Fekete telefon

LEGJOBB ÚJ HORROR-1

LEGJOBB ÚJ HORROREgy hónappal a kiadói határideje előtt Eddie Carroll feltépte a vastag, sárga borítékot, és kezébe csusszant egy magazin, amely a The True North Literary Review nevet viselte. Carroll hozzá volt szokva, hogy magazinokat kap a postájával, noha ezeknek többnyire olyan morbid nevük volt, mint például Cemetery Dance, és horror-tematikájú írásokat közöltek. Könyveket is küldtek neki a szerzők. Ezek halmokban álltak brookline-i házában, egy kupac a kanapén a dolgozószobájában, egy ingatag torony a kávéfőző mellett. Csupa horrortörténet, egymás hegyén-hátán.

Senkinek nem lett volna ideje ennyi mindent elolvasni, bár egyszer – amikor még a harmincas évei elején debütált az Amerika legjobb új horrortörténetei antológia szerkesztőjeként – Carroll lelkiismeretesen megpróbálta. Mostanra tizenhat Legjobb új horrortörténetek kötet útját egyengette egészen a nyomdáig, élete bő egyharmadában a sorozat körül bábáskodott. Ez összesen több ezer órányi kéziratolvasást, korrektúrázást és levelezést jelentett, több ezer órányi örökre elveszett időt. Különösen a magazinokat utálta meg. Ezek közül sok ugyanis a legolcsóbb nyomdafestékkel készült, és gyűlölte, hogy a lapok befogják az ujját, a tolakodó festékszagot.

Ma már nem olvasta végig a legtöbb történetet, amibe belekezdett, képtelen lett volna rá. Elgyengítette a gondolat, hogy átrágja magát még egy sztorin, amelyben vámpírok szexelnek vámpírokkal. Lovecraft-utánérzéseken igyekezett keresztülvergődni, de az Öreg Istenekre tett első, fájdalmasan komoly utalásnál azt érezte, mintha elzsibbadna benne valami fontos rész, ahogy a lábad vagy a kezed elgémberedik, ha nem jut bele vér. Attól félt, hogy most a lelke az, ami elzsibbadt.

Egy ponton, a válását követően, a Legjobb új horrortörténetek szerkesztőjeként ellátott feladatai fárasztó és örömtelen nyűggé lettek. Időnként arra gondolt, vágyakozva szinte, hogy leköszön a posztról, de sosem dédelgette sokáig magában az ötletet. Az antológia tizenkétezer dollárt jelentett a bankszámláján évente, ami a legfőbb tétel volt a más antológiákból, előadói fellépéseiből és óraadásból összegereblyézett jövedelmében. Ha ez a tizenkét lepedő nincs, óhatatlanul életbe lépett volna személyes vészforgatókönyve: valódi munkát kellett volna keresnie magának.

A The True North Literary Review nem volt ismerős számára: egy irodalmi folyóirat, megdőlt fenyőfák nyomatával a címlap érdes papírján. A hátoldalon egy pecsét arról tájékoztatott, hogy a magazin a New York állam északi részén működő Katahdin Egyetem kiadványa. Amikor felütötte, két összetűzött papírlap pottyant ki belőle, levél a szerkesztőtől, bizonyos Harold Noonan irodalomtanártól.

Előző télen Noonant megkereste az egyetem üzemeltetési osztályának részmunkaidős alkalmazottja, bizonyos Peter Kilrue. Kilrue hallotta, hogy Noonant kinevezték a True North szerkesztőjévé, és hogy ebből következően kéziratokat vár elbírálásra, és megkérdezte, hogy véleményezne-e egy novellát. Noonan, leginkább csak udvariasságból, beleegyezett. Amikor viszont végül elolvasta a kéziratot – „Gombfiú: Egy szerelem története” –, egyaránt sokkolta a szöveg erőteljes megformáltsága és a téma viszolygást keltő jellege. Noonan új volt a munkakörben – a frissen visszavonult, ám előtte húsz éven át regnáló Frank McDane helyébe lépett –, és új irányt akart szabni a folyóiratnak, olyan alkotásokat közzétenni, amelyek úgymond „felkavarják az állóvizet”.

