Chapter 3
1059 Words
Isabella
– Nem ihatod meg, Isabella! Tuti hányni fogsz tőle!
Victoria megpróbálja lefogni a kezem, de tovább döntöm a poharat.
– Na, majd figyeld csak!
Ki akarja verni a kezemből a kristályt, de gyorsan lehúzom az italt, és megveregetem a mellem. A lányok nagyon nevetnek, arra várnak, mikor dobom ki a taccsot, de a fogadásokat mindig komolyan veszem. Márpedig most ötszáz dollárban fogadtunk, hogy három pohár „brutál” koktélt megiszom, és az utolsó után legalább még három órán keresztül nem hányom el magam.
Annyit ki fogok bírni!
Nem vet fel a pénz, de csóró sem vagyok, a szüleimmel élek, és úgy érzem, sikerült megvalósítanom az álmaimat. Ez a fogadás most olyan, mint egy sportesemény. A versenyszellem mindig bennem volt, nyerni akarok most is!
– Ne már! Legalább hányd ki! Nekem nincs egy vasam sem, nem tudlak kifizetni.
– Ne szívassatok, öten csak összedobjátok! Fejenként száz dollár. Mi az?
– Várjunk még azzal három órát.
– Ne reménykedjetek, nem fogom kidobni a taccsot. Egyébként, mondhatom, szép barátnők vagytok. Azért fohászkodtok, hogy legyek a halálomon?
Érzem a táskámban a telefon rezgését, ezért szétcipzározom, és próbálom megtalálni a készüléket. Kiemelem a mobilt, de kiesik a kezemből, és mielőtt földet érne, hármat pattan a pulton.
Basszus!
A csajok persze csak röhögnek. Előrébb dőlök, a kezem összeakad valaki máséval, érzékelem, hogy hozzám ér, ezért amilyen gyorsan csak tudok, felegyenesedem. Piszkosul megszédülök.
Nem is tudom, mi a jobb… ha elhányom magam, vagy ha elájulok?
Nem ért ennyit ez a fogadás…
– Tessék… Remélem, nem lett baja… – nyújtja felém egy fickó a telefont. Le sem bírom venni a szemem a fülig érő szájáról. A lányok mellettünk elhallgatnak, és érdeklődve figyelik a hódító akciót.
Olyan szép a mosolya… De miért ér a füléig?
Esküszöm, jóképű, de egy mesefigura ugrik be róla, ezért féktelen röhögésben török ki. A telefont sem tudom elvenni tőle, helyette megtámaszkodom a pulton, biztos, ami biztos.
– Isabella… – lök meg az egyik barátnőm, de jóformán azt sem tudom, melyik, úgy el vagyok foglalva a saját jókedvemmel. Néha a fickóra nézek, egyre inkább hahotázom. Persze ezzel neki fordított arányban változik a derűje.
– Bocs – hebegem –, de olyan szép a mosolyod. Hogy te milyen jól nézel ki! – Végigsimítom a felkarján a kezemet, mire ismét vigyorogni kezd. – És milyen izmos vagy! – Most a lányok mulatnak jól. Az ürge nem igazán tudja, mit mondjon vagy tegyen.
– Köszi. – Csak ennyit mond.
Uhhh! Megköszönheti egy férfi, ha dicsérik a külsejét? Annyira macsó lett volna, ha figyelmen kívül hagyja a bókomat!
Egyébként is… ez nem volt bók. Állítólag a részegek sosem ismerik el, ha ittasak, de jelenleg még én is tisztában vagyok vele, hogy berúgtam.
Újra csörögni kezd a telefonom, ő a kijelzőre néz, majd felém nyújtja.
– Apa.
Nehezen esik le, hogy a kijelzőről olvasta le a hívó félt.
Jesszus, az apám hív?
Rögvest kijózanodom, átveszem a telefont, és azonnal fogadom a hívást.
– Igen!
– Isabella, hol a francban vagy?
– Bulizom a csajokkal.
– Azonnal gyere haza!
Mi van?
Nem tudom hova tenni ezt az utasítást. Sosem konfrontálódom az apámmal, tulajdonképpen sokkal jobban kijövök vele, mint anyával, és ennek jó oka van. Apám a példaképem, és a hivatása által támogatta az én álmaimat is. És ugyan mi volt az álmom? Hogy olyan lehessek, mint ő.
