A tó úrnője

MÁSODIK FEJEZET-4

– Számíthatsz – válaszolta komolyan Geralt. – Nem hagylak magadra a bajban. Pajtás.

A vámpír elmosolyodott, és mivel csak magukban voltak, minden agyarát kimutatta.

– Pajtás?

– Az antropomorfizmus szól belőlem. Menjünk tovább, kifelé ezekből az odúkból, pajtás. Mert itt kizárólag a reumát kaphatjuk el.

– Kizárólag. Hacsak… Geralt? Tir ná Béa Arainne, a tündék nekropolisza aszerint, amit láttál, a sziklafestmény mögött van, pontosan emögött a fal mögött… Be lehetne oda jutni, ha… Na, tudod. Ha szétvernénk ezt. Erre nem gondoltál?

– Nem. Nem gondoltam.

•

A Halászkirály megint sikerrel járt, mert vacsorára füstölt pisztráng volt. A hal annyira finom volt, hogy a tanítás kárba ment. Condwiramurs megint teleette magát.

•

Condwiramursra megtette a hatását a füstölt pisztráng. Ideje aludni, gondolta, amikor már másodszor kapta magát azon, hogy gépiesen forgatja a könyv lapjait, miközben semmit sem fog fel az olvasottakból. Álmodni kell már.

Ásított egyet, letette a könyvet. Szétdobálta a párnákat, olvasóról pihenő módra váltott. Varázsigével oltott lámpát. A szoba egy pillanat alatt áthatolhatatlan, melaszsűrű homályba süllyedt. A súlyos velúrfüggönyök résmentesen voltak behúzva – a növendék már rég kitapasztalta, hogy sötétben jobban megy az álmodás. Mit válasszak, töprengett, és elnyújtózott, forgolódott a lepedőn. Hagyatkozzam az álomjóslás ösztönére, vagy próbáljak valamilyen horgonyzót találni?

Az álomlátók, dicsekvő bizonykodásuk ellenére, jóslaterejű álmaiknak még a felére sem emlékeznek, azok nagy része színüket és alakjukat veszítve zűrzavaros képekben maradt meg az álomjósok emlékezetében, mint egy tükrös-üveglapos gyermekjáték, egy kaleidoszkóp. Az a kisebb baj, ha a képek összevissza jöttek, és még látszólagos jelentésük sem volt, akkor nyugodtan napirendre lehetett térni fölöttük. A nem emlékszem lényegében azt jelenti, hogy nem érdemes rá emlékezni. Az álomlátók zsargonjában az ilyen álmokat „gittnek” hívták.

Rosszabbak és kissé szégyenletesebbek voltak a „látomások” – azok az álmok, amelyekből az álomlátók csak részletekre, mindössze jelentéstöredékekre emlékeztek, azok az álmok, amelyekből reggelre csak jelzésszerű homályos érzés maradt meg. Ha a „látomás” túl sokszor ismétlődött, biztosak lehettek benne, hogy fontos álomjóslati értékű álommal akadt dolguk. Ekkor az álomlátók összpontosítással és autoszuggesztióval igyekeztek kikényszeríteni egy konkrét „látomást”. A legjobb eredményekkel az a módszer járt, ha rögtön ébredés után újabb álmodásra kényszerítik magukat – ezt hívták „horgászásnak”. Ha az álmot nem sikerült „kihorgászni”, megmaradt az a lehetőség, hogy újra megpróbálják előidézni ugyanazt az álomvíziót a következő szeánszok egyikén, elalvás előtti koncentrálással és meditálással. Az ilyenfajta álomprogramozást nevezték el „lehorgonyzásnak”.

Condwiramursnak a szigeten eltöltött tizenkét éjszakát követően volt már három listája, három álomkészlete. Volt egy sikerekkel büszkélkedő lista – azoknak a „látomásoknak” a listája, amelyeket az álomlátó eredményesen „kihorgászott” vagy „lehorgonyzott” . Ide tartoztak azok az álmok, amelyek a Thanedd-szigeti lázadásról szóltak vagy a vajáknak és csapatának a Sudduth-völgyben, tavaszi áradások közepette, szétázott utakon megtett utazásáról, a Malheur-hágón való átkelésükről. A növendék nem ismerte be Nimuénak, de volt egy kudarclista is, olyan álmok, amelyek minden erőfeszítése ellenére végig rejtélyek maradtak. És volt egy munkalista – olyan álmok, amelyek még a sorukra vártak.

És volt még egy különös, de nagyon kellemes álom, töredékesen, pillanatfelvételekben, érthetetlen hangokkal és selymes érintéssel tért időnként vissza.

