Chapter 4
1197 Words
Bár szédülök, és hányingerem is van, azt hiszem, ennek már nem csak az ital az oka. Az autóban végig azon gondolkodtam, hogy biztos anyámmal történt valami. Sosem aggódtam még a szüleimért, pedig apámért már lehetett volna. Úgy volt természetes, hogy ők aggódnak értem, ők terelgetnek, dédelgetnek, nem pedig fordítva. Némiképp még dühös is vagyok magamra, amiért nem voltam erőszakosabb, és nem követeltem apától, hogy elmondja, mi a baj.
Hogy várhatta el, hogy így induljak haza?
Gyorsan kifizetem a taxit, miközben gyomorgörccsel veszem tudomásul, hogy a házban szinte minden villany ég, és apám bátyjának a kocsija is itt parkol.
Uramisten!
Most már biztos, hogy nagy baj van.
Anyával.
– Anya… – motyogom először az orrom alatt, majd ahogy futni kezdek, egyre hangosabban üvöltöm: – Anya! Anya!
Kivágom az ajtót, apám rögtön előttem terem.
– Isabella!
Megbicsaklik a lábam, mintha most fognám fel, hogy tűsarkú cipőben sprinteltem.
– Anya! – visítom egyre harsányabban, apám pedig úgy bámul rám, mintha most látna először.
– Isabella, nyugodj meg!
– Hol van anya? Mi van vele?
Próbálom apámat odébb lökni, kétségbeejtő, hogy nem engedi. Fogva tart, mintha nem akarná, hogy bármivel is szembesüljek.
– Az isten szerelmére…
– Eressz már el! Anyaaaa!
– Anyádnak nincs semmi baja!
– Isabella!
Nem is tudom, melyikük szavai jutnak el hozzám gyorsabban. Apám megnyugtatása, vagy anyámé, ahogy kimondja a nevemet.
Anyám ott áll a nappali bejáratánál, és legalább olyan döbbenten néz, mint apám. Már-már szürreális a látványa, az, hogy épségben van. A megkönnyebbüléstől elbőgöm magam. Az elmúlt percekben fogva tartott a kétségbeesés, száz és száz dolgot képzeltem el. Elütötte egy autó, karambolozott, infarktust kapott… Lelki szemem előtt láttam véresen és élettelenül feküdni a földön, most pedig itt áll előttem.
– Kicsim! – indul el felém.
Ha valaha voltam tanácstalan az életben, akkor az most van. Persze nem mintha nem könnyebbültem volna meg, de ha a szüleimmel minden rendben, akkor miért van mégis síri hangulat?
Anya magához húz, a vállára borulva zokogok. Talán az ital az oka, nem tudom.
Hátrébb tolom magam, apámra nézek, aki mélyet sóhajt, majd a földre szegezi a tekintetét. Ismerem őt, és bizony ezek a mozdulatok mutatják, hogy bár velük minden rendben van, igenis történt valami.
– Miért kellett hazajönnöm?
– Gyere be, Isabella! Üljünk le a nappaliban.
Rákos. Akkor biztos rákos!
Anya vagy apa meg fog halni, csak nem gyorsan, hanem lassan, a szemem előtt szenvedve.
Most akarják elmondani, mert ma volt valamelyikük orvosnál.
Halálról van szó, érzem.
Apám elénk lép, és hagyja, hogy anyám belém karolva kísérjen beljebb.
Jonathan nagybátyám a kanapén ül, mintha csak egy zombi lenne, maga elé bámul, olykor pedig megrázza a fejét.
Náluk történt valami!
Istenem… Olyan borzasztó, hogy ettől kissé megkönnyebbülök!
Bizonyára a feleségével…
– Bácsikám… – suttogom, de ő rám sem néz.
Apámra sandítok, aki nem húzza az időt, elém áll, és azon az egyenes módján, ahogy mindig is szokta, közli a tényeket.
– Mia meghalt. Meggyilkolták.
Mia?
Meggyilkolták?
Mia Taylor az unokatestvérem, és csak egy évvel idősebb nálam. Ami azt is jelenti, hogy elég jóban vagyunk. Voltunk? Együtt nőttünk fel, még a gimiben is folyton egymás nyakán lógtunk. Az utóbbi években kicsit eltávolodtunk egymástól, de semmi esetre sem romlott meg a kapcsolatunk.
– Micsoda?
– Ma találták meg Miamiban…
– Az nem lehet! Én tegnapelőtt még beszéltem vele, mondtam is neki, hogy jöjjön velünk a mai buliba…
Jonathan meg sem mozdul, anyám és apám pedig olyan meggyötört arccal bámulnak rám, hogy kétség sem fér hozzá, ez a hír igaz.
Nem halhatott meg!
Ilyen nincs!
– Pedig így van, Isabella.
– Nem! Ez biztos valami tévedés, és…
– Azonosítottuk őt. Én és Jonathan.
