Ekkor Alecben két dolog tudatosult, többé-kevésbé egyszerre. Az első az volt, hogy a karjához érő kéz jéghideg. A pulóverén át is érezte, hogy a lány keze szinte süt a hidegtől, össze is rezzent ijedtében. A második: észrevett egy vércseppet a lány felső ajkán, a bal orrlyuka alatt.
– Vérzik az orrod – mondta Alec, túl hangosan. Rögtön azt kívánta, bárcsak ne szólalt volna meg. Ha be akarsz vágódni egy ilyen dögös lánynál, nincs még egy esélyed. Keresnie kellett volna valamit, amivel a lány megtörölheti az orrát, és miközben odaadja neki, mormolni valami sinatrásat: Vérzel, hadd segítsek. A zsebébe túrt, hátha előkerül valami zsebkendőszerűség. Nem volt nála semmi.
De nem úgy tűnt, hogy a lány meghallotta volna: nem úgy tűnt, mint akinek egyáltalán eljutott a tudatáig, hogy szóltak hozzá
