Az arab királysága

3. fejezet

3. fejezetOmar előttem áll, ellátok a feje fölött, és megállapítom, hogy nem akármilyen emberek lettek erre az akcióra berendelve. Persze a névsort ismertem, de most, ahogy itt állok, és tudatosul bennem, hogy együtt fogok dolgozni a szaúdi titkosszolgálattal, elönt valami fura mámorító érzés. Mindenkinek megvan a feladata, nekem nem sok jutott, de ezt is büszkén vállaltam. Egyébként is mindegy, ki mit tesz, mert minden cselekedetünkért ugyanúgy vállaljuk Allah előtt a felelősséget.

A hazám fontos nekem. Talán a legfontosabb. Nyilván nem mentem volna katonai pályára, ha nem így lenne. Tudom, hogy nem tökéletes minden, de akkor is ennek a földnek a szülötte vagyok, és sosem gyaláznám. Vannak, akik úgy bírálnak hatalmon lévő rendszereket, hogy azzal az adott ország minden egyes állampolgárát megsértik. Ez a szememben hazaárulás. Harcolni valami jobbért nem úgy kell, hogy felborítod a bölcsőt, ami ringatott, és mindenkiről megvan a véleményed, aki próbál visszamászni bele. Mert azt ne feledjük, hogy mindig az a leghangosabb, aki a kiborult bölcsőt úgy hagyja ott, hogy hátra sem néz, más hazát választ, miközben azt harsogja, hogy mit kéne jobban csinálni.

Akiért most megyünk, az minden szavával gyalázott minket, és bár ő szabadságharcosnak tekinti magát, mi nem annak látjuk. Szabadságharcos az, akinek a hazája többet ér annál, mint hogy elmeneküljön. Aki nem gyűlöli jobban az ellenségeit, mint amennyire szereti a hazáját.

Omar felém fordul, elmosolyodik, őt sem igazán izgatja ez a dolog. Parancsot kaptunk a védelmi minisztériumból, és mi végre fogjuk hajtani. Hogy helyes-e, vagy sem, egyébként sem a mi tisztünk eldönteni.

– Tegnap furcsa dolog történt – kezd bele.

– Micsoda?

– Tasnim megkérdezte, hogy szándékozol-e átjönni hozzám. – Kivár, de nincs mit mondanom. – Nem értettem, miért kérdezi, főképp mert neki akkor sem lenne dolga, ha jönnél. – Omarnak férfi inasa van, ő szokott az ügyeivel foglalkozni. – Aztán eszembe jutott, hogy néztél rá, amikor legelőször láttad. Meg az is, hogy a múltkor, amikor a masszázsból kijőve vártál rám, pont vele beszélgettél. Furcsállottam is. – Ismét elnémul, hagyom, hadd mondja végig. – Tegnap izgatottnak tűnt és idegesnek. Szóval… Megtudhatom, hogy Tasnimot, az alkalmazottunkat miért érdekli annyira, hogy mikor jössz a házunkba?

– Miért nem kérdezted tőle?

– Mert te vagy a barátom.

– Vele akartam tölteni az éjszakát – közlöm egyszerűen, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Mármint Tasnimmal – mondja kijelentő módban, ezért csak bólintok. – Nálunk? A szobájában?

Felhúzom a vállamat.

– Ja! Olyasmi.

Közelebb lép, és fölbiccenti az állát.

– Megőrültél, Wallid?

– Jó, most nehogy azzal gyere, hogy ez csak egy kis szolga, meg ilyenek. Szórakozni jó…

– Nem erről van szó. Tőlem aztán azt csinálsz Tasnimmal, amit csak akarsz. De ne nálunk, könyörgök! Ismered az anyámat. Tasnim jól végzi a munkáját, és kedves lány, kár lenne, ha anyám kirúgná azért, mert te nem bírsz magaddal.

– Nyilván nem terveztem, hogy elmesélem anyádnak.

– Jegyezd meg, Wallid! Ami abban a házban történik, arról anyám biztos, hogy tudomást szerez.

Ez elég szarul hangzik.

Főképp mert Omarral tettünk már olyat azok között a falak között, ami tutira nem tetszene az anyjának.