Kedves, gyöngéd álom.

Jól van, gondolta Condwiramurs, és behunyta a szemét. ­Legyen.

•

– Úgy látszik, tudom, mivel foglalkozott a vaják, amikor Toussaint-ban telelt.

– Nocsak, nocsak. – Nimue felnézett a szemüvege fölött, épp egy bőrbe kötött mágiatankönyvet lapozgatott. – Megálmodtál végre valamit?

– De még milyet! – mondta dicsekedve Condwiramurs. – Meg­ál­mod­tam! Geralt vajákot és egy rövid fekete hajú, zöld szemű nőt. Nem tudom, ki lehetett. Talán az a hercegnő, akit Kökörcsin említ az emlékirataiban?

– Nyilván figyelmetlenül olvastad – hűtötte le kissé a varázslónő. – Kökörcsin pontosan leírja Anarietta hercegnőt, és más források is megerősítik, hogy, idézem, a haja gesztenyebarna színben csillogott, valóságos arany fénykört vonva köréje.

– Hát akkor nem az – egyezett bele a növendék. – Az én nőm fekete volt. Mint az előbb, valóságos szén. Az álom pedig… Hmmm… Érdekes volt.

– Figyelmesen hallgatlak.

– Beszélgettek. De ez nem közönséges beszélgetés volt.

– Mi volt benne, ami nem közönséges?

– Az idő nagy részében a nő a vaják vállán tartotta a lábát.

•

– Mondd csak, Geralt, hiszel benne, hogy van szerelem első látásra?

– És te hiszel benne?

– Hiszek.

– Most már tudom, mi köt össze bennünket. Az egymást vonzó ellentétek.

– Ne légy cinikus.

– Miért ne? A cinizmus állítólag az intelligencia bizonyítéka.

– Nem igaz. A cinizmus, minden pszeudointelligens körítése mellett undorítóan hazug. Nem viselek el semmiféle hazugságot. De ha már ennél tartunk… Mondd csak, vaják, mit szeretsz bennem a legjobban?

– Ezt.

– Cinikus helyett most triviális és banális lettél. Próbáld meg újra.

– A legjobban az eszedet szeretem benned, az intelligenciádat és a lelki mélységedet. A függetlenségedet és a szabadságodat, a…

– Felfoghatatlan, honnan van benned ennyi szarkazmus.

– Ez nem szarkazmus volt, hanem tréfa.

– Nem tűröm az ilyen tréfákat. Főleg amikor nincs itt az idejük. Kedvesem, mindennek megvan a maga ideje, és minden evilági dolognak megvan a kijelölt órája. Ideje van a hallgatásnak, és ideje a beszédnek, ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje van a vetésnek, és ideje a vetkezésnek, elnézést, az aratásnak, ideje van a tréfának, és ideje a komolyságnak…

– Ideje van a testi becézgetésnek, és ideje az önmegtartóztatásnak?

– Na ne vedd ezt annyira szó szerint! Inkább egyezzünk meg, hogy most ideje van a bókolásnak. A bókok nélküli szeretkezésnek fiziológiaszaga van, és a fiziológia lapos. Mondj nekem bókokat!

– A Jarugától a Buináig senkinek nincs olyan szép feneke, mint neked.

– Ezt kikaptam, most a változatosság kedvéért valami barbár északi folyócskákkal mértél össze. Ha nem törődünk ennek a metaforának a minőségével úgy egyáltalán, nem lehetne azt mondani: az Albától a Veldéig? Vagy az Albától a Sansretourig?

– Soha életemben nem voltam az Albánál. Igyekszem az ítélkezést elkerülni, ha nem támasztják alá hiteles tapasztalatok.

– Óh! Igazán? Vélelmezem tehát, hogy feneket, mert hisz róla van szó, eleget láttál és tapasztaltál ahhoz, hogy ítélhess? Nem, fehérhajú? Hány nőd volt előttem? He? Kérdeztelek, vaják! Nem, nem, hagyjál, el a mancsokkal, ezen a módon nem bújsz ki a válasz alól. Hány nőd volt előttem?

– Egy sem. Te vagy az első.

– Na végre!

•

Nimue nagyon is hosszan nézegette azt a képet, amelyik enyhe chiaros­curóban ábrázolt egy kerek asztal körül ülő tíz nőt.

– Kár – szólalt meg végül –, hogy nem tudjuk, hogy néztek ki valójában.