– Ez utóbbi talán túlságosan is jól sikerült – írta levelében Noonan. Röviddel azután, hogy „Gombfiú” megjelent nyomtatásban, az angol tanszék vezetője egy négyszemközti találkozón csúnyán leteremtette Noonant, amiért „az éretlen ifjúság irodalmi csínytevésének” bemutatására használja a True Northot. Közel ötvenen visszamondták az előfizetésüket – ami nem tréfadolog egy mindössze ezer példányban megjelenő folyóirat esetében –, az öregdiák pedig, aki a True North megjelentetési költségét nagyrészt finanszírozta, felháborodásában megvonta a laptól a támogatást. Noonant eltávolították a szerkesztői székből, és Frank McDane vállalta, hogy immár nyugdíjasként felügyeli a folyóiratot, válaszul a visszatérését követelő nyilvános felzúdulásra.

Noonan levele a következőképpen fejeződött be:

Változatlanul azon a véleményen vagyok, hogy – minden tökéletlensége ellenére – a „Gombfiú” egy figyelemre méltó, jóllehet nyomasztó irodalmi alkotás, és remélem, ön is rá tudja majd szánni a kellő időt. Nem tagadom, személyes elégtételnek venném, ha úgy döntene, beválogatja az év legjobb horrortörténeteit szemléző antológiasorozatának következő kötetébe.

Mondanám, hogy jó szórakozást hozzá, de nem esküdnék meg rá, hogy illő a megfogalmazás.

Üdvözlettel:

Harold Noonan

Eddie Carroll éppen csak hogy bejött kintről, és Noonan levelét a sárszobában állva olvasta el. A novella elejéhez lapozott a magazinban. Majdnem öt perce olvasott már álldogálva, amikor észrevette, hogy kényelmetlenül melege van. A fogasra dobta a dzsekijét, és beballagott a konyhába.

Egy darabig az emeletre vezető lépcsőn ülve falta az oldalakat. Aztán kinyújtózott a kanapén a dolgozószobájában, és a fejét egy könyvkupacon nyugtatva olvasott az október végi rézsútos fényben. Nem volt róla emlékképe, hogyan került oda.

Átszáguldott a szövegen a befejezésig, aztán valami különös, repeső izgatottságtól áthatva felült. Úgy gondolta, valószínűleg ez volt a legdurvább és legszörnyűségesebb írás, amit valaha olvasott, és nála ez azért jelentett valamit. Szakmai pályafutása nagyrészt azzal telt, hogy térdig gázolt a durvában és a szörnyűségesben, és az irodalomnak azokból a légydongásos és kórságos mocsaraiból időnként felfoghatatlan szépségű virágszálakkal bukkant elő, és biztosra vette, hogy most is ez történt. Az írás kegyetlen volt és perverz, mindenképpen meg kellett szereznie. Visszalapozott az elejére, és újra nekifogott az olvasásnak.

A novella egy Cate nevű lányról szólt – a történet kezdetén egy befelé forduló tizenhét éves volt –, akit egy nap beránt a kocsijába egy óriás, aki fém fogszabályzót visel, és májgyulladástól sárga a szeme fehérje. A pasas összeköti a lány kezét a háta mögött, és belöki a kombija hátuljába, a padlóra… ahol a lány egy hozzá hasonló korú fiút talál, akit először halottnak hisz, és aki gyomorforgató csonkításon esett át. A fiú szemeit egy-egy kerek, sárga gomb, szmájlis kitűző takarja. A kitűzők keresztülszúrták a szemhéjat – melyet egy külön acélhuzal öltött az arcbőrhöz – és alatta a szemgolyót.

Amikor viszont az autó mozgásba lendül, ugyanezt teszi a fiú is. Megérinti Cate csípőjét, ő pedig visszafojt egy riadt sikkantást. A fiú keze végigsiklik a testén, utoljára az arcát tapogatva meg. A fiú elsuttogja, hogy Jimnek hívják, és egy hete utazik az óriással – mióta a tagbaszakadt férfi megölte a szüleit.

– Lyukakat csinált a szemembe, és azt mondta, hogy látta kiáramlani rajtuk a lelkemet. Azt mondta, olyan hangja volt, mint amikor belefújsz egy üres kólásüvegbe, tök kellemes. Aztán a szememre tette ezeket, hogy az életem viszont ne szökhessen ki. – Miközben beszél, Jim megérinti a szmájlis kitűzőket. – Arra kíváncsi, meddig maradok életben úgy, hogy nincs bennem lélek.

Az óriás elhajt velük egy néptelen autóskempinghez, egy állami parkhoz a közelben, ahol arra kényszeríti Cate-et és Jimet, hogy szexuálisan játszadozzanak egymással. Amikor úgy érzi, hogy Cate-nek nem sikerült meggyőző szenvedéllyel megcsókolni Jimet, felhasítja a lány arcát, és kivágja a nyelvét. Az ezt követő káoszban – Jim vakon támolyogva kiáltozik, vér mindenütt – Cate bemenekül a fák közé. Három órával később, hisztérikus lelkiállapotban, csuromvéresen kitántorog egy autópályára.

