Jesus Herrera

2. fejezet

2. FEJEZETSír, zokog, a haját tépi, miközben hol a testvéreim elé veti magát, hol elém. A ruhája szétnyílik, a ringatózó mellét és a hullámzó mellkasát figyelem, miközben a hányingeremet próbálom leküzdeni.

– Nincs férjem. Nincs apátok! Vége mindennek, egyedül maradtam! Belepusztulok…

A testvéreim is sírnak, én merev arccal nézem őket, miközben azon gondolkodom, vajon ki őszinte, és ki az, aki csak jó színész. Az anyámról biztosan tudom, hogy az, és még gyerekként is felfogom, hogy a húgom és az öcsém is ugyanolyan ártatlan, mint én… De a nénikém? Zavaros minden, nem tudok dönteni, mi az igaz érzelem és mi csak egy álarc, ugyanis Maria néni anyámat vigasztalja, miközben ő is zokog.

– Nyugodj meg, Clara! Kérlek! Gondolj a gyerekekre!

Ránk?

Vajon gondolt ránk, amikor megölték apámat? Vajon mikor gondolt ránk utoljára? Hogy lehet valakiben erősebb a gyűlölet a házastársa iránt, mint a szeretete a gyermekei iránt?

– Nem élem túl, testvérem! Megölték a férjemet! Megölték a gyermekeim apját! Mihez kezdhetnék most?

Egyszerűen elképesztő. Anyám tébolyult tekintetét elnézve arra gondolok, hogy velem van a baj. Talán én őrültem meg, és mindaz, amit láttam, nem is volt igaz. Talán az én elmém bomlott meg, hazudik az egész világnak, miközben anyám valóban ártatlan, és ott sem volt.

A saját szememmel láttam.

Ma is tanultam valamit. Az embert akkor is be lehet csapni, el lehet bizonytalanítani, ha a saját szemével lát dolgokat. Mindenki képes kételkedni az igazságban, még akkor is, ha előtte zajlott.

Nem feledem. Nem feledem, mert sokszor teszem majd félre én is életem során az igazságot, és adok igazat a hazugságnak. Anyám bebizonyítja, hogy az az igazság, amit eljátszunk, amit hirdetünk, és minden más csak képzelet.

Ne higgy a szemednek!

Felordít, majd kinyújtja felém a kezét.

– Jesus! Jesusom! Elsőszülött gyermekem! Gyere ide, kérlek… Gyere, hadd érezzem a testedet, te hasonlítasz legjobban apádhoz.

A rosszullétem felerősödik, nem mozdul a lábam, ezért Maria nénikém előttem terem, és megragadja a karomat. Miközben anyámhoz cibál, a fülembe súgja:

– Viselkedj férfiként. Támogasd anyádat, te vagy a vigasza… Hallod, Jesus?

Anyám magához ránt, a mellkasához szorít, szinte belefulladok a melleibe. Egy könnycseppet sem tudok ejteni, folyton apám kimeredt szemét látom magam előtt, amiben ott tükröződik a döbbenetem, és az állati ösztönöm, hogy bosszút álljak.

Eltol magától, két keze közé fogja az arcomat:

– Egyetlen Jesus… Nincs apád, nincs férjem! – Talán ő is meglepődik a ridegségemen. – Hát fel sem fogod… Igaz? – De. Felfogtam. Mindent. – Drága nagyfiam! Mától csak mi leszünk egymásnak és a testvéreid. Ígérem, mindent megadok majd nektek… – A „minden” szó jelentésén gondolkodom. – Elhagyjuk Venezuelát! Elviszlek Kolumbiába, visszamegyünk oda, ahol születtél, és ahol én születtem. – Igaz, valóban ott születtem, de Venezuelát tartom az otthonomnak, hiszen születésem után azonnal idejöttünk, mert apám venéz. Volt.

Nénikém szól közbe:

– Ugyan már, Clara! Ne mondj ilyen badarságot. Hiszen már én is itt élek. Ez lett az otthonunk!

A családban nem titok, hogy anyám húga, Maria nénikém is apám segítségével hagyta el Kolumbiát egy új hazáért.

– Nem beszélek butaságot. Elegem van Venezuelából! Visszamegyünk Kolumbiába!

Nénikém csak a fejét csóválja, én pedig úgy, ahogy eddig, merev arccal, szótlanul állok. Néha a húgomat figyelem, aki már véresre harapdálta a száját, és az öcsémet, aki jobban szipog, mint lánytestvérünk.

Sose sírj, és sose könyörögj!

– Hagyd már abba… – suttogom az öcsémnek a sírása miatt, de anyám azt hiszi, hogy neki mondom.

– Tessék?

Följebb emelem a hangom, és immár egyértelműen a testvéremnek célzom a szavakat.

