Fekete telefon

LEGJOBB ÚJ HORROR-3

Dél lett, mire Carroll megtalálta a Mid-Hudson Rendezvényközpontot, és bement. A vásárt egy koncertcsarnokba szervezték, és az aréna zsúfolásig megtelt, a betonfalak nevetéstől és egymást átfedő beszélgetések állhatatos morajától visszhangoztak. Carroll senkivel nem tudatta, hogy jön, de nem számított: az egyik szervező, egy krétacsíkos frakk-kabátot viselő, göndör vörös hajú, köpcös nő így is megtalálta.

– Nahát, fogalmam se volt, hogy… – mondta a nő, és hogy: – Nem adott életjelt magáról! – végül pedig: – Hozhatok magának egy italt?

Aztán már ott is volt egy rumos kóla a kezében, és az érdeklődők kis csapata körülötte, és filmekről és írókról és a Legjobb új horrortörténetekről csevegett, és nem is értette, hogyan fordulhatott meg a fejében, hogy nem jön el. Valaki nem érkezett meg a résztvevők közül a fél kettes panelbeszélgetésre a horrornovellák témakörében, és nem volna tökéletes, ha… Hogy a csudába ne, mondta Carroll.

Egy konferenciateremhez kísérték: összecsukható székek sorai, a helyiség végében hosszú asztal, rajta egy kancsóban jeges víz. Carroll helyet foglalt az asztal mögött a beszélgetőtársaival: volt egy tanár, aki könyvet írt Poe-ról, egy internetes horrormagazin szerkesztője, egy helyi író, fantasytematikájú gyerekkönyvek szerzője. A vörös hajú nő bemutatta őket annak a nagyjából két tucat érdeklődőnek, akik besorjáztak a terembe, aztán az asztalnál ülők lehetőséget kaptak, hogy ki-ki megtegye észrevételeit a témával kapcsolatban. Carroll beszélt utolsóként.

Azzal kezdte, hogy kijelentette: minden fiktív világ a képzelet műve, és valahányszor az író fenyegetést vagy konfliktust iktat a történetébe, azzal megteremti a horror lehetőségét. Ő maga annak idején azért vonzódott a horrorhoz, mondta, mert ez a műfaj az irodalom legelemibb hozzávalóival dolgozik, csak éppen szélsőségesen kiélezett helyzeteket épít fel belőlük. Minden fikció áltatás, ami érvényesebb (és őszintébb) műfajjá teszi a fantasyt a realizmusnál.

Carroll kifejtette, hogy a legtöbb fantasy és a horror értékelhetetlenül pocsék, kreatívan lebutított utánzatai valami eleve vacaknak. Azt mondta, időnként hónapok telnek el anélkül, hogy találkozna egyetlen eredeti ötlettel, egyetlen megjegyezhető szereplővel vagy egyetlen ütős mondattal.

Aztán elmondta nekik, hogy ez soha nem is volt másként. Valószínűleg bármilyen – művészi vagy más – erőfeszítésre igaz, hogy egy csomó embernek egy csomó csapnivaló munkát le kell tennie az asztalra, hogy nagy ritkán valami sikeres is létrejöjjön. Mindenkinek jár a jog, hogy küzdjön az anyaggal, hogy elrontsa, hogy tanuljon a hibáiból, és hogy újra próbálkozzon. És mindig vannak rubinok a homokban. Clive Barkerről beszélt, Kelly Linkről, Stephen Gallagherről és Peter Kilrue-ról, beszélt nekik a „Gombfiú”-ról. Azt mondta, hogy – számára legalábbis – semmi nem mérhető ahhoz a mámorhoz, amikor az ember felfedez valami izgalmasat és formabontóan újat, a maga részéről mindig imádni fogja ezt a boldog-szörnyűséges döbbenetet. Miközben kimondta, érezte, hogy tényleg így van. Amikor befejezte a beszédet, néhányan a hátsó sorban tapsolni kezdtek, és a hang kifelé terjedt, ahogy egy tó vize fodrozódik, és miközben a hullám átvonult a helyiségen, az emberek sorra felálltak a helyükről.

