A tó úrnője

MÁSODIK FEJEZET-5

– Ez a tükör… Bűvös, igaz?

– Nem. A pattanásaimat szoktam kinyomni előtte.

– Bocsánat.

– Ez Hartmann-tükör – magyarázta Nimue, mivel látta, hogy a növendék az orrát ráncolja, és duzzogó képet vág. – Ha akarod, nézz bele. De kérlek, légy óvatos.

– Igaz-e – kérdezte izgatottan remegő hangon Condwira­murs –, hogy a Hartmann-nal át lehet jutni más…

– Világokba? Persze. De nem azonnal, előkészület, meditáció, koncentrálás és rengeteg más dolog nélkül. Amikor óvatosságra intettelek, másra gondoltam.

– Mire?

– Két irányban működik. A Hartmannból mindig kijöhet valami.

•

– Tudod, Nimue… Amikor ezt a gobelint nézem…

– Álmodtál róla?

– Álmodtam. De furcsán. Madártávlatból. Madár voltam… Kívülről láttam ezt a várat. Nem tudtam bemenni. Valami védte a bejáratot.

– Nézd meg a gobelint – utasította Nimue. – Nézd meg az erődöt. Nézd meg figyelmesen, összpontosíts a részletekre. Koncentrálj erősen, vésd ezt a képet erősen az emlékezetedbe. Azt akarom, hogy álmodban légy ott, menj be. Fontos, hogy bemenj.

•

Kint, a vár falain túl, valóságos ördögi förgeteg tombolhatott, a kandalló tűzterében csak úgy süvöltött a láng, sebesen falta a fahasábokat. Yennefer élvezte a meleget. Igaz, mostani börtöne nagyságrenddel melegebb volt annál a nedves veremnél, ahol nagyjából két hónapot töltött el, de ez sem igen volt ínyére. A veremben teljesen elveszítette az időérzékét, később sem sietett senki tájékoztatni róla, hányadika van, de biztos volt benne, hogy tél van, december, sőt, talán január.

– Egyél, Yennefer – mondta Vilgefortz. – Egyél, kérlek, ne zavartasd magadat.

A varázslónőnek eszében sem volt zavartatnia magát. Kizárólag azért birkózott meg a csirkével lassan és ügyetlenül, mert alig begyógyult ujjai még mindig tehetetlenek, merevek voltak, nagy nehezen tudta a kést és a villát tartani. Kézzel pedig nem akart enni – demonstrálni kívánta felsőbbségét Vilgefortzcal és a többi lakomázóval, a varázsló vendégeivel szemben. Egyiküket sem ismerte.

– Őszinte sajnálattal kell közölnöm veled – mondta Vilgefortz, ujjaival a serleg talpát cirógatva –, hogy gyámoltad, Ciri megvált ettől a világtól. Ezért kizárólag magadat hibáztathatod, Yennefer. És az értelmetlen makacsságodat.

Az egyik vendég, egy alacsony, sötét hajú férfi hatalmasat tüsszentett, batiszt zsebkendőbe fújta az orrát. Dagadt, kivörösödött és láthatóan igen csak bedugult az orra.

– Egészségedre – mondta Yennefer, aki egyáltalán nem reagált Vil­ge­fortz rosszindulatú szavaira. – Mitől ez a szörnyű megfázás, kedves uram? Huzatban álltál fürdés után?

Egy másik vendég, egy idősebb, magas termetű, sovány, csúnya fakó szemű férfi váratlanul felröhögött. A megfázott pedig, bár bosszúsan rándult össze az arca, meghajlással és egy kurta náthás mondattal köszönte meg a varázslónőnek. Annyira azért nem volt a mondat kurta, hogy ne tetsszék ki belőle a nilfgaardi akcentus.

Vilgefortz elfordította a fejét. Már nem volt rajta sem az arany rácsozat, sem a szemgödrében a kristálylencse, de még borzalmasabban nézett ki, mint akkor nyáron, amikor először látta meg eltorzítva. A regenerálódott bal szemgolyó már működött, de jóval kisebb volt, mint a másik. Lélegzetelállító látvány.

