Fekete telefon

LEGJOBB ÚJ HORROR-2

Bár a novella befejezése inkább John Carpentert idézte, mint John Updike-ot, Carroll egyik horrormagazinban sem találkozott hozzá foghatóval, az utóbbi időben legalábbis biztosan nem. A „Gombfiú”, huszonöt oldalon keresztül, szinte teljesen valósághű leírását adta annak, ahogy egy nőt apránként felőröl a túlélőként érzett örökös lelkifurdalás. A szöveg a családon belüli, feszültségekkel terhelt viszonyokkal, a vacak állásokkal, a pénzért folytatott küzdelemmel foglalkozott. Carroll már el is felejtette, milyen érzés a mindennapi élet egyszerű alapanyagaival találkozni egy novellában. A legtöbb horrortörténet a véres nyers húson kívül nem vesződött semmi mással.

Carroll azon kapta magát, hogy a „Gombfiú”-nál széthajtott magazinnal a kezében járkál a dolgozószobájában. A kanapé mögötti ablak üvegén megpillantotta saját tükörképét, és azt látta, hogy széles, már-már buja vigyorra húzódik az arca, mintha éppen most hallott volna egy különösen jó disznó viccet.

Carroll tizenegy éves volt, amikor az Oregon Filmszínházban látta A ház hideg szívét. Az unokatestvéreivel ment, de amikor kihunytak a fények, a társaságát elnyelte a sötétség, és Carrollt a vegytiszta magány érzése fogta el, ahogy ott ült saját, szorosan köré záródó árnyékfülkéjében. Időnként minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne takarja el a szemét, a zsigereit viszont ideges-émelygős gyönyörűség bizsergése hatotta át. Amikor végül újra kigyúltak a fények, csilingeltek az idegvégződései, mintha rámarkolt volna egy áram alatt lévő rézvezetékre. Rögeszméjévé lett ennek az érzésnek a keresése.

Később, amikor már szakmabeli volt, és ebből élt, az érzései visszafogottabbá lettek – nem tűntek el, csak távolabbinak tűntek; mintha az érzés helyett csak annak az emléke elevenedne meg. Az utóbbi időben már az emlék is odalett, és csak valamiféle ernyesztő emlékezetkiesés maradt a helyén, csupán zsibbadt érdektelenséget érzett, amikor a magazinok kupacaira nézett a kisasztalán. Illetve nem – nagyon is érzett rémületet, csak éppen a rossz fajtából.

Ez az érzés viszont, itt, a dolgozószobájában, a „Gombfiú” borzalmaiból frissen előbukkanva… ez az eredeti cucc volt. Megkongatta azt a bizonyos belső harangot, és zsibongást hagyott vissza Carrollban. Nem is bírt lenyugodni, szokatlan volt számára az érzelmek ilyen fokú áradása. Próbálta felidézni, mikor adott ki utoljára olyan novellát, amely annyira elnyerte a tetszését, mint a „Gombfiú”. Ha egyáltalán volt ilyen. A könyvespolchoz lépett, levette a Legjobb horrortörténetek első – és a mai napig legjobb – kötetét, kíváncsian, hogy annak idején mi hozta tűzbe. Csakhogy a könyv a tartalomjegyzék helyett az ajánlásnál nyílt ki, amely akkori feleségéhez, Elizabethhez szólt. „Aki segít megtalálnom utamat a sötétségben”, írta volt Carroll a szeretet szédítő rohamában. Libabőrös lett a karja, ahogy most ránézett.

Elizabeth azután hagyta el, hogy Carroll rájött: több mint egy éve csalja a befektetési bankárukkal. Az asszony az anyjához költözött, és a lányukat, Tracyt is magával vitte.

– Tulajdonképpen szinte örülök, hogy rajtakaptál bennünket – mondta a telefonban, néhány héttel azután, hogy elmenekült Carroll életéből. – Legalább vége lett.

– A viszonynak? – kérdezte Carroll. Csak nem szakítottak, tűnődött.

– Nem – mondta Lizzie. – Arra a sok horroros baromságra gondolok, meg arra a sok emberre, aki folyton ott rontotta nálunk a levegőt, a horroros népségre. Az izzadságszagú nyomoroncokra, akiknek a hulláktól áll fel. Ez a legjobb az egészben. Belegondolni, hogy Tracynek így esetleg normális gyerekkora lehet. Belegondolni, hogy végre én is egészséges, normális felnőtt emberek között élhetem az életem.