A panelbeszélgetés végén Carroll erősen verejtékezett, amikor előjött az asztal mögül, hogy kezet rázzon néhány érdeklődővel. Levette a szemüvegét, hogy az inge aljával megtörölje az arcát, és mielőtt visszatette volna, kezet fogott még valakivel, egy sovány, apró termetű alakkal. Ahogy orrára helyezte a szemüveget, és végre tisztán látta azt, akivel éppen kezet rázott, a felismerés nem töltötte el örömmel. Egy kacska, nikotinfoltos fogakkal teli szájú, sovány férfi volt, rajzoltnak tűnő, vékony bajuszkával az orra alatt.

A férfit Matthew Grahamnek hívták, és egy Rancid Fantasies nevű, hírhedt horrorfanzin szerkesztője volt. Carroll korábban azt hallotta, hogy Grahamet őrizetbe vették kiskorú nevelt lánya molesztálásáért, de a jelek szerint az ügy nem jutott el a bírósági szakaszig. Carroll igyekezett a szerkesztő zűrös magánéletét nem felróni a Graham által megjelentetett íróknak, ám ettől függetlenül sem talált soha semmi olyat a Rancid Fantasies lapjain, amely a legkevésbé is méltó lett volna rá, hogy saját antológiájában újraközölje. A gondjaikra bízott holttestekkel fajtalankodó, kábítószer-függő temetkezési vállalkozók, ősi indián temetkezési helyeken álló árnyékszékekben szardémonoknak életet adó, idétlen tuskók – ilyesmikkel foglalkoztak ezek az elütésekkel és súlyos nyelvtani hibákkal tarkított írásművek.

– Azért ez a Kilrue külön kategória, nem? – kérdezte Graham. – Én közöltem az első novelláját. Olvasta? Küldtem magának példányt, kedvesem.

– Elkerülhette a figyelmemet – mondta Carroll. Legalább egy éve nem vette a fáradságot, hogy belenézzen a Rancid Fantasiesbe, bár nemrégiben a kezébe akadt: a macska almos ládáját bélelte ki vele.

– Kedvelné a pasast – mondta Graham, újra kivillantva ritkás fogait. – A mi fajtánkból való.

Carroll igyekezett nem megborzongani láthatóan. – Beszélt is vele?

– Hogy beszéltem-e? Elpoharazgattunk ebéd közben. Itt volt délelőtt. Alig kerülték el egymást. – Graham szája széles vigyorra húzódott. Bűzlött a lehelete. – Ha akarja, elmondhatom, hol lakik. Tudja, itt van a közelben.

Matthew Grahamnél volt egy példány abból a bizonyos lapszámból, úgyhogy Carroll elolvashatta Peter Kilrue első novelláját a rövid, kései ebéd fölött. „Malackák” volt a címe, és egy zaklatott lelkivilágú nőről szólt, aki egy alom kismalacnak ad életet. A malacok megtanulnak beszélni, felegyenesedve járni, és ruhákat viselnek, ahogy Orwell Állatfarmjában a disznók, de a történet végén előtör belőlük a barbárság. Összehasogatják agyaraikkal az anyjukat, szexuálisan belehatolnak, és a történet azzal ér véget, hogy halálos küzdelemben feszülnek össze egymással a holttest legfinomabb porcikáiért.

A dühös, szarkasztikus hangú írás messze a legjobb szöveg volt, ami a Rancid Fantasies lapjain valaha napvilágot látott, gondosan és a lélektani realitásokat figyelembe véve készült, Carrollnak mégsem igazán tetszett. Az egyik jelenet, amelyben a malacok az anyjuk csöcsein civakodnak, konkrétan olyan hatást keltett, mintha szokatlanul elborzasztó és groteszk pornót olvasna az ember.

Matthew Graham egy üres, összehajtott papírlapot csúsztatott a magazin hátuljába. A papírra kezdetleges térképet rajzolt a szerkesztő, az útvonallal Kilrue házához, amely Poughkeepsie-től harminc kilométerre északra, egy Piecliff nevű városkában volt. A hely útba esett Carrollnak hazafelé, a festői tájon át haladó gyorsforgalmi út, a Taconic mentén, amely azután visszavitt az I-90-eshez. Telefonszám nem volt. Graham említette, hogy Kilrue-nak pénzgondjai adódtak, és a telefontársaság kizárta a szolgáltatásból.