– Te, Yennefer – sziszegte –, biztosan azt tételezed fel, hogy hazudok, hogy lépre csallak, megpróbállak félrevezetni. Minek tennék ilyet? A Ciri haláláról szóló hír ugyanúgy megrendített, mint téged, mit is beszélek, jobban, mint téged. Végtére is nagyon is konkrét reményt fűztem a lánykához, olyan terveket szövögettem, amelyek a jövőmről dönthetnek. Most a lány meghalt, a terveim összeomlottak.

– Akkor jó. – Yennefer, nagy nehezen tartva meg a kést merev ujjaival, felvágta a szilvával töltött karajt.

– Téged viszont – folytatta a varázsló, nem törődve a megjegyzéssel – mindössze oktalan érzelem kötött Cirihez, ami egyformán származott a saját terméketlenségedből és a bűntudatodból. Igen, igen. Yennefer, a bűntudatodból! Tevékenyen vettél részt ugyanis a párok keresztezésében, abban a tenyésztésben, aminek köszönhetően világra jött a kis Ciri. És az érzelmeidet ráontottad ennek az egyébként sikertelen genetikai kísérletnek a gyümölcsére. Ugyanis a kísérletezők tudása kevés volt.

Yennefer csöndben ráemelte a serlegét, lélekben azért imádkozott, hogy ne essék ki az ujjai közül. Lassacskán rájött, hogy legalább két ujja nagyon sokáig merev marad. Lehet, hogy végleg.

Vilgefortzot felbosszantotta ez a mozdulat.

– Most már késő, megtörtént – mondta összeszorított fogakkal. – De tudd meg, Yennefer, hogy nekem megvolt ez a tudásom. Ha a lány is meglett volna, hasznot húztam volna ebből a tudásból. Sajnálhatod, mert valóban megerősítettem volna az anyai ösztönöd megtépázott pótlékát. Noha száraz és steril vagy, mint a kő, az én jóvoltomból nemcsak lányod, hanem unokád is lett volna. Vagy legalább egy unokapótlékod.

Yennefer megvetően nevetett, bár belül szinte forrt a dühtől.

– Legnagyobb sajnálatomra el kell hogy rontsam pompás kedvedet, drágám – mondta fagyosan a varázsló. – Mert alighanem elszomorít az a hír, hogy Ríviai Geralt vaják is meghalt. Igen, igen, ugyanaz a Geralt vaják, akihez, akárcsak Cirihez, érzelmi pótlék fűzött, nevetséges emóció, émelyítően túlcukrozott oktalan érzés. Tudd meg, Yennefer, hogy a mi kedves vajákunk igazán tüzesen és látványosan vett búcsút ettől a világtól. Ámde ez alkalommal nem kell magadnak szemrehányást tenned. A vaják halálában a legkisebb mértékben sem vagy hibás. Az egész bonyodalom miattam van. Kóstold meg a marinírozott körtét, igazán kiváló.

Yennefer ibolyaszemében hideg gyűlölet lobbant fel. Vilgefortz hangosan nevetett.

– Ilyennek szeretlek – mondta. – Tényleg, ha nem volna rajtad dimeritiumbilincs, hamuvá égetnél. De a dimeritium működik, így hát kizárólag a szemeddel gyújthatsz fel.

A náthás tüsszentett, kifújta az orrát, köhögési roham vett erőt rajta, még a könnye is kicsordult. A magas pedig a varázslónőt bámulta visszataszító halszemével.

– És hol van Rience úr? – kérdezte Yennefer, a szavakat elnyújtva. – Rience úr, aki annyi mindent megígért nekem, annyi mindenről mesélt, hogy mit fog velem csinálni. Hol van Schirrú úr, aki soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy taszigáljon és rugdosson? A nemrég még durva és brutális őrök miért kezdtek ijedős tisztelettel viselkedni? Nem, Vilgefortz, nem kell válaszolnod. Tudom. Amit mondtál, az csupa badarság. Ciri kicsúszott a kezeid közül, és Geralt is kicsúszott a kezeid közül, és az alkalommal élve vérfürdőt rendezett a fogdmegjeid között. És most mi lesz? A terveid összeomlottak, porrá lettek, magad ismerted be, hatalmi álmaid füstbe mentek. A varázslók és Dijkstra már bemértek, be bizony. Nem ok nélkül és nem irgalomból hagytad abba, hogy kínozz és letapogatásra kényszeríts. Emhyr császár pedig szorosabbra húzza a hálót, és bizonyára nagyon, nagyon dühös. Ess a tearth, me tiarn? A’pleine a cales, ellea?

