3. fejezet
979 Words
3. FEJEZET1994
KOLUMBIA, BOGOTA
Anyámról sosem gondolkoztam azelőtt. Nem láttam őt okosnak, büszkének, törtetőnek vagy alázatosnak. Egyszerűen csak az anyám. Szép. És most már tudom, hogy kegyetlen. Most, tízévesen kezdem felfogni, hogy az emberek nemcsak úgy vannak, hanem ilyenek vagy olyanok. Szándékosan nem mondom senkire, hogy jó vagy rossz, hiszen a két év alatt, ami apám halála óta eltelt, néha láttam anyámat jónak is… Megfőzte nekem a kedvenc ételemet, leült mellém, megsimogatott, vagy éppen megölelt, ahogy az normális. Itt már csak én nem vagyok normális, hiszen nem tudok mit kezdeni a szeretettel. Két éve még, ha megölelt, visszaöleltem… Ha rám nevetett, visszamosolyogtam, ha mondott valamit, a szavai szent tanácsként visszhangoztak a fülemben… De hát mivé is válhat az ember, ha a szeme láttára végzik ki az apját, és abban benne van annak keze, aki e világra szülte.
Sosem mondtam senkinek. Soha. Amikor ideköltöztünk Bogotába, anyám olykor megpróbált visszautalni az akkori megjegyzésemre, de én elhárítottam azzal, hogy úgy vélem, apám bátor ember volt, és én úgy képzelem, hogy úgy cselekedett, ahogy az öcsémnek mondtam. Nem tudom, elhitte-e… Nyilván… Hiszen mit gondolhatna, honnan tudom?
Egyvalamit biztosan tudok. Meg fogom ölni anyámat. Igen, egyszer megölöm… Belenézek majd a szemébe, és ugyanazt a kétségbeesést akarom majd látni benne, amit apám vonásai is tükröztek. Apám az utolsó másodpercében engem látott, hozzám nyílt a szája, az utolsó szavait az a fegyver fojtotta belé, amit az az ember fogott. Az „ok”. A „cél”. Anyám oka, és az én célom.
Higgy a szemednek!
– Mi van? – Manuel akkorát lök rajtam, hogy egy fokkal lejjebb csúszik a fenekem a betonlépcsőn.
Egy éve ismertük meg egymást, ő az egyetlen barátom. Vagyis igaz barátom. Otthon, Caracasban sosem érdekelt, hogy ki az, akiben bízhatok. Fociztam azokkal, akik éppen ott voltak, mentem a suliba azokkal, akikhez éppen hozzácsapódtam, vagy kószáltam olyanokkal, akik éppen arra jártak, amerre én. Itt, Bogotában minden más. Nem a hely miatt, hanem a történtek miatt. Nem osztok meg pillanatokat, perceket, napokat csak úgy akárkivel. Nem beszélgetek haverokkal, mert ugyan mit is hihetnék?
Akit egyszer elárult a saját anyja, annak mindene lehet, csak bizalma és hite nem.
– Ne lökdöss!
– Agyamra mész, amikor így bámulsz a semmibe!
– Na és ha bámulok? Mi közöd hozzá?
– Jó barátok vagyunk, elmondhatnád, hogy mire gondolsz ilyenkor.
Valóban meg kéne nyílnom neki. Nem volt mindennapi a megismerkedésünk. A suli udvarán ült egy vasrúdon, és valamit evett. Odaléptem hozzá, és szó nélkül elvettem a kajáját, majd falni kezdtem. Nem esett nekem, nem őrjöngött, talán csak azért nem, mert simán elintéztem volna. Legalábbis abban a pillanatban azt hittem… De pár másodperccel később föltápászkodott, kihúzta a hátát, és ezt mondta: „Holnap hozok neked is!” Aztán faképnél hagyott. És ami a lényeg, hogy másnap tényleg hozott nekem is…
Régóta tudni szeretném, hogy miért sodorta őt a sors az utamba, ezért kissé felelőtlenül, de mégis bátran, őszintén válaszolok.
– Meg fogom ölni az anyámat.
Felröhög, de amikor látja, hogy komoly maradok, megmerevedik.
– Mi?
Felé fordulok, belenézek a barna szemébe, a fehér bőre úgy elüt a koromfekete hajától, mintha egy hulla lenne. A vézna kezét figyelem, miközben mind a tíz évemmel megállapítom, hogy valaki a testében hordozza az erőt, van, aki az elméjében. Manuel okos fiú, de egy széttiporható, nyegle srác.
