekrényből egy cipót, egy kétfülű fazekat meg egy vászoncsomagocskát. Majd kiment, nem feledkezve meg róla, hogy meghajoljon és dörmögjön.

– Erősen biceg – mondta Nimue látszólag önkéntelenül. – Súlyosan megsebesült. Vadkan szaggatta meg a lábát egy vadászaton. Ezért tölt annyi időt a csónakjában. A sebei nem zavarják az evezésben és a halfogásban, a csónakban megfeledkezik a rokkantságáról. Nagyon rendes és jó ember. Nekem meg…

Condwiramurs illedelmesen hallgatott.

– Férfira van szükségem – világosította fel tárgyilagosan az apró varázslónő.

Nekem is, gondolta a növendék. A fenébe, ahogy visszamegyek az akadémiára, azonnal hagyni fogom, hogy valaki elcsábítson. Jó a cölibátus, de legföljebb egy szemeszteren át.

Nimue megköszörülte a torkát.

– Ha befejezted a reggelizést és az álmodozást, menjünk át a könyvtárba.

•

– Térjünk vissza az álmodra.

Nimue kinyitott egy dossziét, átlapozott néhány szépia akvarellt, majd kivett egyet. Condwiramurs azonnal felismerte.

– A Loc Grim-i kihallgatás?

– Persze. Bemutatják a hasonmást a császári udvarban. Emhyr úgy tesz, mintha lépre ment volna, jó képet vág a gonosz játékhoz. Nézd csak, itt állnak az északi királyságok nagykövetei, akiknek eljátsszák ezt az előadást. Itt meg a nilfgaardi hercegeket látjuk, akiket sérelem ért: a császár elutasította a lányaikat, semmibe vette rokoni ajánlatukat. Bosszúra éhesen sugdolóznak, összehajolva, máris összeesküvést és gyilkosságot fontolgatnak. A hasonmás leány lehajtott fejjel áll, a festő, a titokzatosságot hangsúlyozandó, még az arcvonásait elrejtő keszkenővel is ellátta.

– És nem tudunk semmi többet – folytatta kisvártatva a varázslónő – a hamis Ciriről. A legendának egyetlen változata sem közli, mi lett később ezzel a hasonmással.

– Kikövetkeztethető viszont – mondta szomorúan Cond­wira­­murs –, hogy a leánynak nem volt a sorsa irigylésre méltó. Amikor Emhyr megszerezte az eredetit, márpedig tudjuk, hogy megszerezte, megszabadult a hamisítványtól. Álmomban nem éreztem meg a tragédiát, pedig alapjában véve kellett volna valamit éreznem, ha… Másrészt, amit álmaimban látok, az nem feltétlenül a teljes igazság. Mint minden ember, ábrándokról álmodom. Vágyakról. Kívánalmakról… És félelmekről.

– Tudom.

•

Ebédig társalogtak, miközben egy köteg dossziét és grafikát néztek át. A Halászkirálynak láthatóan sikeres fogása volt, mert ebédre nyárson sült lazac volt. Vacsorára is.

Éjjel Condwiramurs rosszul aludt. Túlságosan is teleette magát.

Nem álmodott semmit. Ez kissé feszélyezte, el is szégyellte magát, de Nimue egyáltalán nem vette ezt rossz néven. Van időnk, mondta. Sok éjszaka van még előttünk.

•

Inis Vitre tornyában több fürdőszoba is volt, tele luxussal, ragyogtak a márványtól, és csillogtak a rézborításoktól, padlófűtés melegítette fel őket; a szerkezet valahol a pincében volt. Condwiramurs nem zavartatta magát, órák hosszat elidőzött a kádakban, de időnként a fürdőházban, a tóba nyúló mólóra épített kicsiny fabódéban is találkozott Nimuéval. A meglocsolt kövekről felszálló gőztől lihegve, vizesen üldögéltek a padokon, laza mozdulatokkal csapkodták magukat nyírfasöprűkkel, sós izzadság csorgott a szemükbe.

– Ha jól értettem – Condwiramurs megtörölte az arcát –, az én Inis Vitre-i gyakorlatomnak az a lényege, hogy álmodjam meg a vaják és a vajáklány legendájának valamennyi fehér foltját.

– Jól értetted.