Mire Carroll a Taconicra ért, már sötétedett, a gyorsforgalmit szegélyező, terebélyes tölgyek és magas fenyők alatt megülepedett a félhomály. Úgy tűnt, egyedül autózik az úton, amely egyre feljebb és feljebb kacskaringózott az erdővel benőtt hegyek között. Időnként egész szarvascsaládokat látott álldogálni a reflektorfényben; a szemük rózsaszínűn izzott a sötétben, ahogy a félelem és földöntúli kíváncsiság elegyével a tekintetükben figyelték az elhaladó autót.

Piecliff nem volt valami nagy szám: egy bevásárlóközpont üzletsora, templom, temető, Texaco benzinkút, plusz egyetlen, sárgán villogó közlekedési lámpa. Aztán Carroll már át is ért, és fenyőerdőkön át követett egy keskeny állami főutat. Ekkorra teljesen besötétedett, és olyan hideg lett, hogy be kellett kapcsolnia a fűtést. Letért a Tarheel Roadra, és hajtűkanyarok során át kaptatott Civicjével egy olyan meredek hegyoldalon, hogy a motor nyüszített az erőlködéstől. Amikor egy pillanatra behunyta a szemét, majdnem elvétett egy kanyart, jó nagyot kellett rántania a kormányon, nehogy lerohanjon az útról, és alázuhanjon a hegyoldalon.

Nyolcszáz méter után az aszfaltból murva lett, és lassan döcögött tovább a sötétségen át. A kerekek alól krétafehéren ragyogó porfelhők szálltak fel. Az autó imbolygó fényszórói narancssárga kötött sapkás, kövér férfi alakjára libbentek, aki éppen benyúlt az út menti postaládába. A láda oldalán fényvisszaverő betűkből kirakott felirat: KIL U. Carroll lassított.

A kövér férfi a szeméhez emelte a kezét, úgy sandított a kocsira. Aztán elvigyorodott, a ház felé bökött a fejével, amolyan kérem, kövessen gesztussal, mintha számítottak volna Carroll látogatására. A férfi visszaballagott a behajtón, Carroll pedig gurult mögötte. A keskeny földút fölött kanadai hemlokfenyők hajoltak össze. Ágak csapdosták a szélvédőt, karmolászták a Civic oldalát.

A behajtó végül poros udvarba torkollott, melynek túloldalán hatalmas, sárga tanyaház állt saroktoronnyal, és az épületet két oldalról körbeölelő, roskatag verandával. Egy betört ablakba pozdorjalemezt szögeltek. A gazban porcelán vécécsésze hevert. Carrollnak a hely láttán felmeredt a szőr az alkarján. Egymásra várnak, kik szeretnek{2}, jutott eszébe, és elvigyorodott saját szorongó képzelgésén. Leparkolt egy özönvíz előtti traktor mellé, melynek nyitva maradt motorházából csenevész kukorica nőtt ki.

A slusszkulcsot a kabátzsebébe pottyantotta, kiszállt, és a veranda felé indult, ahol a kövér pasas várt rá. Fényesen kivilágított kocsiszín mellett vitt el az útja. A kétszárnyú ajtó be volt húzva, de így is kihallatszott egy szalagfűrész visítása. Carroll felpillantott maga előtt a házra, és azt látta, hogy az emeleti ablakból egy sötét, hátulról megvilágított alak bámul le rá.

Peter Kilrue-t keresem, közölte Eddie Carroll. A kövér pasas a bejárati ajtó felé biccentett, ugyanazzal a kérem, kövessen gesztussal, mint amivel a kocsibehajtón végigtessékelte. Aztán megfordult, és beengedte a házba.

Az előtér félhomályos volt, a falakon ferdén lógó képkeretekkel. Keskeny lépcsőfeljáró vezetett az emeletre. Volt valami illat a levegőben, egy erjedt, furán férfias illat… a verejtékéhez hasonlított, de a palacsintatésztáéhoz is. Carroll rögtön azonosította, és ugyanilyen gyorsan azt is eldöntötte, hogy nem vesz róla tudomást.

– Jó nagy itt a kupi – mondta a kövér pasas. – Hadd akasszam fel a kabátját. Hogy aztán soha ne lássa viszont többé. – Vidám, sipákoló hangon beszélt. Ahogy Carroll átadta neki a kabátját, a kövér pasas sarkon fordult, és felkurjantott az emeletre: – Pete! Jöttek hozzád! – Az a hirtelenség, ahogy társalgási hangja dühödt visításba csapott át, rendesen felkavarta Carrollt.