– A nagymesternők? – robbant ki Condwiramursból. – Hiszen rengeteg portréjuk létezik! Csak Arethusában…

– Azt mondtam: valójában – szakította félbe Nimue. – Nem azokra a hízelgő képmásokra gondolok, amelyeket más hízelgő képmások alapján festettek. Ne felejtsd el, voltak olyan idők, amikor pusztították a varázslónők arcképeit. És magukat a varázslónőket is. Aztán eljött a propaganda ideje, amikor a mesternőknek már a külsejükkel is tiszteletet, csodálatot és istenfélelmet kellett kiváltaniuk. Ebből a korból származik az összes Páholygyűlés, Egyletgyűlés és Konvent, ezek a képek és grafikák mind asztalokat ábrázolnak, körülöttük tíz nagyszerű, elbűvölően bájos nő ül. De igazi, hiteles portrék nincsenek. Két kivétellel. Hiteles Margarita Laux-Antille portréja, amelyik Thanedd szigetén, Arethusában van, és csodával határos módon menekült meg a tűzvészből. Hiteles Lan Exeterben, Ensenadában Sheala de Tancarville portréja is.

– És Francesca Findabairnak a tündék festette portréja a vengerbergi Pinakotekában?

– Hamisítvány. Amikor megnyílt a Kapu, és a tündék elmentek, minden művészeti alkotást magukkal vittek vagy megsemmisítettek, egyetlen képet sem hagytak itt. Nem tudjuk, valóban olyan szép volt-e a Völgyek Százszorszépe, amilyennek a monda leírja. Egyáltalán nem tudjuk, hogy nézett ki Ida Emean. És mivel Nilfgaardban nagyon szorgalmasan és alaposan pusztították el a varázslónők képeit, fogalmunk sincs, milyen volt Assire var Anahid és Fringilla Vigo valódi külseje.

– Mégis, fogadjuk el, egyezzünk meg – sóhajtotta Condwira­murs –, hogy mindegyikük pont olyan volt, amilyeneknek később a portréik ábrázolták őket. Méltóságteljes, hatalmas, jó és bölcs, gondoskodó, igazságos és nemes. És gyönyörű, lenyűgözően gyönyörű… Fogadjuk ezt el. Akkor valahogy könnyebb lesz az életünk.

•

Inis Vitrén a napi elfoglaltság egyre unalmasabb lett, rutinjelleget öltött. Condwiramurs álmainak elemzése, ami már reggeli közben elkezdődött, rendszerint délig elhúzódott. Déltől ebédig sétával töltötte az időt a növendék – ebből is hamar unalmas rutin lett. Nehéz is lett volna ezen csodálkozni. A szigetet egyetlen óra alatt kétszer is meg lehetett kerülni, és közben olyan izgalmas dolgokat lehetett nézegetni, mint a gránitkövek, törpefenyők, kavicsok, kagylók, sirályok meg a tó vize.

Az ebéd utáni hosszú sziesztát társalgás követte, könyvek, tekercsek, kéziratok lapozgatása, képek, grafikák és térképek nézegetése. És hosszú, éjszakába nyúló viták a legenda és az igazság kölcsönös viszonyáról…

Ezután jött az éjszaka, meg az álmok. Különféle álmok. Kiütköztek a cölibátus jelei. Condwiramurs a vajáklegenda rejtélyei helyett a Halász­királyról álmodott a lehető legkülönfélébb helyzetekben, a szélsőségesen nem-erotikusaktól az extrém erotikusakig. A szélsőségesen erotikamentes álmokban a Halászkirály a csónakjához erősített kötélen vonszolta. Lassan, álmatagon evezett, következésképpen ő lemerült a tóban, lesüllyedt, fuldoklott, ráadásul iszonyú félelem gyötörte – úgy érezte, hogy a tó fenekéről kiválik és feléje úszik fölfelé valami borzalom, amely be akarja kapni a csónak által húzott csalétket, amely ő maga volt. Már-már meg akarta ragadni az a valami, amikor a Halászkirály erősebbet rántott az evezőn, és ezzel kimenekítette őt a láthatatlan ragadozó állkapcsai közül. Merülés közben fulladozott a víztől, ekkor ébredt fel.

Az egyértelműen erotikus álmokban az erősen himbálódzó csónak fenekén térdelt, felsőteste átlógott a peremen, a Halászkirály pedig a tarkóját megragadva lelkesen dugta, közben dörmögött, krákogott és köpködött. Condwiramurs a fizikai élvezet mellett zsigeri rémületet érzett – mi lesz, ha Nimue rajtakapja őket? Egyszer csak a tó vizében meglátta, hogy ott ringatózik az apró varázslónő fenyegető arca… és verejtékben úszva ébredt fel.

