Az arab királysága

4. fejezet

4. fejezetA kezemet a fejem alá támasztom és a plafont bámulom. Olyan, mintha el sem utaztam volna… Mintha ma reggel felkeltem volna, és csak úgy a nagy semmivel telt volna a nap. Nincs bennem sem megnyugvás, sem feszültség, noha aggodalomra ad okot, hogy végül nem úgy végződtek a dolgok Isztambulban, ahogy terveztük.

Egész hazaúton meg sem szólaltunk. Nem azért, mert szégyelltük magunkat, vagy van bennünk félelem, hanem egyszerűen nem volt miről társalogni. Mindnyájan ugyanazért vállaltuk, mindnyájan ugyanazt láttuk, és mindnyájunkban ugyanolyan érzéseket keltett ez az egész. Mégis miről kéne még beszélnünk?

Omarral csak abban maradtunk, hogy majd hív, és talán elmegyünk moziba vagy kajálni, de van egy olyan érzésem, hogy pár napig ő sem jelentkezik majd.

Amikor kopognak az ajtón, felülök, és csak ekkor szólalok meg.

– Igen?

Saliha lép be, nem néz rám, a földre szegezi a tekintetét:

– Ahmed herceg van itt.

Az ikertestvérem.

Soha jobbkor.

Néha fárasztóak a hülyeségei, de most istenemre mondom, semmi sem esik majd jobban, mint a bárgyúsága.

– Fölkísérheted.

Saliha megfordul, nem csukja be az ajtót, de a léptei egyre távolodnak, így biztosra veszem, hogy testvérem még mindig a földszinten várakozik. Ahmed ebben is más. Agyamra megy az állandóan tökéletes viselkedésével. Én például, ha a testvéremhez érkeznék, szó nélkül galoppoznék fel az emeletre, pont nem érdekelne, hogy a bátyám szeretne-e fogadni, vagy sem.

Belenézek a tükörbe, és egyetlen mozdulattal elintézem a fésülködést. Mire elsétálok a pólómért, Ahmed is megjelenik az ajtóban.

– Béke! – emeli fel a kezét, mintha ezer éve látott volna.

– Helló.

Leengedi a karját, és elfintorodik. Végignéz rajtam, majd zavartan a tobéját igazgatja.

– Ez néha azért idegesít…

– Mi?

– Az, hogy ikertestvérek vagyunk, de neked dagadnak az izmaid, én meg tehetek bármit, ilyen nyegle maradok.

Nem igaz. Ahmed nem nyegle. Valójában csak szálkásabb az izomzata, mint az enyém, de ez azért van, mert ő nem erősít. Én a katonai pálya miatt nemcsak kardioedzéseket csinálok, hanem súlyzózok is, és ez valóban látszik.

– Nem kell egyformának lennünk. Nem vagyunk egypetéjű ikrek, tehát csak annyira kell hasonlítanunk egymásra, mint két testvérnek.

Felnevet.

– És szerinted annyira hasonlítunk?

– Nem – nevetek én is. – De mi a gond, miért jöttél?

Felsóhajt, az ágyamhoz lépked, igazgatja egy darabig a takarót, de mégsem ül le.

Mondjuk, ennek örülök.

Az ágyam privát szféra. Van itt hat fotel, három kanapé és négy szék, meg egy faltól falig érő perzsaszőnyeg.

Miért pont az ágyamra akarna ülni?

Leereszkedik a kanapéra.

– Neked említették apáék ezt az „ideje nősülni” dolgot?

A téma, amitől szó szerint rosszul vagyok. Bár apám szerintem már rájött, hogy fölösleges ezzel ostromolnia, anyánk nem adja fel, és egy héten egyszer biztos szóba hozza a témát.

– Ne foglalkozz vele!

– De Wallid… Most komolyan. Néha olyan érzésem van, hogy igazuk van…

Az ölébe fektetett kezét tördeli. Ismerem Ahmedet, befolyásolható és túl érzékeny.

– Ezért belementél?

– Csak annyit mondtam anyánknak, hogy nézzen körül.

– Az tudod, mit jelent, ugye? Mindennap előáll majd egy menyasszonyjelölttel mindaddig, míg úgy meg nem unod, hogy rábólintasz az egyikre.

– Tulajdonképpen semmi bajom a nősüléssel, csak tartok attól, hogy onnantól minden megváltozik. Ismersz. Van, hogy reggel bevonulok a műterembe, és csak késő este jövök ki. Melyik feleség viselné ezt el?

– Bármelyik – vágom rá.