– Beszélem a közös nyelvet – mondta a náthás, aki állta a tekintetét. – Stefan Skellennek hívnak. És egyáltalán nincs tele a gatyám, egyáltalán nincs. Sőt, még mindig úgy látom, hogy sokkal jobb a helyzetem, mint magának, Yennefer asszony.

Kimerítette a beszéd, újra köhögni kezdett, és az orrát fújta a már teljesen elázott batiszt zsebkendőbe. Vilgefortz az asztalra csapott.

– Elég a játékból – szólalt meg, rémesen forgatva miniatűr szemét. – Tudd meg, Yennefer, már nincs rád szükségem. Tulajdonképpen be kellene dugnom egy zsákba, és bele kellene fojtanom a tóba téged, de a legnagyobb mértékben viszolygok az effajta eszközöktől. Amíg a körülmények nem teszik lehetővé, vagy nem késztetnek rá, hogy másképp határozzak, elkülönítve leszel. De figyelmeztetlek, nem engedem meg, hogy gondjaim legyenek miattad. Ha megint úgy döntesz, hogy éhségsztrájkot tartasz, tudnod kell, hogy nem fogom az időmet arra vesztegetni, mint októberben, hogy csövön keresztül etesselek. Egyszerűen megengedem, hogy éhen halj. És ha szökést kísérelnél meg, az őröknek egyértelmű parancsuk van. Most pedig búcsúzom. Ha természetesen már jóllaktál…

– Nem. – Yennefer felállt, nagy lendülettel az asztalra hajította a szalvétát. – Talán ennék is még valamit, de a társaságtól elment az étvágyam. Viszlát, uraim.

Stefan Skellen tüsszentett és köhögött. A fakószemű rosszindulatúan bámult rá, és visszataszítóan elvigyorodott. Vilgefortz elfordította a tekintetét.

Yennefer, mint máskor is, amikor börtönéből kivitték vagy visszavitték, megpróbált tájékozódni, hol van, olyan információfoszlányokhoz jutni, amelyek segíthetnék a tervezett szökésben. És minden alkalommal csalódott. A várnak egyáltalán nem voltak ablakai, hogy rajtuk keresztül kiláthatott volna a környező vidékre, vagy legalább a napot megpillanthatta volna, hogy megállapíthassa, merre néznek a világtájak. A telepátia nem volt lehetséges, a két súlyos dimeritiumbilincs meg a nyakörv hatásosan hiúsított meg minden olyan próbálkozást, hogy mágiához folyamodjék.

A szoba, ahol fogva tartották, hideg volt és olyan rideg, mint egy szerzetes cellája. Yennefer mégis örömmel gondolt vissza arra a napra, amikor idehozták a veremből. Abból a pincéből, amelynek az alját mindig bűzös pocsolya borította, a falakon salétrom és só virágzott. Abból a pincéből, ahol ételmaradékkal táplálták, a patkányok azt is minden erőfeszítés nélkül ragadták el összezúzott ujjai közül. Amikor úgy két hónap elteltével levették róla a láncokat, és kihurcolták onnan, megengedték, hogy átöltözzék és megfürödjék, Yennefer nem tudott hová lenni örömében. Az a piciny szoba, ahová átvitték, királyi hálóteremnek tűnt neki, a felszolgált vézna lötty pedig császári asztalhoz méltó fecskefészeklevesnek. Világos volt azonban, hogy némi idő múlva a lötty mosogatólének, a kemény priccs kemény priccsnek, a börtön börtönnek bizonyult. Hideg, szűk börtönnek, ahol négy lépést megtéve falnak ütközött.

Yennefer szitkozódott, felsóhajtott, leült a zsámolyra, amely a priccsen kívül az egyetlen rendelkezésére álló bútordarab volt.

A férfi halkan, alig hallhatóan jött be.

– Bonhartnak hívnak – mondta. – Jó lesz megjegyezned ezt a nevet, banya. Jó lesz, ha alaposan emlékezetedbe vésed.

– Dugulj el, hólyag.

– Embervadász vagyok – csikorgatta a fogát. – Igen, igen, hegyezd csak a füled, varázslónő. Szeptemberben, három hónapja Ebbingben megfogtam a fattyadat. Azt a fránya Cirit, akiről annyit fecsegnek itt.

Yennefer hegyezte a fülét. Szeptember. Ebbing. Megfogta. De ő nincs itt. Hazudozik talán?