– Napközben azzal, hogy grafikákat nézegetünk és társalgunk, fel kell hogy töltődjem az álmokhoz, hogy éjjel megálmodhassam egy esemény igazi, ismeretlen verzióját?

Ezúttal Nimue még azt sem látta szükségesnek, hogy helyeseljen. Magára suhintott párat a kissöprűvel, felállt, vizet fröccsentett a felhevített kövekre. Gőz tört fel, a forróságtól egy pillanatra elállt a lélegzetük.

Nimue a vödörből magára öntötte a maradék vizet. Condwiramurs megcsodálta az alakját. A varázslónőnek, kicsiny termete ellenére, rendkívül arányosan felépített teste volt. Bármely húszéves megirigyelhette formáit és ruganyos bőrét. Condwiramurs, hogy ne menjünk messzire, huszonnégy éves volt. És irigyelte.

– Ha megálmodom is valamit – folytatta, s újra megtörölte izzadt arcát –, honnan vesszük a bizonyosságot, hogy a valódi változatot álmodom? Igazából nem tudom…

– Erről később – szakította félbe Nimue. – Majd kint. Elegem van már ebben a forróságban üldögélni. Hűtsük le magunkat. És utána beszélünk.

Ez is része volt a szertartásnak. Kiszaladtak a fürdőházból, meztelen talpukkal végigcsattogtak a móló deszkáin, majd vad kiáltások közepette beugrottak a tóba. Miután jól kifröcskendezték magukat, kimásztak a mólóra, kicsavarták a hajukat.

A Halászkirály, akit a fröcskölődés és a sikoltozás felriasztott, csónakjában ülve körülnézett, rájuk bámult, kezével árnyékolva a szemét, de máris elfordult, és halászholmijára irányult a figyelme. Condwiramurs az ilyen viselkedést sértőnek és megtorlandónak tartotta. Nagyon megjavult a véleménye a Halászkirályról, amikor megfigyelte, hogy azt az időt, amit nem halfogással tölt el, az olvasásnak szentelte. Még a klozettre is könyvvel járt, amely nem volt más, mint a Speculum aureum, komoly és nehéz olvasmány. Ha tehát az Inis Vitrén töltött első napokban Condwiramurs egy picit csodálkozott is Nimuén, most már rég nem. Kiderült, hogy a Halászkirály csak látszatra volt bunkó és ripők. Esetleg biztonságos álcázásra.

Mindazonáltal, gondolta Condwiramurs, sértés és megbocsáthatatlan durvaság, ha a horgokra és a villantókra figyel, amikor a mólón két pucér, nimfához méltó testű fehérszemély parádézik, akikről nem lenne szabad levennie a szemét.

– Ha valamit megálmodom – tért vissza a témára, miután egy törülközővel végigdörgölte a mellét –, mi lesz rá a biztosíték, hogy az igazi változatot álmodtam meg? Ismerem az irodalmi legendák minden verzióját, Kökörcsin Fél évszázad költészetétől Andrei Ravix Tó Úrnőjéig. Ismerem a nagy tiszteletű Jarrét, ismerem az összes tudományos feldolgozást, a népszerű kiadványokat meg sem említem. Ezek az olvasmányok nyomot hagytak bennem, hatást tettek rám, mindezt nem vagyok képes kiküszöbölni az álmaimból. Van rá esély, hogy átküzdjem magam a fikciókon, és az igazságot álmodjam meg?

– Van.

– Mekkora?

– Akkora – Nimue egy fejmozdulattal mutatott a tavon úszó csónakra –, amekkora a Halászkirályé. Magad is látod, lélegzetvételnyi szünet nélkül veti ki a horgait. Fog aztán növényeket, gyökereket, elsüllyedt tuskókat, fakérget, régi cipőket, vízbefúltakat meg a nyavalya tudja, még mit. De időnként azért fog valamit.

– Akkor szerencsés halászatot – sóhajtotta Condwiramurs, és felöltözött. – Vessük ki a csalétket, és halásszunk. Keressük meg a legenda igaz verzióit, szaggassuk le a kárpitokat és a béléseket, kopogtassuk végig a koffereket, hátha megtaláljuk a pótfeneket. De mi van akkor, ha nincs pótfenék? Minden tiszteletem, Nimue, de nem mi vagyunk az elsők ebben a halfogásban. Mi az esélye annak, hogy bármilyen részlet vagy töredék elkerülte annak a csordányi kutatónak a figyelmét, akik előttünk halászgattak? Hogy legalább egy halacskát meghagytak nekünk?