Elrablója sosem kerül rendőrkézre. A férfi és Jim kihajtanak az állami parkból, és átbuknak a világ peremén. A nyomozók egyetlen hasznavehető tényt sem tudtak kideríteni kettejükről. Nem tudják, kicsoda Jim, vagy hogy hová valósi, és még ennél is kevesebbet tudnak az óriásról.

Két héttel azután, hogy a lányt elbocsátották a kórházból, az Egyesült Államok Postaszolgálatának közreműködésével végre előkerül egy használható nyom. Cate levelet kap, a borítékban két szmájlis kitűző van, plusz egy Polaroid fotó egy hídról, Kentuckyban. Másnap reggel a búvárok egy fiúra bukkannak a hídnál, a folyó fenekén, a test már erősen oszlásnak indult, az üres szemgödrökben ki-be járnak a halak.

A korábban csinos és közkedvelt Cate azon kapja magát, hogy most szánakozás és viszolygás tárgya az ismerősei között. Megérti a többiek érzéseit. Ő is visszataszítónak találja saját arcát a tükörben. Egy különleges iskolába jár, és megtanulja a jelnyelvet, de nincs maradása sokáig. A többi nyomorék – a sok süket, csonka és torz ember – nincstelensége és kiszolgáltatottsága undorral tölti el.

Cate megpróbál normális életet élni, nem sok sikerrel. Nincsenek közeli barátai, nem ért semmihez, ráadásul feszélyezi a külseje, és az, hogy nem tud beszélni. Az egyik különösen szívbe markoló jelenetben bátorra issza magát, és megpróbál kikezdeni egy férfival egy bárban, de ezzel is csak azt éri el, hogy megszégyenül a férfi és annak barátai előtt.

Éjszakánként visszatérő rémálmok gyötrik, melyekben valószínűtlen és szörnyűséges variációkban újra meg újra átéli elrablását. Időnként Jim nem sorstárs áldozat, hanem cinkos az emberrablásban, és virgoncan megerőszakolja Cate-et. A szemgolyójába döfött kitűzők foncsorozott korongok, és torz tükörképet mutatnak a sikoltozó Cate arcáról, amelyet – tökéletes álomlogikával – ekkorra groteszk maszkká szabdalt valaki. Ritkán, de előfordul, hogy Cate szexuálisan felajzva ébred az álmokból. A terapeutája szerint ebben semmi különös nincs. Cate kirúgja a pasast, amikor észreveszi, hogy gyomorforgató karikatúrát firkált róla a jegyzetfüzetébe.

Cate különböző dolgokkal próbál szabadulni a rémálmoktól: ginnel, fájdalomcsillapítókkal, heroinnal. A kábítószerhez pénzre van szüksége. Az apja rajtakapja, amint a komódfiókjában kutakodik, és elkergeti hazulról. Aznap este Cate-nek telefonál az anyja: apád kórházban van, mondja, kisebb agyvérzése volt, eszedbe ne jusson meglátogatni. Nem sokkal később a fogyatékos gyerekek napközi otthonában, ahol Cate részmunkaidősként dolgozik, az egyik gyerek megvakítja a társát: ceruzát döf a szemébe. Az eset nyilvánvalóan nem Cate hibájából következett be, de utóhatásként fény derül válogatott függőségeire. Kiteszik az állásából, és bár leküzdi szenvedélybetegségét, alig lát rá esélyt, hogy újból elhelyezkedhessen.

Aztán egy hűvös őszi napon kijön a helyi szupermarketből, és elsétál az épület mögött leparkolt rendőrautó mellett. Az autónak fel van nyitva a motorházteteje. Egy foncsorozott napszemüveges rendőr a túlmelegedett hűtést vizsgálgatja. Cate véletlenül benéz az autó hátsó ülésére – és ott van, hátrabilincselt kézzel, tíz évvel idősebben és húsz kilóval nehezebben, az óriása.

Cate nagy nehezen megőrzi nyugalmát. A motorháztető alatt matató rendőrhöz lép. Tudja-e, ki van a hátsó ülésen, írja egy cédulára.

A pasast egy barkácsboltban vették őrizetbe a Pleasant Streeten, mondja a rendőr, fizetés nélkül akart távozni egy vadásztőrrel és egy tekercs extra erős ragasztószalaggal.

Cate ismeri a szóban forgó barkácsboltot. Ott van egy ugrásra a lakásától. A döbbenettől majdnem összecsuklik a térde, de a rendőr elkapja a karját.