Azonosítás… Most egész másként tetszik ez a szó, mint amikor munka közben használom.
– Nem. Ezt nem hiszem el! Látni akarom! Most azonnal!
Kihúzom magam, anyám megrökönyödve néz rám, apám pedig csak bólint egyet.
– Holnap láthatod.
* * *
Sosem láttam még Jonathan bácsikámat így összetörve. Mint kiderült, nénikémet az orvos benyugtatózta, és most otthon alszik egy ápolónő felügyelete mellett. A kórházból rögtön a család segítségére siettek, hiszen a bácsikám főorvos a New Tampa kórházban.
Anya a konyhában tesz-vesz, folyton szükségét érzi ennivalót készíteni, amikor valaki van nálunk. Vagy csak eltereli a figyelmét… nem is tudom… Én az elmúlt két órában összeszedtem magam, és végre kész vagyok végighallgatni az igazságot. Apám őszinte lesz velem. Miért ne lenne az? Készre nevelt az ilyen ügyekhez.
– Mindent tudni akarok!
– Még kevés információnk van.
– Apa! Kérlek, most ne úgy beszélj velem, mint a lányoddal, hanem mint a munkatársaddal!
Bólint, egy ideig a kezét tördeli, majd pontosan azon a hangján szólal meg, ahogy eligazítást szokott tartani.
– Tegnap érkezett a bejelentés a Miami Beach-i rendőrséghez. Egy nő hajnalban kivitte a szemeteszsákját, és amikor felnyitotta a hulladéktároló tetejét, akkor látta meg, hogy fekszik benne valaki. – Kicsit kivár, talán úgy érzi, ennyi elég, hiszen ne feledjük, hogy egy közeli rokonunk az érintett. Ő feküdt abban a kukában. Édes Istenem, ezt nem tudom elhinni. – Megerőszakolták és megfojtották. Ezenkívül találtak drogot és alkoholt is a vérében.
Miáról igazából nem lehet elmondani túl sok mindent. Olyan átlagos volt, se nem jó, se nem rossz… Mindig veszekedtem vele, mert sosem voltak céljai, pedig nagyon eszes és szép lány volt. A fiúk terén mindig mellényúlt, akárhányszor szerelembe esett, megcsalt nő lett belőle. Ha az utóbbi időben lett volna valakije, máris előrébb lennék, de Mia jó pár hónapja azt mondogatta, hogy egy időre besokallt a férfiaktól.
Nem volt jellemző rá, hogy buliról bulira járjon, leigya magát, vagy beszívjon. Ha belegondolok… még egy füves cigit sem láttam soha a kezében, pedig azt még én is kipróbáltam.
– És Jonathan bácsi?
– Semmit sem tudnak, csak annyit, hogy Mia elment Miamiba az egyik barátjához.
– Barátjához vagy barátnőjéhez?
– Lányom, az ég áldjon meg! Azt hiszed, nem tudom, hogy ez fontos kérdés? De jelenleg a nénikéd kiütve fekszik, a bátyám meg sokkos állapotban van. Legalább pár órát adnunk kell nekik!
Igaza van. Mégis, hogy képzeltem? Leül a testvére mellé, és faggatja majd, mintha kihallgatáson lenne?
– Segíteni szeretnék! – suttogom.
– Tudom.
– Apa, kérlek! Most ne csak helyeselj! Tudod, mire gondolok.
– Isabella, ne most…
– Én akarom elkapni azt a rohadékot!
– Tudod, hogy ez lehetetlen.
– Miért lenne az? Rám osztod, és kész!
– Ez rendőrségi ügy. Ráadásul Miamié. Tudod, hogy a két FBI-iroda külön van választva. Tampának csak Florida középső és délnyugati területén van jogosultsága.
– Akkor csináld úgy, hogy FBI-ügy legyen belőle, és a mi területünkre kerüljön!
Torkom szakadtából üvöltök rá, amitől meglepődik. Anyám az étkezőn keresztül besétál a nappaliba, ránk néz, majd csak ennyit mond:
– Isabellának igaza van. Sosem használtad ki a helyzetedet, mindig alázatos voltál a munkádban. A család mindig a második volt.
– Ebből elég! – csattan fel apám, de anyám folytatja.
– Nem! Most az egyszer a családod lesz az első! Azt a kislányt még én is sokszor dajkáltam. Lehetett volna éppenséggel a mi lányunk is! Egy kukába dobták, a franc essen belé! A mi Miánkat! És arról, amit előtte átélt, még nem is tudunk!
Anyám elmondta, amit akart, nem tűr ellentmondást, nem várja meg, hogy apán vitatkozni kezdjen, csak megfordul, és visszasiet a konyhába.
Apám rám néz, esdeklő hangon mondja:
– Ez nem szövetségi ügy.
– Akkor tedd azzá, apa!
- Writer