Az is elég rossz volt, hogy félrekefélt, attól viszont, hogy képes Tracyvel takarózni, olyan gyűlölet töltötte el Carrollt, hogy még most is elakadt a lélegzete. Visszalökte a könyvet a polcra, és elkullogott a konyha felé, ebédelni. Nyughatatlan izgatottsága végre kihunyt. Úgyis kereste a módját, mire fordíthatná azt a sok haszontalan, dekoncentráló energiát. A jó, öreg Lizzie még most, hatvan kilométer távolságból, és egy másik férfi ágyából is a segítségére sietett.

Délután e-mailezett Harold Noonannek, hogy elkérje tőle Kilrue elérhetőségeit. Noonan szűk egy órával később válaszolt is – nagy örömmel fogadta, hogy Carroll publikálni akarja a „Gombfiú”-t a Legjobb új horrortörténetekben. Peter Kilrue e-mail-címe nem volt meg neki, volt hozzá viszont egy sokkal hétköznapibb postacíme és egy telefonszáma.

Csakhogy a levél, melyet Carroll írt, CÍMZETT ISMERETLEN pecséttel ellátva visszajött a postával, amikor pedig tárcsázta a telefonszámot, gépi hang válaszolt: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Ekkor felhívta Harold Noonant a Katahdin Egyetemen.

– Nem mondhatom, hogy nagyon meg volnék lepve. – Noonan hangja lágy volt, félénkségtől meg-megtorpanó. – Az volt az érzésem, hogy ez a Kilrue amolyan vándormadár. Azt hiszem, részmunkaidős állásokból igyekszik fizetni a számláit. Valószínűleg az volna a legjobb, ha felhívná Morton Boydot az üzemeltetési osztályon. Csak van valamilyen dossziéjuk a pasasról.

– Maga mikor találkozott vele utoljára?

– Tavaly tavasszal beugrottam hozzá. Felkerestem a lakásán, amikor már állt a bál a „Gombfiú” megjelenése után. Az emberek azt mondták, hogy a novella lényegében egy nőgyűlölő uszítás, és hogy nyilvános bocsánatkérést kellene leközölni, és hasonló zagyvaságok. Tudatni akartam Kilrue-val, mi történik. Gondolom, abban reménykedtem, hogy majd vissza akar vágni valami módon, megvédeni a novelláját az egyetemi lapban vagy ilyesmi… de nem így lett. Azt mondta, az gyenge dolog volna. A látogatásom egyébként eléggé furára sikeredett. Kilrue is eléggé fura pasas. Nem csak a novellái, ő is kilóg a sorból.

– Mire gondol?

Noonan felnevetett. – Nem is tudom. Hogy miről beszélek? Megfigyelte, hogy amikor lázas, és ránéz valami tökéletesen hétköznapi tárgyra – mint például a lámpa az íróasztalán –, valahogy természetellenesnek fogja találni? Mintha olvadozna az a tárgy, vagy éppenséggel arra készülne, hogy eltotyogjon? A Peter Kilrue-val való találkozások is könnyen ilyen érzést kelthetnek az emberben. Fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert a pasas olyan mélyen él meg végtelenül nyugtalanító dolgokat.

Carroll még kapcsolatba sem tudott lépni új szerzőjével, de máris kedvelte. – Mire gondol pontosan? Meséljen.

– Amikor elmentem meglátogatni, a bátyja nyitott ajtót. Félmeztelenül. Azt hiszem, átmenetileg Kilrue-nál szállt meg. És ez a pasas… nem akarok érzéketlen lenni… ez a pasas riasztóan kövér volt. És tele volt tetoválásokkal. Riasztó tetoválásokkal. A hasán egy szélmalom volt, amelyről oszladozó holttestek lógtak le. A hátán egy kisatírozott szemű magzat volt, a kezében szikével. És hatalmas agyarakkal a szájában.

Carroll nevetett, bár nem esküdött volna meg rá, hogy vicces volt, amit hallott.

– De amúgy rendes pasas volt – folytatta Noonan. – A lehető legbarátságosabb. Bekísért, hozott egy dobozos üdítőt, és mind leültünk a kanapéra a tévével szemközt. És miközben beszélgettünk – ez nagyon mulatságos –, és tájékoztattam őket a felzúdulásról, a báty leült a padlóra, Peter pedig kilyukasztotta a fülét egy pirszinghez.

– Mit csinált a bátyja fülével egy mihez?

