Jesus Herrera

1. fejezet

1. FEJEZET1992

VENEZUELA, CARACAS

– Ugye megértettél minket?

Apám alig láthatóan bólint egyet, miközben próbálja hátrébb húzni a fejét, aminek nekiszegezik a fegyvert.

Ma reggel anyám engem meg a testvéreimet elvitt a húgához, majd közölte, hogy este értünk jön. Nem mondanám, hogy ritkán fordul elő ilyesmi, de láttam a szemében, hogy valamiért aggódik. Nem tudtam, miért… Engedelmesen megreggeliztünk, játszottunk az unokabátyámmal, majd elszöktem, és visszajöttem a házba. Senki sem volt itthon, de ez sem lepett meg, hiszen mi másért vitt volna anyám a testvéréhez minket, ha nem azért, mert nem tud ma ránk vigyázni.

Még mindig nem fogtam föl, hogy az ok, ami miatt elvitt, most mutatja meg magát.

Az a fegyver ott az oka. Az az ember. Az a tekintet, azok a szavak, és az anyám, aki ott áll mellette. Nem apám mellett áll, hanem az „ok” mellett.

– Esküszöm az élő istenre, hogy eltűnök. És arra is, hogy nem csinálok semmit. De az ég szerelmére, Clara! – Apám anyámra mered, de ebben a pillanatban anyám nem is az anyám, hanem csak egy szörnyeteg.

Nyolcéves vagyok. Milliószor hallottam már apámtól, ahogy anyámat a keresztnevén szólítja, és ebben a „Clarában” minden benne van, csak épp a szeretetük és a családunk egysége nincs. Hiába mondta ki apám ezt a nevet gyakorta dühösen, eltorzult arccal üvöltötte, mégsem bántotta őt soha… Veszekedtek, csapkodtak, törtek-zúztak, de egymáshoz sosem értek erőszakkal. Vagy talán csak én nem láttam…

– Clara! A férjed vagyok! A gyerekeink apja! Az istenre kérlek!

Alig veszek levegőt, rettegek attól, hogy megmozdul a függöny, és lebukok.

Amikor apám hazaért, elbújtam, mert biztos voltam benne, hogy leszid majd, amiért egyedül vagyok a házban. Nem sokkal később anyám megjelent ezzel az idegen férfival, és annak két kísérőjével. És most? Most elrejtőzve figyelem, ahogy a szülőanyám egy férfi mellett áll, aki fegyvert fog a nemzőapámra.

Nem fogom föl, hogy mi történik, de tudom, hogy valami borzalmas.

– Juan! Úgy könyörögsz az asszonyodhoz, mint egy házi kedvenc!

Juan… Juan Herrera. Az apám. Akiből származom, akire mindig felnéztem, és aki most a gonosz előtt térdelve sír, mint egy kislány.

Megfogadom, hogy bármi történjen is ebben az életben, én soha, de soha nem fogok így könyörögni vagy zokogni senkinek és senkiért. Még csak egy gyerek vagyok, de azt jól tudom, hogy apám hiába rimánkodik, hiába eseng, az a férfi meg fogja ölni.

Talán, ha előjönnék, anyám rám való tekintettel leállítaná a gyilkost… Vagy talán nem. Szeretem anyámat és apámat, de most mégis rettegek az anyámtól, és hiába ő nevelt, ő oltalmazott eddig, nem vagyok meggyőződve arról, hogy most is megóvna. Talán ugyanúgy letérdeltetne, és fegyvert nyomnának a homlokomhoz.

– Carlos! Miért teszitek ezt?

Carlos. Carlos a neve az „ok”-nak, aki miatt ma elküldtek bennünket itthonról. Carlos a neve apám utolsó perceinek. Carlos a neve a gonosznak, aki elcsábította az anyámat. Carlos a neve annak, akit egyszer meg fogok ölni.

Bele akarok kapaszkodni valamibe, mert felfordult a gyomrom és szédülök, de ha megfognám a függönyt, az meglibbenne, és lebuknék. Ökölbe szorítom a kezem, érzem, ahogy forrósodik a tenyerem, majd zsibbadni kezd.

Anyám arcát nézem. Amióta az eszemet tudom, mindig szépnek láttam, most azonban mintha az ördög fészkelt volna a lelkébe, eltorzulnak a vonásai. Nem látom az igéző tekintetét, a kedves mosolyát, a mandula alakú szemét. A fekete bőre még sötétebben izzik, mintha a gonoszság újraszínezte volna. Megannyi verejtékcsepp csillog a vállán, mint az elszórt útjelző gyémántok. Jelzik, a tragédia ösvényét mutatják, az utat a véghez, és minél több van belőle, annál közelebb a cél.

Anyám váratlanul közelebb lép apámhoz, és megsimogatja az arcát. A fekete keze rásimul apám fehér bőrére… Akaratlanul is a saját kezemre nézek, amelynek színe is mutatja, hogy kettejük szerelméből, egyesüléséből származom. Anyám fekete bőrű, apám fehér, én pedig félvér. Próbálom a saját bőrömön föllelni, hogy melyikükhöz hasonlíthatok jobban… Mi vagyok inkább? Fehér? Fekete? De sehova sem tartozom…

– Bocsáss meg nekem, Juan!

Apám arca elkomolyodik, elfogynak a könnyei, és megkeményedik a tekintete. Talán ebben a pillanatban jött rá, hogy mindegy, mit tesz, ezt már megírta fönt az Úr. Apám mindig arról beszélt, hogy a sorsunk eleve el van rendelve, ha megpróbáljuk kikerülni, utánunk nyúl a végzet.

– Rajta! Csináljátok! De ne feledd, Clara, bele kell majd nézned a gyerekeink szemébe!