– Haza? Most?
Szent meggyőződésem, hogy normálisan pörög a nyelvem, de visszakérdez.
– Részeg vagy?
Ciki.
Azt szeretem, ha tökéletesnek lát, próbálok is neki megfelelni, de az ég áldja meg… huszonöt éves vagyok! Mi abban a nagy szó, ha a lányokkal bulizni megyünk?
– Dehogy!
– De! Te ittál! Ismerlek, lányom! Ennél azért lehetnél komolyabb. A te helyzetedben az ember lánya ne legyen kompromittálható!
Az én helyzetem… Na persze.
Ha az ember komoly és felelősségteljes munkát végez, akkor már ki sem eresztheti a gőzt?
Apám elfelejti, hogy ő is volt fiatal.
– Apa, kérlek!
– Fogj egy taxit, és gyere haza! Vagy mondd meg, hogy hol vagy, és odamegyek érted.
Még csak az kéne! A kislány álldogál az út szélén, apuci meg leparkol mellette, beülteti a családi autóba, és hazaviszi.
– De miért?
– Mert baj van!
– Baj? Milyen baj?
– Isabella, az isten verjen meg, azonnal gyere haza! Érted?
Apám az önuralom szigete, minden helyzetben megfontolja a szavait, ez nála szakmai ártalom. Fura érzés kerít hatalmába, hiszen szinte sosem hallottam még őt kikelni magából.
– Persze… – suttogom, majd becsúsztatom a táskámba a telefont.
A lányok közelebb lépnek, Victoria most is poénkodik, ahogy általában mindig.
– Olyan sápadt vagy, hogy most már tuti elveszíted ezt a fogadást. Van még idő kimenni a mosdóba, vagy idehánysz?
A többiek jót mulatnak a beszólásán, a vigyorgó pasi odébbáll, látja, hogy itt és most nem érvényesül.
Szó nélkül lódulok meg a kijárat felé, de Victoria elkapja a karom.
– Hagyj! Mennem kell!
– Isabella! Baj van? Kikísérünk, nehogy megszédülj!
– Nem a slozira megyek, hanem haza.
– Haza? Miért?
– Apám rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza.
– Rád parancsolt? – vonja össze a szemöldökét. – Azt hiszi, tízéves vagy? Miért engedelmeskedsz neki? Lehet, hogy a főnököd, de a magánéletedben már nem dirigálhat.
– Hát éppen ez az, Victoria. Apám utoljára kisiskolás koromban parancsolt így rám. Valami baj van.
Kirántom a kezem, nem is tudom, hogy sikerül kijutnom az épületből, de a friss levegőt megérezve mélyet sóhajtok.
Kell egy taxi!
Az út széléhez baktatok, de Tampában kicsit bonyolultabb taxit fogni, mint New Yorkban. Emlékszem, amikor Victoriával ott töltöttünk egy nyarat, azon szórakoztunk, hogy rekordokat döntöttünk. „Taximegállító” rekordot. Hihetetlen, de volt, hogy tíz másodperccel azután már kocsiban ültünk, hogy kitaláltuk, taxit fogunk.
Most meg…
Egy nyomorult taxi sem jön, hogy futna falnak az összes!
– Isabella! Nem hagyom, hogy egyedül menj. Gyere, szerzünk neked fuvart!
Megfogom Victoriát, és magam felé fordítom. Imádom őt, az egyik legjobb barátnőm, de ismerhetne annyira, hogy tudja, ha valami gáz van, akkor senkit sem tűrök meg magam mellett. Nem szeretem a pánikot, nem kedvelem, ha aggodalmaskodnak körülöttem, mert ezek elterelik a figyelmemet, és megtanultam, hogy ha figyelek, az fél siker.
– Victoria! Minden rendben. Taxit én is tudok fogni, ti meg mulassatok tovább. Hívlak, ha van valami!
– Biztos?
Begördül az utcába egy taxi, azonnal az útra ugrom, és intek neki, mire ő lassít, és lehúzódik.
– Majd beszélünk, Victoria! – Nem várok választ, tudom, hogy tovább erősködne. Becsukom a kocsiajtót, miután remegő hangon mondom: – Central Ave.
- Writer
