Párban Nápolyban

Chapter 5

Elnézem őt, és a kislány korunk jut eszembe. Utáltam, hogy mindig előbb aludt el, mint én. Akkor is ugyanilyen bambán bámultam, arra várva, hogy felébredjen. Most tudom, hogy már soha többé nem nyitja ki a szemét, nem dobja hozzám a párnáját, hogy hagyjam már aludni.

Végigsimítom a homlokát, hideg és kemény. Megfogadtam, hogy csak és kizárólag szakmai szemmel nézem majd az esetét, de a torkom elszorul, a könnyek pedig lefolynak az arcomon. Olyan unokatestvér volt, amilyet az ember csak kívánhat magának. Tulajdonképpen néha testvér volt. Apám és Jonathan bácsikám kapcsolata szoros, így természetes volt, hogy közöttünk is erős volt a kötelék. Néha jó lenne, ha látnánk a jövőt… Jó lett volna, ha évekkel ezelőtt láttam volna, hogy egyszer gyilkosság áldozata lesz, sokkal jobban figyeltem volna rá, noha Mia pont nem olyan lány volt, akinek felügyelni kell a lépteit. Sokkal megfontoltabb volt nálam. Csak azok a fránya célok… Azok nem voltak neki.

Apám csendben áll mögöttem, hagyja, hogy megfogjam Mia kezét és a csuklóját, majd az ujjait simogassam. Pár körme letört, látszik, hogy küzdött az életéért. Vagy ekkor még talán csak a becsületéért. Vajon amikor megerőszakolták, akkor már sejtette, hogy a vég is hamarosan eljön? Vagy fel sem fogta az anyag miatt? Vajon eszébe jutottunk? Az utolsó másodperceiben a családja is vele volt gondolatban, vagy magányos volt, gyenge és kétségbeesett? Olyan jó volna tudni ezekre a kérdésekre a választ, még ha nem is segítene már semmin.

A nyakán egy vaskosabb csíkban fut a véraláfutás, a szakvélemény szerint egy kendőfélével fojtották meg, talán nyakkendővel. Lejjebb tolom a takarót, apám felsóhajt, próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy Mia a rokonunk. Meztelenül, kiterítve fekszik előttünk, megannyi zúzódás éktelenkedik a testén, tudjuk, mindegyiknek története lehet. Egy fenyítő ütés, egy élvezetet okozó szadista tett… És a szavak, amiket sosem fogunk hallani… Mit mondhatott neki az a rohadék? És Mia miként könyöröghetett az életéért?

Visszaterítem rá a lepedőt, a vizsgálati anyagban úgyis le lesz írva minden részletesen. Egyszerűen csak látni akartam. A halál sokunk életében nem létezik, amíg nem szembesülünk vele egy közeli családtagunk által. Láttam már megannyi hullát, gyilkosság áldozatát, és sok meg is gyötört, de most érzem, ahogy keményedik a szívem, miközben hálát adok a sorsnak, hogy ezt a hivatást választottam. Igen, a hivatásom az, ami azt kiabálja belül, nem kell ezt az egészet tétlenül néznem. Tehetek valamit Miáért… Bár nem időben, de nekünk, hátramaradottaknak szükségünk van a lelki békénkre, és azt csak akkor kapjuk meg, ha megbűnhődik az, aki ezt tette. Vagy azok… Ki tudja? Lehet, hogy nem is egyszer élte át a nemi erőszakot, hanem többen voltak. Ezt majd a labor megmondja. Nevetséges, hogy bár már minden mindegy, jóformán jelentősége sincs, hiszen Mia halott, de mégis szeretném, ha az derülne ki, hogy egyvalaki volt. Ennek az egésznek a megsokszorozása még elszántabbá tenne, és nem tudom, meddig mennék el.

– Mennünk kell, Isabella!

– Jonathan bácsi látta így?

– Igen.

– Szegény!

Megfordulok, apám hosszan néz a szemembe, majd átölel.

– Gyere!

Lehúzom a vállamról a kezét, és kényszerítem rá, hogy az arcomba nézzen. Azt akarom, hogy minden szavamat komolyan vegye, ne legyen ellenvetése.

– Nyomoznunk kell, apa!