– Kaer Morhenben kiképzett ezüst hajú vajáklány. Megparancsoltam neki, hogy harcoljon, embereket öljön az arénában, miközben a publikum üvöltözik. Lassacskán fenevadat csináltam belőle. Ostorral, ököllel és csizmasarokkal tanítottam erre a szerepre. Sokáig tanítottam. De megszökött tőlem az a zöld szemű kígyó.

Yennefer észrevétlenül fellélegzett.

– Világgá szökött tőlem. De találkozunk még egyszer. Biztos vagyok benne, hogy valamikor találkozunk. Igen, varázslónő. És ha valamit sajnálok, csak azt, hogy a vajákszeretődet, azt a Geraltot tűzön pirították meg. Szívesen megkóstoltattam volna vele a pengémet, azzal az átkozott korccsal.

Yennefer kacagott.

– Figyelj csak, Bonhart, vagy hogy is hívnak. Ne nevettess. A bokájáig nem érsz föl a vajáknak. Hozzá sem mérheted magad. Semmilyen versenyben. Ahogy te is elismerted, sintér vagy, kutyapecér. De csak kiskutyákhoz vagy jó. Nagyon kicsi kutyákhoz.

– Nézz csak ide, banya.

Hirtelen mozdulattal feltépte a zekéjét és az ingét, és kirántott három, egymásba gubancolódott láncon függő ezüst medaliont. Az egyik macskafej, a másik sas vagy griff alakú volt. A harmadikat nem látta pontosan, de talán farkas formájú volt.

– Ilyesmikkel – kacagott fel ismét, közömbösnek mutatva magát – tele vannak a piacok.

– Ezek nem piacról valók.

– Mit nem mondasz.

– Egyszer úgy volt – sziszegte Bonhart –, hogy a rendes emberek jobban féltek a vajákoktól, mint a szörnyektől. A szörnyek mégis csak az erdőkben és a bozótosokban kuporogtak, a vajákok pedig pimaszul az utcán sétálgattak, bementek a vendégfogadókba, a szentélyek, hivatalok, iskolák és játszóterek környékén kóborogtak. A rendesebbje ezt nagyon helyesen botrányosnak tartotta. Kerestek tehát valakit, aki rendet csinálhatna a pimasz vajákok között. És találtak ilyesvalakit. Nem egykönnyen, nem túl hamar, nem a közelben, de találtak. Amint látod, hármat intéztem el. Egyetlen korcs sem bukkant fel többé a környéken, és nem háborgatta látványával a tisztes polgárokat. És ha felbukkant volna, ugyanúgy intéztem volna el, mint az előzőket.

– Álmukban? – fintorgott Yennefer. – Lesből, rejtekből? Vagy esetleg méreggel?

Bonhart visszadugta a medalionokat az inge alá, két lépést tett feléje.

– Idegesítesz, banya.

– Szándékomban állt.

– Ó, igen? Akkor mindjárt megmutatom neked, te szuka, hogy minden téren felveszem a versenyt a vajákszeretőddel. Sőt, hogy még jobb is vagyok nála.

Az ajtó előtt álló őrök kis híján felugrottak, akkora zajt, csapkodást, ricsajt, üvöltözést és vonítást hallottak a cellából. És ha az őrökkel bármikor korábban előfordult volna, hogy párduc fogai közé került áldozat ordítását hallják, megesküdtek volna rá, hogy épp egy párduc van a cellában.

Aztán az őrök fülét a cellából kihangzó borzalmas bömbölés ütötte meg, írd és mondd, mintha sebesült oroszláné lett volna, amit egyébként szintén soha nem hallottak az őrök, legföljebb címerpajzsokon láttak hasonlót. Egymásra néztek. A fejüket csóválták. Aztán berohantak.

Yennefer a szoba sarkában ült a priccs maradványai között. Haja zilált volt, ruhája és inge tetőtől talpig kettészakítva, lányos kis mellei hevesen emelkedtek-süllyedtek nehéz lélegzésének ritmusára. Az orra vérzett, az arca hirtelen feldagadt, karmolás csíkjai borították a jobb vállát.