Cate őrült körmölésbe kezd, próbálja elmagyarázni, mit művelt vele tizenhét éves korában az óriás. A toll a kezében nem tud lépést tartani a közlésvágyával, és a soroknak, amiket ír, még saját maga számára is alig van értelmük, de a rendőr így is megérti a lényeget. A jobb első üléshez kíséri, és kinyitja neki az ajtót. Cate-tel forogni kezd a világ a gondolattól, hogy beszálljon az autóba az elrablójához, és csillapíthatatlan reszketés fogja el, de a rendőr emlékezteti rá, hogy az óriás megbilincselt kézzel ül hátul, nem bánthatja, ráadásul fontos volna, hogy Cate velük tartson a rendőrségre.

Cate végül elhelyezkedik az anyósülésen. Egy télidzseki hever a lábánál. A kabát az övé, mondja a rendőr, bújjon bele nyugodtan, az majd segít a reszketésen, mindjárt felmelegszik. Cate a rendőrre pillant, már körmölné a jegyzettömbjére, hogy köszönöm, de ekkor mozdulatlanná dermed, képtelen írni. Van valami a saját arcában, ahogy visszatükröződik a rendőr foncsorozott napszemüvegén, amitől leblokkol.

A rendőr becsukja az ajtót, és az autó elejéhez megy, hogy lehajtsa a motorháztetőt. Cate zsibbadt ujjakkal a kabátért nyúl. A télidzseki mellrészének két oldalán egy-egy szmájlis kitűző fityeg. Cate a kilincsért nyúl, de az ajtózár nem old ki. Az ablakot sem lehet leereszteni. A motorháztető lecsapódik. A foncsorozott napszemüveget viselő férfinak – aki nem rendőr – szörnyűséges vigyorra húzódik a szája. Gombfiú a sofőroldali ajtó mellett elhaladva megkerüli az autót, hogy kiengedje hátulról az óriást. Elvégre szem nélkül nem lehet vezetni.

Egy sűrű erdőben könnyen megtörténhet, hogy eltéved az ember, és csak körbe-körbejár, és Cate most először úgy látja, hogy vele is éppen ez történt. Bemenekült Gombfiú és az óriás elől az erdőbe, de soha nem talált ki onnan – igazából nem –, csak botorkált a sötétben a bokrok között, hogy végül egy hatalmas és értelmetlen kört leírva visszajusson hozzájuk. Megérkezett oda, ahová mindvégig tartott, és ez a gondolat ahelyett, hogy megrémítené, inkább különös módon megnyugtató. Úgy érzi, hozzájuk tartozik, és ez egyfajta megkönnyebbülés – tartozni valahová. Elfészkelődik az ülésen, és beburkolózik Gombfiú kabátjába a hideg ellen.

Eddie Carrollt nem lepte meg, hogy Noonant kiseprűzték a folyóirattól a „Gombfiú” megjelentetéséért. A jelenetek hosszan ecsetelték a nők lealacsonyításának válfajait, és a hősnő olyan karakterként került ábrázolásra, mint aki maga is készségesen közreműködik saját érzelmi, szexuális és lelki bántalmazásában. Kellemetlen, de Joyce Carol Oates ugyanilyen történeteket írt a The True North Literary Review-tól nem különböző magazinoknak, és díjakat nyert velük. Az igazán megbocsáthatatlan irodalmi bűn a sokkoló végkifejlet volt.

Carroll számított erre a dramaturgiai megoldásra – közel tízezer „horror” és „természetfeletti” kategóriájú történet elolvasása után nehéz volt meghökkenteni –, de attól még ugyanolyan élvezetesnek találta. Az irodalom felkentjei között viszont egy meglepő befejezés (legyen bár mégoly jól kivitelezve) a gyermeteg, kommersz irodalom és az alja tévéműsorok ismertetőjegye. A The True North Literary Review olvasói, Carroll úgy képzelte, középkorú tanáremberek, akik Ezra Pounddal és Grendellel ismertetik meg diákjaikat, és akik szívbe markoló álmokat dédelgetnek arról, hogy valamikor még eladják egy versüket a The New Yorkernek. Az ő számukra meglepő befejezéssel találkozni egy novellában ahhoz fogható, mint amikor az ember fültanúja, ahogy egy balerina hangosan szellent a Hattyúk tava eltáncolása közben – akkora otrombaság, hogy az már-már a szellemességgel határos. Harold Noonan professzor vagy nem lakott elég régóta az elefántcsonttoronyban, vagy tudat alatt arra vágyott, hogy útilaput kössenek a talpára.