Tényleg így gondolom. Engem pont ilyesmik nem aggasztanak a házasélettel kapcsolatban. Egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy együtt akarom tölteni a szabadidőmet mindig valakivel. Persze, ha szerelembe esnék, akkor biztos más lenne a helyzet, de nem fogok egy, a szüleink által kiválasztott nőre rástartolni, hogy hátha majd beleesem. Apámnak nem beszéltem erről, azt meg jól tudom, hogy anyám miként látja. Ő biztos abban, hogy engem bármelyik nő szeretne, és azt hiszi, hogy a nőnek meg elég gyönyörűnek lennie, és máris elrabolja majd a szívemet. Talán vele meg apámmal így volt, de szép nőből van sok, és eddig egyik sem ébresztette fel bennem a „meg akarok nősülni” érzést.

– Szerinted. Szerintem meg nem. Tudod, miért, Wallid?

Bírom, amikor kérdez tőlem valamit. Ahmed olyankor mindig teátrálisan széttárja a karját, és a barna szemét meresztve, amolyan észjátszós tekintettel méreget, és biztosra veszi, hogy nem fogom tudni a választ.

Oké, nyertél.

– Na miért?

– Mert a művészetet nem tekintik munkának. – Nem tudok mit mondani, kicsit zavarban vagyok, ugyanis én sem egészen tekintem annak. Inkább hóbortnak vagy hobbinak. – Azt hiszik, hogy ez csak szórakozás. – Ja! Rátapintottál. – Meg sem fordul a fejükben, hogy milyen nyomás van rajtam. – Nyomás? Aztán mi a faszomtól? Persze nem kérdezem meg, inkább keresztbe fonom a karomat, és a szemébe nézek, mint egy megértő báty. – Jóformán egész éjszaka alig alszom, mert egy művet többféleképpen be lehet fejezni. Például egy festményen nem mindegy, hogy az embernek mosolyt vagy könnyeket festek-e az arcára. Más érzést kelt a kettő. Ha nevetés közben örökítem meg a modellt, akkor az majd a képet mustrálóban is boldogságot ébreszt. Ha sírva örökítem meg, akkor mások is rossz hangulatba kerülnek a látványától. Ez igenis felelősség.

Hm. Elutazni Isztambulba, megfojtani valakit, feldarabolni és elrejteni a holttestét… Ez a felelősség, Ahmed!

– De a végén mégis te döntesz, nem?

– Igen, de abban benne van a hibázás lehetősége is.

Nem valószínű, hogy képes leszek sokáig ezt a beszélgetést folytatni.

Felelősség és hiba.

Olykor úgy érzem, hogy Ahmed egyikről sem tud semmit.

– Megvan! – emelem meg a kezem, mire ő kihúzza a derekát. – Add el őket! Akkor senki sem kérdőjelezheti meg, hogy ez a munkád.

– Ez hülyeség! Nincs értelme!

Persze, nem is a pénzről van szó. A családunknak olajmezői vannak, apámnak mégis számos befektetése van világszerte. Khalid szállodákat üzemeltet, én meg a katonai pályát választottam, de ismerjük el, nemcsak én, Khalid, apánk, vagy a királyi család, hanem az egész birodalom az olajból él.

– Nem az a fontos, hogy mennyit keresel vele. A pénz másból dől…

– És adjam oda potom összegekért azt, amin néha hetekig dolgozom?

– Hát, megbocsáss, de több értelme van, mint az, hogy a palota egyik szobáját kineveztétek műteremnek, a másikat meg raktárnak.

Na, nem mintha nem lenne ehhez elég hely, csak nem látom benne a rációt. A helyiségbe külön rendszert kellett beépíteni, ami figyeli a páratartalmat és a hőmérsékletet, ugyanis Ahmed szerint a festmények és a szobrok csak így képesek hosszú ideig megőrizni teljes „pompájukat”.

Pompájukat. Ő fogalmazott így, nem én.

Én már azt sem értettem, mégis miért kéne olyan hosszú ideig óvni ezt a „pompát”. Mit hisz? Hogy az utókor egyszer csak a földből ássa ki az egyik művét, mint Rómában egy Dávid-szobrot?

– Köszönöm, fivérem. Neked is megvan a véleményed, látom – áll föl sértődötten.

Mindig ez van. Mindig.

Végighallgatom, aztán amikor véleményt mondok, megsértődik, mert szerinte lenézem. Gyerekkorunkban is ez volt a legnagyobb probléma. A véleményemet bántásként fogta fel, a szüleinkhez pedig már csak az jutott el, hogy én kritizálom és támadom őt. Persze olykor az is előfordult… Nem tagadom…

– Szépen eljutottunk az esküvőtől a duzzogásodhoz.