Bonhart a szoba másik végében ült a zsámoly törmelékei között, mindkét kezét az ágyékára szorította. Neki is vérzett az orra, kárminpirosra festette ősz bajszát. Az arcát véres karmolások szántották fel. Yennefer alig begyógyult ujjai nyomorúságosak voltak fegyvernek, de a dimeritiumbilincs lakatja pompásan élesnek bizonyult.

Bonhart dagadt arcából, nagyon mélyen, mindkét hegyével pontosan a járomcsontba fúródva állt ki egy villa, amelyet Yennefer vacsora közben csent el az asztalról.

– Csak kiskutyákhoz, sintér – lihegett a varázslónő, miközben megpróbálta a ruhája foszlányaival a keblét eltakarni. – De a szukáktól tartsd magad távol. Túl gyenge vagy hozzájuk, te hitvány.

Nem tudta megbocsátani magának, hogy nem oda talált, ahová célzott – a szemébe. De hiába, a cél mozgott, azonkívül senki sem tökéletes.

Bonhart bömbölt, felállt, kirántotta a villát, felüvöltött, tántorgott fájdalmában. Iszonyúan szitkozódott.

A cellába közben még két őr nézett be.

– Hé, ti! – rikoltotta Bonhart, a vért törölgetve az arcáról. – Ti, nyilván! Húzzátok ki ezt a lotyót a padló közepére, feszítsétek ki, és tartsátok!

Az őrök egymásra néztek. Majd a mennyezetre.

– Jobban tenné, uram, ha kimenne innen – mondta az egyik. – Nem lesz itt semmi megfeszítés, se tartás. Ez nincs a kötelességeink között.

– És ez mellett – morogta a másik –, nem szándékszunk úgy végezni, mint Rience vagy Schirrú.

•

Condwiramurs letette a börtöncellát ábrázoló kartont egy kötegnyi papírra. A cellában lehajtott fejjel ülő, bilincsbe vert nő a kőfalhoz volt láncolva.

– Őt fogságban tartották – mormogta –, a vaják pedig mindenféle barna lányokkal viháncolt Toussaint-ben.

– Elítéled? – kérdezte Nimue éles hangon. – Amikor gyakorlatilag semmiről sem tudott?

– Nem. Nem ítélem el, de…

– Nincs de. Hallgass el, kérlek.

Egy ideig csöndben ültek, grafikákat és akvarelleket lapozgattak.

– A legenda összes változata – Condwiramurs az egyik grafikára mutatott – a befejezés, a vég, a Jó és a Gonosz utolsó harca, mondhatni, az Armageddon helyszínéül Rhys-Rhun várát adja meg. Egyet kivéve.

– Egyet kivéve – bólintott Nimue. – Egy névtelen, nemigen népszerű változatot, melyet az Ellanderi Fekete Könyv néven ismernek.

– A Fekete Könyv azt közli, hogy a legenda befejezése Stygga várában zajlik le.

– Persze. Az Ellanderi Könyv a legenda más kanonikus részeit is a kánontól jelentősen eltérően adja meg.

– Kíváncsi vagyok – nézett fel Condwiramurs –, ezekből melyik várat ábrázolják az illusztrációk. Melyiket szőtték rá a gobelinedre? Melyik kép a valódi?

– Ezt soha nem fogjuk megtudni. Nem létezik az a vár, amelyik tanúja volt a legenda végének. Megsemmisült, nyoma sem maradt, ebben az összes változat megegyezik, még az Ellanderi Könyv is. A forrásokban közölt helymeghatározások egyike sem meggyőző. Nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni, milyen volt ez a vár, és hol volt valójában.

– De az igazság…

– Az igazság szempontjából – szakította félbe éles hangon Nimue – ennek pont semmi jelentősége. Ne felejtsd el, nem tudjuk, hogyan nézett ki Ciri a valóságban. Pedig itt ezen a lapon, amelyiket Wilma Wessely rajzolt, rémes gyerekszobrok előtt éppen Ciri folytat heves beszélgetést Avallac’h tündével. Ehhez nem fér semmi kétség.

– De – Condwiramurs továbbra sem tágított – a gobelined…

– Azt a várat ábrázolja, ahol lezajlott a legenda vége.

Sokáig hallgattak. Csak a lapozgatás zizegése hallatszott.

– Nem tetszik nekem – szólalt meg Condwiramurs – a Fekete Könyv legendaverziója. Olyan… Olyan…

– Csúnyán igazi – fejezte be Nimue fejcsóválva.