– Ó, istenem, igen. A beszélgetés kellős közepén Peter forró tűvel átdöfi a bátyja fülének felső részét. És úgy dől a vér, hogy el se hinné az ember. Amikor a kövér pasas felkel a padlóról, úgy néz ki, mint akit halántékon lőttek. Dől a vér a fejéből, mintha a Carrie végét látnánk, mintha megfürdött volna benne, és a pasas megkérdi, hogy hozzon-e még egy kólát.

Ezúttal együtt nevettek, utána pedig, egy pillanatra, baráti csend telepedett rájuk.

– Plusz közben Jonestownról néztek egy dokumentumfilmet – mondta Noonan. Pontosabban inkább kibukott belőle.

– Tessék?

– Az ment a tévében. Lenémítva. Miközben beszélgettünk, és Peter kilyuggatta a bátyját. Ha úgy vesszük, ez volt a pont az „i”-n, a végső, fura adalék, amitől végképp szürreálisnak tűnt az egész. A holttesteket mutatták, Francia Guyanában. Miután a szektatagok megitták a ciános Kool-Aidet. Hullákkal teleszórt utcák és az a rengeteg madár, tudja… a holttesteket marcangoló madarak. – Noonan nehézkesen nyelt egyet. – Végtelenített felvétel lehetett, mert rémlik, hogy többször is megnézték egymás után. Szinte transzban voltak, úgy bámulták.

Megint csend lett a vonalban. Noonan részéről a csend feszélyezettnek érződött. Háttérmunka, gondolta elismerően Carroll.

– És? Mi a véleménye? Maga szerint is az amerikai irodalom kiemelkedő teljesítménye a „Gombfiú”? – szólalt meg végül Noonan.

– Abszolút. Vitán felül.

– Nem tudom, Kilrue hogyan fogadja majd, hogy bekerül az antológiájába, a magam nevében viszont elmondhatom, hogy el vagyok ragadtatva. Remélem, nem ijesztettem meg az írónkkal kapcsolatban.

Carroll elmosolyodott. – Ahhoz korábban kell felkelni.

Boyd az üzemeltetési osztályon nem volt benne biztos, hol lehet Peter Kilrue. – Azt mondta, van egy testvére, aki a városfenntartáson dolgozik Poughkeepsie-ben. Vagy Poughkeepsie-ben, vagy Newburghben. Ő is oda akart bekerülni. A város alkalmazásában lenni jó pénzt jelent, és ami a legjobb: ha egyszer bekerül az ember, ki se tudják rúgni, legyen akár pszichopata gyilkos az illető.

Poughkeepsie említése felkeltette Carroll érdeklődését. A hónap végén kis fantasytalálkozó zajlott a városban – Dark Wonder-con, Dark Dreaming-con vagy valami ilyesmi néven. Dark Masturbati-con. Carroll is kapott meghívót, de figyelmen kívül hagyta a szervezők leveleit, már nem vesződött a kis tematikus összejövetelekkel, plusz az időzítés is a lehető legrosszabb volt, éppen az antológia leadási határideje előtt kellett volna beiktatnia a rendezvényt.

A World Fantasy Awards díjátadóira viszont minden évben elment, és a Camp NeConra és még néhány érdekesebb rendezvényre is. A kongresszusok hozzátartoztak a foglalkozásához, amelyet még mindig nem gyűlölt meg teljesen. A barátai is ezekre jártak. Ráadásul énjének egy része továbbra is szerette a cuccot, és a cucc által időnként felszínre hozott emlékeket.

Mint például egyik alkalommal, amikor valaki eladásra kínálta Jack Finney I Love Galesburg in the Springtime című könyvének első kiadású példányát. Carrollnak évek óta nem volt a kezében a Galesburg, és nem is gondolt rá, de ahogy ott állt a találkozón, és a megbarnult, mállékony lapokat forgatta, a pompás por- és padlásillatukkal, szédítő emlékzuhatag temette maga alá. A könyvet tizenhárom évesen olvasta, és két teljes hétig a hatása alatt maradt. Olvasáshoz kimászott a szobája ablakán a tetőre, mert ez volt az egyetlen hely, ahová mehetett, hogy ne kelljen hallgatnia a szülei veszekedését. Eszébe jutott a tetőt fedő zsindelylapok érdessége, az illatuk, ahogy főttek a napsütésben, egy fűnyíró berregése a távolban, és mindenekelőtt saját gyönyörteli álmélkodása, ahogy arról a trükkös tízcentesről olvasott – amelyiken a történetben Roosevelt arcmása helyett Woodrow Wilsoné díszelgett.