A magasban padlódeszka nyikordult, aztán egy kordbársony dzsekis, szögletes, fekete műanyag szemüveget viselő, sovány férfi jelent meg a lépcsőfeljáró tetejénél.

– Mit tehetek önért? – kérdezte.

– Eddie Carrollnak hívnak. Egy antológiasorozat szerkesztője vagyok. Amerika legjobb új horrortörténetei? – Tekintetével reakció után kutatott a sovány férfi arcán, de Kilrue szenvtelen maradt. – Olvastam az egyik novelláját, a „Gombfiú”-t a True Northban, és kifejezetten tetszett. Szeretném beválogatni az idei kötetbe. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Nem volt könnyű a nyomára akadnom.

– Jöjjön fel – mondta Kilrue, és hátralépett a lépcső tetejétől.

Carroll felfelé indult a lépcsőn. Odalent a kövér testvér lomhán keresztülvágott az előtéren, Carroll kabátjával az egyik kezében, a Kilrue család postájával a másikban. Aztán a kövér férfi hirtelen megállt, és egy barna borítékot billegtetve felpillantott az emeletre.

– Hé, Pete! Megjött anya segélye! – Reszketett a hangja a gyönyörűségtől.

Mire Carroll felért a lépcsőn, Kilrue már a folyosó végén nyitva álló ajtó felé igyekezett. Maga a folyosó mintha görbének tűnt volna. Carroll annyira megdőltnek érezte a lába alatt a padlót, hogy egyszer a falnak kellett támaszkodnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Itt-ott deszkák hiányoztak a padlóból. Por és pókháló lepte kristálycsillár lebegett a lépcsőfeljáró fölött. Carroll agyának távoli, visszhangos szobájában egy púpos alak az Addams Family nyitótaktusait játszotta xilofonon.

Kilrue kis tetőtéri szobájában kártyaasztal állt a falnál, összekarcolt lapján papírral betöltött, duruzsoló Selectric villanyírógép.

– Éppen dolgozott? – kérdezte Carroll.

– Nem tudom abbahagyni – mondta Kilrue.

– Helyes.

Kilrue leült az ágyra. Az ajtón belépve Carroll csak lehúzott fejjel mehetett tovább. Kilrue-nak furcsán színtelen szeme volt, a szemhéja körben pirosas, mintha allergiás volna, és rezzenéstelenül meredt Carrollra.

Carroll mesélt a férfinak az antológiáról. Közölte, hogy kétszáz dollárt tud fizetni a novelláért, plusz százalékos részesedést az eladott példányok után. Kilrue bólintott, úgy tűnt, sem meglepődéssel, sem kíváncsisággal nem töltik el a részletek. Ziháló és lányos volt a hangja. Köszönöm, mondta.

– Mit gondolt a befejezésemről? – kérdezte aztán minden felvezetés nélkül.

– Amit a „Gombfiú”-hoz írt? Tetszett. Különben nem akarnám újraközölni.

– A Katahdin Egyetemen ki voltak bukva tőle. Az a sok egyetemista lány a rakott szoknyájukkal meg a gazdag apucijukkal. Egy csomó mindent utáltak a novellában, de a befejezés végképp kiverte a biztosítékot.

Carroll bólintott. – Mert nem számítottak rá. Valószínűleg sokan csúnyán ledöbbentek tőle. A sokkoló befejezés már nem divat a fősodorbeli irodalomban.

– Először úgy akartam, hogy az óriás fojtogatja Cate-et, és mielőtt elájul, a lány még érzi, ahogy a másik faszi kitűzőkkel összeölti a pináját. De betojtam, és inkább kihagytam ezt. Nem gondoltam, hogy Noonan megjelentetné.

– A horrorban gyakran éppen az adja a történet erejét, amit kihagy belőle az ember – mondta Carroll, de csak azért, hogy mondjon valamit. Hűvös verejték csiklandozta a homlokát. – Megyek, behozom a kocsimból a felhasználási szerződést. – Abban sem volt biztos, hogy ezt miért mondta. Nem volt nála szerződés az autóban, egyszerűen csak rátört a vágy, hogy nagyot szippantson a kinti hideg, friss levegőből.

Fejét lehúzva kibújt az ajtón, vissza az emeleti folyosóra. Külön erőfeszítésébe került, hogy ne eredjen futásnak.