•

Condwiramurs ásított, letette a Fél évszázad költészetét, az ifjabb Everett Denhoff professzor által kiegészített és utószóval ellátott kiadást. Szétdobálta a párnákat, olvasó módról alvó módra váltott. Ásított, nyújtózkodott, majd eloltotta a lámpát. A szoba homályba merült, csak a redőny résein átnyomakodó holdfény vékony csíkjai világították meg. Mit válasszak erre az éjszakára, töprengett a növendék, miközben a lepedőn forgolódott. A sors kegyeire bízzam magam? Vagy horgonyozzak?

Pillanatnyi habozás után a másodikat választotta.

Volt egy visszatérő zavaros álma, amelyet nem sikerült végigálmodnia, szétfoszlott, eltűnt a többi álom között, ahogy egy piciny fonál tűnik el és válik semmivé a színes szövetmintázatban. Egy álma, amely kihullott az emlékezetéből, ugyanakkor makacsul megragadt benne.

Rögtön elaludt, egy pillanat alatt rázuhant az álom. Ahogy a szemét behunyta.

Felhőtlen, hold- és csillagfényes éjszakai égbolt. Behavazott szőlőtőkékkel borított hegyoldal. Egy épület éles fekete körvonalai: a falakon lőrések, tornyocskák, egy magányos sarok beffroi.

Két lovas. Mindketten beügetnek egy üres falközbe, mindketten leszállnak, mindketten bemennek a kapumélyedésbe. De a kövezeten ásító nyílásba csak az egyikük ereszkedik le.

Amelyiknek a haja teljesen fehér volt.

Condwiramurs nyögdécselt álmában, hánykolódott az ágyon.

A fehérhajú lemegy a lépcsőn, a mélységbe, a pince mélységébe. Sötét folyosókon halad keresztül, megvilágítja őket bizonyos időközönként fellobbantva a vasmarkolatban elhelyezett fáklyákat. A fáklyafény kísérteties árnyakat táncoltat a falakon és a boltozatokban.

Folyosók, lépcsők, megint folyosók. A mélységben nagy kripta, a falak mentén hordók. Romok, téglatörmelékek. Aztán egy kettéágazó folyosó. Mindkét elágazásban sötét van. A fehérhajú újabb szövétneket gyújt meg. Kihúzza a vállán függő kardot a hüvelyéből. Habozik, nem tudja, melyik elágazáson menjen tovább. Végre a jobb oldali mellett dönt. Nagyon sötét, tekervényes és romos. Condwiramurs nyögdécsel álmában, félelem fogja el. Tudja, hogy a fehérhajú által választott út a veszedelembe visz.

Egyben azt is tudja, hogy a fehérhajú a veszedelmet keresi.

Mert ez a foglalkozása.

A növendék hánykolódik takarói között, nyögdécsel. Mivel álomlátó, álmodik, álomjós transzban van, hirtelen meg tudja jósolni, mi történik egy pillanat múlva. Vigyázz, akarja kiabálni, noha tudja, hogy kiáltani nem képes. Vigyázz, nézz körül!

Óvakodj attól, ami jön, vaják!

A szörny sötétben támadt, lesből, csöndben és alattomosan. Úgy materializálódott ki a homályból hirtelen, mint a fellobbanó láng. Mint egy lángnyelv.

Amint a sólyom hajnalban viháncol,

Mert hajtja vére, hogy kitárja szárnyát,

Boldogságában úgy száll: szinte táncol,

Rikolt röptében és köszönti párját:

Oh, így kinálom szívem tiszta lángját –

Imé minden tiéd, mi az enyém!

Sorsunkat Ámor írta, ő vigyáz ránk.

E végre élünk együtt, te meg én.

François Villon

(Mészöly Dezső fordítása)

Habár annyira sietett, annyira hajszolt, annyira sürgetett és annyira pokolkodott, a vaják csaknem az egész télre Toussaintban maradt. Mi volt ennek az oka? Nem írok erről. Volt és kész, nincs miért szószátyárkodni. Azokat pedig, akik el szeretnék ítélni a vajákot, emlékeztetem rá, hogy a szerelemnek több neve van, és ne ítéljetek, hogy ne legyetek ítélve.

Kökörcsin, Fél évszázad költészete

Jó vadászat és édes álom napjai voltak ezek.

Rudyard Kipling

(Benedek Marcell fordítása)