Elszorul a torkom, a szívem dörömböl, akaratom ellenére folynak végig arcomon a könnyek. Nem akarok sírni! Kemény akarok lenni! Keményebb, mint apám. Nem fogok sírni, nem fogok úgy letérdelni, ahogy ő. És azt fogom tenni, amit mond… Eljön az ideje, hogy belenézek mindenki szemébe, aki most itt van, és elszámoltatom őket.

Anyám hátrébb lép, minden nagyon gyorsan történik. Az „ok” megszorítja a fegyvert, apám kissé oldalra fordítja a fejét. Váratlanul találkozik a tekintetünk, ahogy észrevesz a függöny mögött. Lassítva látom, ahogy kitágul a pupillája, a szája szóra nyílik, mintha kiabálni szeretné a nevemet: Jesus…

De a fegyver elsül, vér borít be mindent, én a szám elé kapom a kezem, hogy fel ne üvöltsek, és az „ok” hirtelen „cél”-lá válik.

Bosszú.

Anyám felsikít, mintha ő maga sem számított volna ilyen hirtelen cselekedetre. Aztán felocsúdik, törölközőket dobál szét, fel akarja itatni a vért, ami szétterül, határokat húz, mintha valami hódító hadvezér lenne. A vér felém közelít, de a függöny széléhez érve megáll, a széle kérgessé válik, ahogy máris alvadni kezd, és az anyag akadályként tornyosul a még csorogni vágyó vörösség elé. Apám vére a lábam előtt válik olyan keménnyé és hideggé, mint a szívem.

– Gyerünk! Nem maradhat nyoma…

– Ugyan már, Clara… Ostobaság! Mondtam, hogy úgy lesz, ahogy én javasoltam. Itt hagyjuk!

– Már hogy hagynánk itt? Ez a házunk!

– Te hazajössz, és így találod. Valami leszámolás, vagy rablás volt…

Anyám fölnevet, de úgy, ahogy még sosem hallottam. A hófehér fogai gyönyörűen csillannak meg az arca fekete bőrének keretében. Beleharap a vaskos szájába, eszembe jut, hogy nem is olyan régen még mennyire szerettem, ha a számra adott puszit a húsos ajkával.

– Rablás? Nekünk kenyérre sem futja! Ki jönne be egy ilyen házba rabolni?

– Akkor marad a leszámolás… – vigyorodik el a férfi a fegyverrel a kezében, majd apám holttestére néz. – Erőltesd meg magad, Clara. Csak el tudod játszani a feleség fájdalmát, aki szembesül a férje meggyilkolásával.

Anyám föláll, pár másodpercig gondolkodik, majd bólint.

– Rendben.

Felfordítják az egész lakást, összetörnek pár dolgot, majd felírják apám vérével a falra, hogy „áruló”.

Kimennek a házból, én pedig a szobában maradok apám hullájával, akinek a szeme még mindig kimerevedve réved a semmibe. Lassan előmászok a függöny mögül, és fölé állok. Nem térdelek le hozzá, nem sírok, egyszerűen csak figyelem, miközben felfogom, hogy az én sorsomat nem az Úr írta, hanem apám és anyám.

* * *

Úgy futok, ahogy a lábam bírja. A beton, ami magába szívta a nap sugarait, most ontani kezdi magából a forróságot, és ez egyre inkább lassítja a lépteimet. Néha az út melletti homokba gázolok, de a tüdőm megtelik porral, a köhögés elveszi az erőmet, ezért inkább maradok a járdán.

Minél előbb vissza kell érnem a nénikémhez, mielőtt anyám értünk jönne. Olykor olyan érzésem van, hogy ez csak egy álom, hamarosan felébredek, és minden megy, ahogy eddig, de amikor berontok a rozoga házba, anyám húga rögtön nekem esik.

– Jesus, az anyád úristenit! Már vagy egy órája téged keresünk a testvéreiddel! Hol a francban voltál? – Az öcsém és a húgom szemébe nézek, akiknek vörös az arca a bőgéstől. – Soha többé nem jöhetsz ide, ha így viselkedsz! Anyád rám bízott! Kitekerné a nyakamat, ha valami bajotok esne. – Megráz, le is kever egy pofont, miközben minden szavát valóságos tényként könyvelem el. Igen, az anyám talán arra is képes… Megölte, megölette az apámat… – Hol voltál? He?

Újra lekever egyet, mire elkapom a kezét.

– Ne merj még egyszer megütni!

Meglepődik, de pár másodperc múlva folytatja:

– A taknyos fajtádat, azt! Apád téged is csak a rosszra tanított. Nem csoda, hogy anyád utálja… – Elnémul, talán látja a tekintetemen, hogy ezt hiba volt mondania. – Na jó! Te nem tehetsz erről. – Beleborzol a hajamba. – Talán te jó gyerek leszel, Jesus. – Leguggol, színjátszás az egész. Utál engem, úgy, ahogy talán anyám is utál. – Nyolcéves vagy, Jesus. Ne hidd, hogy felnőtt vagy. Nem csavaroghatsz, vagy szökhetsz el kedvedre. Ha anyád mond valamit, akkor szót fogadsz! Érted? – A szemem sem rebben. – Szóval? Hol voltál?

– Focizni.

Végigmér, letörli a homlokomról az izzadságot.

– Na! Hát el is kéredzkedhettél volna, te ördög.

Ismét újra úgy borzol a hajamba, ahogy tudom, hogy soha többé senki sem fog. Senki sem fog, mert nem engedem majd, és mert nem is lesz, aki megtehetné. A testvéreimre nézek, és azon morfondírozom, hogy az egész világot kiirtsam-e, vagy velük könyörületes legyek.

Van a vérnek szaga, vagy csak bűze?