– A rendőrség megteszi.

– Anyának igaza van! Most az egyszer a családot kell előrébb sorolnod. Évek óta elhivatott vagy, hűséges és lojális, sosem használtad ki a pozíciódat, de most Miáról van szó.

– Meg fogják találni a gyilkosát.

– Mi fogjuk megtalálni, apa! Vagy én! Vagy megkapom ezt az ügyet, és nyomozok hivatalosan, vagy titokban fogom tenni, és azzal az egész karrieremet veszélyeztetem. Mit választasz?

– Isabella! Most dühös vagy, de majd megnyugszol, és belátod, hogy egy nyomozó nem dönthet a szíve szerint. Pont ezért nem kaphatod meg ezt az ügyet, mert rokonok vagytok. Te is tudod… Nem is tehetném, hogy neked adjam.

– Ugyan már! Ki kérné rajtad számon? Huszonöt-harminc éve végzed a munkádat, és téged már nem igazán ellenőriznek.

– Nem használhatom ezt ki!

– De most az egyszer kihasználhatod, a francba is!

Nem lehet, hogy nem érti! Nem lehet, hogy még most is képes higgadtan, ennyire hideg fejjel dönteni!

– Komolyan azt hiszed, hogy nekem nem esik nehezemre? Hogy nem akarom kézbe venni ezt az ügyet? De nem tehetem, Isabella! Még csak sikerre sem tudnám vinni, mert érzem, hogy elvakít a bosszúvágy!

– Hülyeség! A bosszúvágynál erősebb motor nincs! Ha most erre nemet mondasz, akkor nemcsak Miát hagyod cserben, hanem engem, anyát, a nénikémet és a saját bátyádat is. És tudod, mit, apa? Még magadat is cserben hagyod. Vagy képes leszel odaállni a testvéred elé, és azt mondani neki: „Ne haragudj, Jonathan, de nem tudok segíteni! Csak temessük el a lányodat, aztán lesz valami. Majd megoldja a rendőrség!”

– Fejezd ezt be, Isabella!

– És ha én lennék? Ha engem találtak volna abban a kukában? Akkor sem nyomoznál?

– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget?!

– Akkor? Nem értelek! – Nagyot nyel, érzem, hamarosan célt érek. Megfogom az alkarját, és sokkal szelídebb hangra váltok. – Add nekem! Hadd csináljam!

– Ahhoz szövetségi ügyet kéne belőle csinálnom.

– Tudod, hogy ez simán menne. A nemi erőszak, a drog és a gyilkosság is elég indok rá!

– A rendőrség követelni fogja a magyarázatot.

– Mióta követelhet bármit is a rendőrség az FBI-on?

– Isabella! – Két keze közé fogja az arcomat. – Megszenvedtél azért, hogy ügynök lehess. Erődön felül teljesítettél, tanultál, és bár olykor azt éreztem, hogy csak miattam csinálod, rájöttem, hogy neked ez ugyanolyan cél, mint egykor nekem volt. Ne dobd el! Ha kiderül, hogy személyes ügy miatt avatkozunk bele, mindketten az állásunkat kockáztatjuk.

Visszalépek Mia mellé, és kegyetlenül lerántom róla a lepedőt. Apám meglepődik, zavarba is jön, nem akar az unokatestvéremre nézni.

– Mondd ezt neki! Vagy az apjának és az anyjának! Mondd nekik, hogy a karrierünk fontosabb, mint Mia!

Megfogja a lepedőt, gondosan visszatakarja Miát, fél szemmel látom, hogy végigsimítja az arcát.

– Jól van! Keresek valami nyomot, ami Tampához köti az esetet. Hivatkozhatunk egy barátjára, vagy nem tudom… Egyelőre Miamié az eset, és az első az, hogy a működési területünkre terelem a határt. Aztán megtalálom az indokot, amitől szövetségi ügy lesz belőle. – A szemembe néz, úgy érzem, sosem volt ennél szorosabb apámmal a kapcsolatom. – Kezdő nyomozó vagy, Isabella. Nem tudom, fog-e menni, de azt tudom, hogy nagyobb lelkiismerettel senki sem nyomozna ebben az ügyben.