A lépcső tövénél tétován megállt az előtérben, azt latolgatva, vajon hová tűnhetett Kilrue kövér bátyja a kabátjával. Elindult a földszinti folyosón. Minél beljebb hatolt, annál sötétebb lett.

A lépcsőfeljáró alatt volt egy kis ajtó, de hiába rángatta a rézfogantyút, nem nyílt ki. Folytatta útját a folyosón, valami szekrényt keresve. Zsírsercegést hallott a közelből, hagymaillatot érzett, szeletelő kés kopogott. Jobb felől belökött egy ajtót, az eléje táruló étkezőhelyiségben állatfejek voltak körben a falakon. Gyér fény szögletes kévéje vetült az asztalra. Az abrosz vörös volt, horogkereszttel a közepén.

Carroll óvatosan visszacsukta az ajtót. Odébb a folyosón, a bal oldalon, egy másik ajtó nyitva maradt, betekintést engedve a konyhába. Odabent a kövér pasas állt egy pult mögött, meztelen mellkassal és tetováltan, és húsbárddal szeletelt valamit, Carroll májnak nézte. A pasas mellbimbóiból acélkarikák fityegtek. Carroll már éppen meg akarta szólítani, amikor a kövér Kilrue fiú a pultot megkerülve a gáztűzhelyhez ment, hogy megkeverje, ami a serpenyőben készült. Egy szál herevédőben főzőcskézett, és meglepően aszott, hóka seggpartjai minden lépésbe beleremegtek. Carroll hátrébb húzódott a folyosó sötétségében, és a következő pillanatban nesztelenül lépdelve folytatta útját.

A folyosó még az emeletinél is kacskább volt, láthatóan ferdén állt minden, mintha a házat megrengette volna valami szeizmikus történés, és az épület eleje nem volt egy szintben a hátuljával. Carroll maga sem tudta, miért nem fordult vissza, semmi értelme nem volt beljebb és beljebb bóklászni ebben a különös házban. De a lába csak vitte tovább.

Aztán kinyitott egy ajtót a bal oldalon, a folyosó végéhez közel. Hátrahőkölt a bűztől és a dühödt légyzümmögéstől. Kellemetlen emberi testhő áradt ki és csapott át rajta. Eddig ez volt a legsötétebb szoba, egy tartalék hálószoba, és már éppen zárta volna vissza az ajtót, amikor meghallotta, hogy valami mocorog az ágyban a takarók alatt. Eltakarta a száját és az orrát a kezével, akaraterejét összeszedve előrelépett, és várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez.

Törékeny, idős asszony feküdt az ágyon, a paplan összegyüremlett a derekánál. Az asszony meztelen volt, ösztövér karjai a feje fölé emelve, mintha Carroll éppen nyújtózkodás közben kapta volna.

– Elnézést – motyogta Carroll, elfordítva a tekintetét. – Kérem, ne haragudjon.

Megint az ajtóért nyúlt, de hirtelen mozdulatlanná dermedt, és a szoba belseje felé pillantott. Az idős asszony újra mocorogni kezdett a takaró alatt. Karjait még mindig a feje fölé nyújtotta. A szag, az asszonyból áradó emberi bűz volt az, amitől Carroll megtorpant, és az ágyra szegezte a tekintetét.

Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta a drótot az asszony csuklója körül: az rögzítette a csont és bőr karokat az ágy fejtámlájához. Az idős nőnek hasítékká szűkült a szeme, hörögve szedte a levegőt. Mellének ráncos kis tasakjai alatt kilátszottak a bordái. A legyek zümmögve keringtek. Az asszony kidugta szájából a nyelvét, végigsimított vele a cserepes ajkain, de nem szólalt meg.

Carroll visszaindult a folyosón, szaporán lépdelve merev lábain. A konyha mellett elhaladva mintha látta volna, hogy a kövér testvér felnéz és észreveszi, de eszébe sem jutott lassítani. A szeme sarkából látta Kilrue-t a lépcső tetejénél: a fejét kérdőn oldalra billentve nézett le rá.

– Mindjárt jövök azzal a micsodával! – kiáltott fel neki Carroll, ki sem esve a ritmusból. Meglepően szenvtelen volt a hangja.