Carroll megcsörgette a városfenntartást Poughkeepsie-ben. Átkapcsolták a személyzeti osztályra.

– Kilrue? Arnold Kilrue? Hat hónappal ezelőtt tettük lapátra – mondta egy férfi erőtlen, ziháló hangon. – Tudja, milyen nehéz kirúgatnia magát egy városi állásból? Évek óta az első alkalmazottunk volt, akitől megváltam. Ugyanis letagadta a priuszát.

– Nem, nem Arnold Kilrue, Peter. Arnold a bátyja lehet. Kövér volt, tele tetoválásokkal?

– Méghogy kövér. Sovány volt, szíjas izmú. És félkezű. Azt mondta, a bal kezét megcsócsálta egy bálázógép.

– Ó – mondta Carroll, azt gondolva, hogy ez továbbra is úgy hangzik, mintha Peter Kilrue valamelyik rokona volna. – Mivel szerzett magának priuszt?

– Távoltartási végzés megsértésével.

– Ó – álmélkodott Carroll. – Fasírtban van a nejével? – Együtt érzett a feleségek ügyvédjei által sanyargatott férfiakkal.

– Egy frászt – mondta a személyzetis. – A saját anyjának nem bírt békét hagyni. Erre varrjon gombot.

– Tud arról, hogy a pasas rokona volna Peter Kilrue-nak, illetve hogy hogyan lehetne kapcsolatba lépni vele?

– Nem vagyok Arnold Kilrue személyi titkára, cimbora. Meg is beszéltünk mindent?

Meg is beszéltek mindent.

Carroll megpróbálkozott a tudakozóval, végighívogatta a Kilrue nevű embereket Poughkeepsie vonzáskörzetében, de azok közül, akikkel beszélt, senki nem ismert Peter nevűt, úgyhogy végül feladta. Dühödten nekilátott, hogy rendet csináljon a dolgozószobában, papírlapokat gyömöszölt a szemetesbe anélkül, hogy rájuk nézett volna, könyvkupacokat szedett fel az egyik helyen, hogy azután másutt a földhöz vágja őket, kifogyva az ötletekből, türelmetlenül.

Késő délután levetette magát a kanapéra, hogy gondolkodjon, és ingerült szunyókálásba merült. Még álmában is dühös volt, egy üres mozi nézőterén hajkurászott egy gyereket, aki ellopta a slusszkulcsát. A fiú fekete-fehér volt, és villogott, mint valami kísértet, egy régi film szereplője, és pokolian jól mulatott, ahogy rázogatta a kulcsot a levegőben, és hisztérikusan vihogott hozzá. Carroll összerezzenve felriadt. Mintha hőemelkedése lett volna, melegnek érezte a halántékát, még mindig Poughkeepsie járt a fejében.

Peter Kilrue valahol arrafelé lakott New York államban, és Carroll szombaton a DarkFutureConon lesz Poughkeepsie-ben, merthogy képtelen távol maradni egy ilyen eseménytől. Biztos lesz ott valaki, aki ismeri a pasast. Aki rábök, és megmutatja neki. Csak ott kell lennie, és megtalálják egymást.

Éjszakára nem akart Poughkeepsie-ben maradni – négyórás út autóval, elmegy, és késő estére még haza is ér –, úgyhogy reggel hatkor már százhússzal repesztett az I-90-es belső sávjában. A kelő nap mögötte emelkedett az égre, vakító fénnyel töltve meg a visszapillantó tükröt. Jó érzés volt padlóig nyomni a gázpedált, érezni, ahogy az autó nyugat felé robog, üldözi saját árnyékának hosszú, vékony vonalát. Aztán eszébe jutott, hogy a kislányának is ott volna a helye mellette, feljebb engedte a pedált, és kiszállt belőle az utazás izgalma.

Ahogy az összes gyerek, Tracy is imádta a kongresszusokat. Ilyenkor tanúja lehetett a látványosságnak, ahogy felnőtt emberek Pinheadnek vagy Elvirának öltözve bolondot csinálnak magukból. És melyik gyerek volna képes ellenállni az elmaradhatatlan kirakodóvásárnak, hogy az asztalok és a hátborzongató kiállítási tárgyak hatalmas útvesztőjében kószáljon egy olyan helyen, ahol a srácok gumi levágott kezet vehetnek egy dollárért. Tracy annak idején teljes egy órán át flipperezett Neil Gaimannel a World Fantasy Conventionön Washington D.C.-ben. Azóta is írogattak egymásnak.