– Hagyd abba a sírást, Alfredo! – Az öcsém megszeppen, gyorsan megtörli az arcát, de továbbra is hüppög. Amikor felhorkant, kiszabadítom magam anyám kezei közül, és szó szerint nekimegyek az egy évvel fiatalabb öcsémnek. – Hallgass! Hallod? Hallgass!

Az öklöm az arcába vág, hátratántorodik, és kiterül a földön. A húgom sikítani kezd, a nénikém káromkodik, anyám pedig utánam iramodva próbál megállítani.

– Jesus! Mit csinálsz? Hagyd abba! Elég! – mondja, amikor megemelem az öcsémet, aki alig van magánál. Anyámat is meglököm, majd Alfredo fülébe súgom: – Amikor apád sírt, az semmit sem ért! Aztán abbahagyta, és büszkén halt meg! Érted? Úgyhogy kussolj!

Alfredo bólint, elsimulnak a vonásai, anyám pedig megránt, majd a vállamnál fogva maga felé fordít:

– Mit mondtál? – Nem felelek, csak nézem a riadt és tanácstalan tekintetét. – Mit mondtál az apádról?

Sosem láttam még ennyire megszeppenve az anyámat. Ha az eltelt percekben meg is kérdőjeleztem a saját szememmel látottakat, anyám mostani tekintete mindenre bizonyosság.

– Jól hallottad.

– Miért mondtad ezt az öcsédnek?

– Mert így volt.

A nénikém mit sem érzékel az egészből, mellénk lép, majd akkora pofont ad, hogy beleszédülök. Váratlanul ér az ütés, mert anyám tekintete tart fogva. Másodpercekkel később, Maria sziszegését hallgatva fogom fel, mi is történt.

– Te kis rohadék! Mit képzelsz? Gyászolunk, te pedig bántod az öcsédet?

Magas vagyok, és sosem voltam puhány kölyök. Talán csak nyolcéves vagyok, de olyan erősnek érzem magam, mint egy felnőtt férfi, és a haragom még megtízszerezi az erőmet. Maria nénikémet a falnak lököm, és felmutatom neki a mutatóujjamat:

– Megmondtam, hogy többé ne merj megütni!

Dolores, a húgom kiszalad a házból, ez térít észhez. Hangosan becsapódik az ajtó, én pedig rögtön megiramodok utána. Az utcára sem ér le, elkapom a kezét, és magamhoz rántom. Hatéves, azt hiszem, ő a legédesebb testvér a világon.

– Dolores… – A nyakamba fonja a kis kezét, és csak zokog. Nem tudom, hogy apám halálhíre, az én agresszióm, nénikém és anyám kiabálása miatt, de mindegy is. – Nyugodj meg! Majd én vigyázok rád.

Anyámék is megjelennek, nénikém kezd megint üvölteni!

– Ebbe a házba be nem teszed a lábad! Megértetted? Te kis féreg! – Anyám csak a fejét rázza, de képtelenség eldönteni, hogy ez nekem szól-e, vagy a testvérének. – Hogy képzeled te kis szarházi? Apád most halt meg, én próbállak titeket vigasztalni, te meg…

Doloreshez hajolok, megpuszilom, majd elbúcsúzom tőle.

– Most megyek. Holnap visszajövök, és ahogy ígértem, vigyázni fogok rád.

Bólint, a szeme egy felnőtt értelmével villan rám.

Sose higgy a szemednek, húgom…

Amikor elindulok, anyám kezd visítani mögülem:

– Jesus! Azonnal gyere vissza! Hallod?

Csak szavai vannak. Nincs tette, nem jön utánam, ordítozva figyeli, hogy egyre távolabb kerülök tőlük. Nem miatta, vagy nénikém miatt vonulok ki ebből a vitából, hanem magam miatt. Érzem, hogy valami megtört bennem. Még a függöny mögött megbújva voltak érzéseim, apám vérének látványa azonban kimosta belőlem. Sosem bántottam az öcsémet, de tudom, innentől mindenkit el fogok tiporni, aki gyengének tűnik a szememben, mert a gyengék így is, úgy is elvesznek. Vagy talán nem tiporni, hanem védeni? Talán… Éppen azért, mert apámat nem tudtam megóvni. Még csak egy nap telt el, de már most számtalanszor újraéltem a dolgot, és elképzeltem, hogy előjövök a rejtekhelyemről, és valami módon, bármi áron, megvédem az apámat. Azt hittem, a családunk egy szövetség. Anyám mindig azt mondta, bármiről legyen is szó, hogy segítsek a testvéreimnek… Mindig ezt is tettem. Most először képtelen voltam megmozdulni, és nem tettem apám életéért semmit.

Nem tudom, kire haragszom jobban… Anyámra? Magamra?