Elérte a bejárati ajtót, és kivágódott rajta. Nem ugrott le a lépcsőn, egyesével szedte a fokokat. Amikor futsz valaki elől, sosem ugrasz le a lépcsőn, hiszen az csak arra jó, hogy kificamodjon a bokád. Carroll száz horrorfilmben is látta már. A levegő annyira fagyos volt, hogy égette a tüdejét.

A kocsiszín ajtajának egyik szárnya nyitva volt. Elhaladtában Carroll bepillantott a helyiségbe. Odabent sima földpadlót látott, a tetőgerendákról rozsdás láncok és kampók lógtak, a falra felakasztva egy láncfűrész. Egy asztali fűrészgép mögött magas, csontos, félkezű férfi állt. A másik kéz helyén csak egy fényes hegszövettel borított csonk volt. A férfi egy szót sem szólva, méricskélőn és barátságtalanul nézett rá színtelen szemével. Carroll elmosolyodott és biccentett neki.

A Civichez érve kinyitotta az autó ajtaját, becsusszant a volán mögé… és dárdaként hasított mellkasába a páni félelem. A slusszkulcs a kabátja zsebében volt. A kabátja pedig a házban. Majdnem felkiáltott a szörnyűséges felismeréstől, de amikor kinyitotta a száját, csak egy rémülten elcsukló kacagás szökött ki rajta. Ilyet is száz horrorfilmben látott már, és háromszáz történetben olvasott erről a pillanatról. Sosem volt náluk a slusszkulcs, vagy nem indult az autó, vagy…

A félkezű testvér megjelent a kocsiszín ajtajában, és a behajtó túloldaláról bámult rá. Carroll intett neki. A másik kezével közben lehúzta a mobiltelefonját a töltőről. A készülékre pillantott. Nem volt térerő idefent. Valahogy nem is lepődött meg rajta. Megint felnevetett, fojtott, idegborzoló nevetéssel.

Amikor felnézett, nyitva volt a ház bejárati ajtaja, és két alak állt a küszöbön, onnan bámultak le rá. Most már az összes fivér őt nézte. Kikászálódott a kocsiból, és gyors léptekkel lefelé indult a behajtón. Csak akkor eredt futásnak, amikor hallotta, hogy egyikük elkiáltja magát.

A behajtó alsó végénél nem kanyarodott el, hogy az országutat követve haladjon tovább, helyette egyenesen átrohant az úton, a bokrokon át becsörtetve a fák közé. Ostorszíj vékonyságú ágvégek csaptak az arcába. Elbotlott, kiszakadt a térdén a nadrág, felpattant, ment tovább.

Tiszta és felhőtlen este volt, az égbolt határtalan mélységét csillagözön töltötte ki. Carroll megtorpant egy meredek lejtőn, a sziklák közé guggolva igyekezett kifújni magát. Szúrt az oldala. Fentebbről a hegyoldalon hangokat hallott, ágak ropogtak. Hallotta, hogy valaki megrántja egy kis gép indítózsinórját, egyszer, kétszer, aztán felharsant az életre kelő láncfűrész tompítatlan visítása és bömbölése.

Felpattant és futott tovább, levetette magát a hegyről, repült a fenyők ágai között, gyökereket és sziklákat ugrálva át a sötétben. Menet közben a hegyoldal egyre meredekebb és meredekebb lett, a végén Carroll már tényleg mintha zuhant volna. Túl gyorsan haladt, és tudta, hogy amikor megáll, annak az is része lesz, hogy belerohan valamibe, és irtózatos fájdalmat érez majd.

Csakhogy miközben folytatta útját, egész idő alatt folyamatosan gyorsulva, míg végül minden szökelléssel mintha métereket repült volna a sötétségen át, részegítőn feltörtek benne az érzések – ez az állapot pánik is lehetett volna, de különös módon inkább felszabadultságnak tűnt. Úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatna a talajtól, hogy aztán soha ne is ereszkedjen vissza. Ismerte ezt az erdőt, ezt a sötétséget, ezt az éjszakát. Tudta, milyenek az esélyei: nem jók. Tudta, mi van a nyomában. Egész életében ez volt a nyomában. Tudta, hol van – egy történetben, amely a végkifejletéhez közeledik. Bárki másnál jobban tudta, mire mi következik ezekben a történetekben, és ha valaki kitalálhatott ebből az erdőből, akkor az ő volt.