– Meghagytak – jelentette ki mély meggyőződéssel Nimue, miközben vizes haját fésülgette. – Azt, amit maguk nem tudtak, hozzátoldással és ékesszólással foltozták be. Vagy hallgatásba burkolták.

– Például?

– A vaják toussaint-i téli tartózkodását, hogy ne menjünk messzire. A legenda valamennyi változata egy rövid mondattal intézi el ezt az epizódot: „A hősök Toussaint-ben töltötték a telet.” Még Kökörcsin is, aki pedig két fejezetet szentelt az ebben a hercegségben végrehajtott tetteinek, meglepően szűkszavú, ami a vajákot illeti. Nem volna-e érdemes tehát megtudni, mi történt azon a télen? Miután elmenekült Belhavenből, és találkozott Avallac’h tündével a Tir ná Béa Arainne föld alatti komplexumban? A Caed Myrkvid-i csata és a druidanőkkel átélt kaland után? Mit csinált a vaják Toussaint-ben októbertől januárig?

– Mit csinált? Áttelelt! – robbant ki a növendék. – Olvadás előtt nem kelhetett át a hágón, tehát áttelelt és unatkozott. Nem csoda, hogy a későbbi szerzők ezt az unalmas részletet lakonikusan elintézték: „Elmúlt a tél.” Na de ha kell, megpróbálok valamit megálmodni. Van valamilyen kép vagy rajz erről?

Nimue elmosolyodott.

– Még a rajzon is van egy rajzunk.

•

A sziklán lévő freskó vadászjelenetet ábrázolt. Hanyag ecsetvonásokkal felrajzolt sovány emberkék íjakkal és dárdákkal üldöztek vadul szökellve egy nagy lila bölényt. A bölény oldala tigriscsíkos volt, és líra alakban meghajló szarvai között valami szitakötőszerű lebegett.

– Tehát – csóválta meg a fejét Regis – ez az a kép. Amelyet Avallac’h tünde festett. Az a tünde, aki sokat tudott.

– Igen – helyeselt szárazon Geralt. – Épp ez az a kép.

– Csak az a probléma, hogy az általunk tökéletesen átkutatott barlangokban nyoma sincs tündéknek, sem azoknak a teremtményeknek, amelyeket említettél.

– Itt voltak. Most elrejtőztek. Vagy elhordták magukat.

– Ez vitán felül áll. Ne felejtsd el, kizárólag a flaminika közbenjárására kaptál meghallgatást. Nyilván úgy gondolták, egy meghallgatás elegendő. Azután, hogy a flaminika meglehetősen kategorikusan elutasította az együttműködést, tényleg nem tudom, mit csinálhatsz még. Egész nap ezekben a barlangokban kószálunk. Nem tudok ellenállni annak a benyomásomnak, hogy értelmetlenül.

– Én sem tudok ellenállni – mondta a vaják keserűen – ennek a benyomásnak. Soha nem értem meg a tündéket. De legalább most már tudom, miért nem rajong értük az emberek többsége. Mert nehéz ellenállni annak a benyomásnak, hogy a bolondját járatják velünk. A tündék mindenben, amit tesznek, amit mondanak, amit gondolnak, a bolondját járatják velünk, csúfolódnak. Kigúnyolnak.

– Az antropomorfizmus szól belőled.

– Egy kicsit, talán. De a benyomás marad.

– Mit csináljunk?

– Visszamegyünk Caed Myrkvidbe, Cahirhoz, akinek a druidalányok már biztosan meggyógyították a megskalpolt buksiját. Aztán lóra ülünk, és eleget teszünk Anna Henrietta hercegnő meghívásának. Ne vágj arcokat, vámpír. Milvának bordatörése van, Cahirnak a fejét verték szét, egy kis toussaint-i pihenés mindkettőnek jót tesz. Kökörcsint is ki kell kaparni a botrányból, mert úgy tűnik, alaposan belekeveredett.

– Hát akkor – sóhajtott fel Regis – legyen így. Távolságot kell tartanom a tükröktől és a kutyáktól, vigyáznom kell a varázslókra és a telepatákra… És ha mindamellett lelepleznének, számítok rád.