– Jól hallottad.
– Hülye vagy? Mi van veled? Összevesztél vele?
– Nem.
Olykor elnéz mellettem, bele a semmibe, de nem rémület tükröződik a szemében. Választ akar, magyarázatot, és ez pont elég ahhoz, hogy még közelebb engedjem magamhoz.
– Az apám… Tudod, meghalt Caracasban…
– Igen, mondtad…
– Megölték. Gyilkosság áldozata lett. Anyám volt a gyilkosa.
Milyen különös. Most nevezem anyámat először gyilkosnak, miközben már két éve tisztában vagyok vele, hogy az.
– Hülye vagy? Azt mesélted, valami leszámolás volt…
– Az. Anyám számolt le apámmal. – Lehunyom a szemem, feltűnik a fal, amire a vérével írták föl, hogy „áruló”. Ne higgy a szemednek! – Apám senkit sem árult el, anyám árulta el apámat, engem és a testvéreimet. – Jelentéktelennek tűnt eddig, hogy így nevezték apámat, hiszen sokkal jobban bántott a halála. Most, két év elteltével a becsületéért akarok harcolni. Elvesztésének jelentősége mellett eltörpül ez a szó, de mégis a szívemet facsarja. – Mindig higgy a szemednek, Manuel! Akkor is, ha hihetetlen, amit látsz. Ha nem hiszel a szemednek, csapdába kerülsz, és később már nem tudod, mi is az igazság.
– Te bekattantál?
Visszafordulok hozzá, alaposan egymás szemébe nézünk. Manuel családban él, de az apja egy semmirekellő, az anyja pedig pont vele foglalkozik a legkevésbé, hiszen Manuel a tíz évével a legidősebb gyerek.
– Nem.
Hosszan mered rám, majd bizonytalanul szólal meg.
– Ugye nem akarod tényleg megölni az anyádat?
Fölállok, ő meg sem moccan, csak az arcát emeli rám.
– De. Nem most, de egyszer megölöm.
Ha elég erőm lesz. Ha megtanultam, hogy higgyek a szememnek.
Leugrom a lépcsőn, hazafelé indulok, nem számítok arra, hogy Manuel csatlakozik hozzám, de egyszer csak mellettem terem.
– És te végignézted?
Gondolom, apám meggyilkolására céloz, ezért felelek:
– Igen.
– De miért tette?
Megállok, a piszkos cipőmre nézek, majd Manuel vékony lábszárát kémlelem.
– Nem tudom. Talán ha férfivá érek, megtudom.
– Anyád lőtte le?
– Nem. De ott volt ő is.
Felsóhajt, mintha megkönnyebbülne.
– Ja! Az más…
– Nem más, Manuel! Azzal a férfival volt, aki megölte apámat. Apám hozzá könyörgött. Anyám még el is akarta takarítani a gyilkosság nyomait. Egy függöny mögül néztem végig az egészet… És tudod, mi volt a legrosszabb? Hogy apám az utolsó pillanatában rájött, hogy az egésznek a szemtanúja vagyok. Meglátott engem. Meglátta, hogy ott rejtőzöm, de nem teszek semmit…
Sosem sírok. Soha. Ezért most duplán nem értem, hogy Manuel tekintete miért válik üvegessé. Utánam suttogja:
– Nem tettél semmit…
– Nem…
Megdörzsöli az arcát, majd a vállamra ver.
– Talán azért nem tettél semmit, hogy egész életedben tehess valamit.
Felröhögök, mert olyan kis tudálékosnak néz ki a vékony, beesett arcával meg a kidülledő szemével.
– Te olyan rohadt okos vagy, Manuel.
Ő is felröhög, majd felhúzza a vállát.
– Hát… Elhiszem, mert állítólag szép, az nem vagyok.
Mindketten úgy kacagunk, mintha percekkel ezelőtt nem apám kivégzéséről, anyám meggyilkolásának lehetőségéről, vagy árulásáról beszéltünk volna.
Talán Manuel életében ugyanúgy történt valami… Talán ő is látta valaki vérét, ami kimosott belőle minden érzelmet. Vagy talán csak miután mindenkit elvett tőlem az Úr, őt adta cserébe.
- Writer
