Matteo
– Kizárt! Nem vállalom! – dobom az asztalra a dossziét, és már fordulok is meg, hogy elhagyjam az irodát.
– Mazzola! – rivall rám a kapitány, mire megtorpanok, és hosszan lehunyom a szememet.
Átok, hogy ilyen jól ismerem őt. Tudom egy lélegzetvételéből, hogy mikor mire számíthatok, és most amolyan „én vagyok a főnök” stílusban csattant fel.
Nem szólal meg mindaddig, amíg felé nem fordulok.
– Igen?
Próbálom a vonásaimat kordában tartani, de egy gúnyos fintort azért csak nem tudok elnyomni, amit észre is vesz. Először arra számítok, hogy kioktat, és nyomatékosítja, hogy ezen a kapitányságon minden úgy lesz, ahogy azt ő parancsba adja, de végül mégis baráti hangot üt meg.
– Ugyan már, Matteo! Nemcsak a felettesed vagyok, hanem a barátod is. Nem nagy dolog ez!
Igaz… Valóban a ba