– Nem duzzogok…

– De, Ahmed! Folyton! És baszottul elegem van abból, hogy felnőtt férfiként úgy viselkedsz, mint Aziza húgunk évekkel ezelőtt.

Végre kijött.

Túl sokszor figyelek rá, hogy ne sértsem meg őt, pedig voltaképpen azzal csak ártok neki.

– Mi van?

– Szóval miért tartasz az esküvőtől? – kérdezem inkább, hogy visszatereljem a beszélgetést az eredeti témához.

Neki nehezebben megy, nagyokat nyel, és szemmel láthatóan azt veszi fontolóra, hogy beszélgessünk-e vagy veszekedjünk. Ha tovább kéreti magát, kidobom innen, mert a mai isztambuli akció után erre van a legkevésbé szükségem.

Visszaül.

Jó döntés, öcsém.

– Csak ennyi, amit elmondtam. Nem érezném magam szabadnak. Folyton az járna a fejemben szobrászkodás közben, hogy az asszonyom vár rám, és mielőbb be kell fejeznem.

Mellé ülök.

– Szerintem ez hülyeség, de mindegy. A legfontosabb: nem muszáj megnősülnöd.

– Anya szeretné. Meg apa is.

– Anya foglalkozzon most Azizával, apánk meg ne ossza az észt, mert huszonnyolc volt, amikor nősült. Nem kell mindig másoknak megfelelni, Ahmed!

Bólint, bár tudom, hogy a véleményemtől függetlenül ő akkor fogja magát jó gyereknek érezni, ha belemegy egy házasságba. Mondhatok akármit, nem fogom megváltoztatni a hozzáállását.

– Reménykedtem benne, hogy te is a nősülés mellett voksolsz – suttogja.

– Mi? A saját életedet ne az enyémtől tett függővé, Ahmed! – A szemembe néz, belesajdul a szívem. Tudom, már az is megviselte őt, amikor tizennyolc évesen én elköltöztem a saját palotámba. – Attól, hogy ikrek vagyunk, még külön utakon kell járnunk.

Néha bánom, hogy nem tud semmit rólam… Bánom, hogy nem ülök úgy le vele beszélgetni, ahogy csak a bizalmasaival teszi az ember. Én mostanában mindent Billallal vagy Omarral vitatok meg, hiszen ugyanaz a hivatásunk és a céljaink. Ahmed egy másik világ… Annyira akartam, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hogy most, amikor már tisztán látom, hogy ez képtelenség, szó szerint fáj a szívem.

– Tudom.

– Olyan nőt vegyél el, akit szeretsz, és aki szeret téged. Úgy, ahogy vagy. Akkor eltekint majd attól is, ha néha bezárkózol a műtermedbe. Persze attól néha még alaposan meg kell basznod, de ez van.

Szándékosan beszélek így, szeretném jobb kedvre deríteni. Fel is nevet, majd a térdemre csap.

– Azzal nem lesz baj.

Ahmed libidójával valóban nincs probléma. A szexet éppúgy szereti, mint én, csak rajta nem látszik. Igen, szent meggyőződésem, hogy vannak férfiak, akiknek a fejére van írva, hogy nagy kanállal eszik az életet. Apámról biztosan tudom, hogy ilyen, és Khalid bátyánkról is hallottam már ezt-azt. Billal, Anna férje egykor nagy mendemondák főszereplője volt, de az igazságot csak ő tudja. Ennek ellenére úgy sejtem, hogy Anna húgomnak lesznek még problémái. Billal harcos, ahogy én. Nem ismeri a megalkuvást, ha akar valamit, azt megszerzi, és nem gondolom, hogy pont a nők lennének ez alól kivételek. Apám egyik öccse, Hakim bácsikám talán mindegyikünk közül a legtermészetesebben viseli magán a „rohadék vagyok” pecsétet.

– Ennyi? – húzom fel a vállam.

– Egész nap hívtalak. Hol voltál ma?

– Isztambulban.

– Isztambulban? Minek?

Elmosolyodom.

– Semmiség. Csak volt egy kis dolgom. – Bólint. – Láttad Salihát?

– Kit?

– A szobalányt, aki felkísért.

– Ja! Igen. Miért? – Éppen belekezdenék, de ő gyorsabb. – Látod, ezért sem akarok nősülni! Mi lenne, ha inkább én is csak elköltöznék, és szobalányaim lennének?

A vállára csapok.

– Jó dolgod. Az lenne, Ahmed.