Ilyenkor felkelt, kinyitotta az ablakot, teleszívta magát éjjeli levegővel, holdfénnyel, a tó fölött gomolygó köddel.

És álmodott tovább.

•

Inis Vitre tornyának oszlopokon álló, a tó fölött függő terasza volt. Condwiramurs eleinte nem figyelt fel erre, de végül eltöprengett ezen. A terasz különös volt, ugyanis teljesen hozzáférhetetlennek bizonyult. A torony egyetlen általa ismert helyiségéből sem lehetett erre a teraszra kimenni.

Condwiramurs, mivel tudta, hogy a varázslónők lakóhelye nem nélkülözheti az efféle titkos rendellenességeket, nem tett fel kérdéseket. Még akkor sem, amikor a tó partján sétálva meglátta Nimuét, amint őt nézi arról a teraszról. Amely ezek szerint csak az illetékteleneknek és a profánoknak volt hozzáférhetetlen.

Egy kissé rossz néven vette, hogy őt profánnak tartja, de megmakacsolta magát, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. De nem telt bele sok idő, mire a titokra fény derült.

Ez azután történt, hogy egész sorozatnyi, Wilma Wessely akvarelljei által előidézett álmot látott. A festőnő, akit láthatóan elbűvölt a legendának ez a részlete, összes művét Ciri Fecske-toronybeli tartózkodásának szentelte.

– Fura álmaim vannak ezektől a képecskéktől – panaszkodott a növendék másnap reggel. – Képecskékről… álmodom. Folyton ugyanazokról a képecskékről. Nem helyzetekről, nem jelenetekről, hanem képecskékről. A torony ablakában álló Ciriről… Egy mozdulatlan képecskéről.

– És ez minden? Egyetlen élmény sincs, csak vizuális?

Nimue nyilván tudta, hogy a Condwiramurshoz hasonlóan tehetséges álomlátók valamennyi érzékszervükkel álmodnak – nemcsak látnak álom közben, mint az emberek többsége, hanem hallanak, tapintanak, szagolnak, sőt, ízlelnek is.

– Semmi – rázta meg a fejét Condwiramurs. – Csak…

– No, no?

– Egy gondolat. Makacs gondolat. Hogy ennek a tónak, ennek a toronynak egyáltalán nem az úrnője, hanem a foglya vagyok.

– Kövess.

Ahogy feltételezte Condwiramurs, a teraszra csak a varázslónő privát szobáiból lehetett kijutni; ezek a helyiségek patyolattiszták voltak, pedáns rend uralkodott bennük, szantálfa-, mirha-, levendula- és naftalinillatot árasztottak. Kicsiny titkos ajtón és csigalépcsőn keresztül vezetett az út lefelé. Így juthattak a megfelelő helyre.

A szoba falain a többitől eltérően sem faburkolat, sem tapéta nem volt, csak puszta fehérség, amitől nagyon világos lett. A világosságot még fokozta, hogy hatalmas hármas ablaka volt, ami inkább üvegajtónak bizonyult, ott lehetett kimenni a tó fölött függő teraszra.

A szobában nem volt más bútor, mint két karosszék, egy óriási tükör ovális mahagóni keretben, egy vízszintes karú állványféle, amelyen gobelin függött. A gobelin ötször hét lábnyi lehetett, rojtjai a padlóig értek.

A faliszőnyeg hegyi tó fölé magasodó sziklaormot ábrázolt. A sziklába olvadó vár a szirtfal részének látszott. Ezt a várat jól ismerte Condwiramurs. Számos illusztrációról.

– Vilgefortz erődje, ide börtönözték be Yennefert. Ez az a hely, ahol véget ért a legenda.

– Így van – helyeselt látszólag közömbösen Nimue. – Ott ért véget a legenda, legalábbis az ismert változatokban. Mivel pont ezeket a változatokat ismerjük, ezért tűnik úgy, hogy ismerjük a befejezést. Ciri elmenekült a Fecske-toronyból, ahol álmod szerint raboskodott. Amikor rájött, mit akarnak vele csinálni, elmenekült. A legenda ennek a menekülésnek több változatát is közli…

– Nekem – szólt közbe Condwiramurs – az tetszik a legjobban, amelyikben különböző tárgyakat dobál maga mögé. Fésűt, almát és kendőt. De…

– Condwiramurs.

– Bocsánat.

– A menekülésnek, mint mondtam, sok változata van. De továbbra sem világos egészen, hogyan került Ciri a Fecske-toronyból egyenest Vilgefortz várába. A Fecske-tornyot nem tudod megálmodni. Próbáld megálmodni a várat. Jól nézd meg ezt a gobelint… Figyelsz rám?