– Na ne! És ahhoz mit szól, hogy olykor pornót nézel a haverjaiddal…

– Kuss már! – lép közelebb. – Az le van kódolva, csak apám tudja, hogy van olyan csatornánk, meg én.

– Na látod. Akkor mégiscsak van abban a házban valami, amiről az anyád nem szerzett tudomást.

– Tudom, Wallid, hogy ez téged szórakoztat, de nem ártana más helyszínt választani a légyottjaidhoz. Tasnim néha kap kimenőt. Mi lenne, ha akkor oldanátok meg?

– Hagyjuk, Omar! – Megindulok, mert a magángépek megérkeztek. – Nincs jelentősége. Nem mentem végül, és egy darabig nem is fogok vele beszélni. Hagyom, hadd főjön kicsit a levében.

– Meg akarod hódítani, vagy mi?

Ráemelem a szemem, elröhögi magát, tudja, hogy ez ostoba kérdés volt.

– Ha tudnád, milyen ügyes az új mindenes a palotámban, nem kérdeznél ilyeneket.

Meglódulunk, mellém lép, olykor felém fordul, mintha le tudná olvasni az arcomról, hogy mit akartam ezzel mondani.

– Ágyast csináltál belőle? Ki az?

– Nem láttad még. És nem lett ágyas. Vigyáznom kell rá.

Hangosan felröhög, mire az előttünk haladó emberek megfordulnak. Fontos és csöppet sem vidám órák várnak ránk, nem értik, min mulatunk ilyen jól. Az ember csak nem röhögcsél, amikor azért indul útnak, hogy kivégezzen valakit.

– Vigyázni?

– Szűz.

– Úgy érted, hogy tegnapig szűz volt?

– Nem. Most is az. Mindent csinálhatunk, de azt nem. Szegény családból való, kéne neki egy tisztességes férj.

Lassít, én is megállok, így lemaradunk, és kissé fesztelenebbül tudunk beszélgetni.

– És seggbe fogod dugni állandóan?

– Dehogy! – csapok a vállára. – Van neki szája is.

Újra megindulunk, a gépig már egyikünk sem szól semmit. A fedélzetre lépve megmutatják, hova kell ülnöm. Becsatolom magam, és innentől már csak és kizárólag a munkára koncentrálok.

* * *

Körülbelül négyórányi repülés után landolunk, ez még pont annyi, hogy nem viseli meg különösebben az embert. Nem beszélgettünk túl sokat, Omar ráadásul máshol kapott helyet, egész úton olvasott, én meg kábé egész úton ettem.

Amikor emberek közösen készülnek elkövetni bűnöket, mindegyik megragad egy képzeletbeli szálat. Tartják, hurkolják, szorítják, húzzák mindaddig, míg meg nem történik a gaztett, vagyis ki nem alakul a csomó. Onnantól bárki is engedi el a szálakat, a csomó bonthatatlanná válik, egyfajta kapoccsá, amely embereket, sorsokat fog össze, és ez tart akkor is, amikor valaki egyszer menekülni akar. Nem tudjuk majd meg nem történtté tenni, amit együtt csináltunk, és bármelyikünk tesz is bármit, mindnyájunk lelke felel érte. Ahmed a testvérem, és nekünk is van ilyen csomónk. Régen az ikertestvéremnek nagy álma volt, hogy teveversenyt nyerjen. Apám meg is tett ezért mindent, a legjobb szülőktől vásárolt állatot, és a legjobb hajcsárokhoz adta, míg Ahmed büszkén vállalta a tulajdonos szerepét. Körülbelül tizenhat évesek voltunk, és bevallom, a család minden tagjának tetszett, hogy Ahmed végre olyasvalamivel foglalkozik, ami férfinak való. A selejtezők úgy alakultak, hogy a tevéje holtversenyben vezetett egy másik férfi állatával. A sivatagban voltunk, egy éjszakát kellett ott töltenünk, hogy másnap újra futhasson csak az a két teve. Mindennél jobban akartam, hogy a testvéremnek sikerélménye legyen, ezért a másik fickó állatát olyan vízzel itattuk meg, amibe nagyon erős hashajtót, ricinust kevertünk. Nem akartunk mi semmit, csak azt, hogy a teve futás közben kicsit el legyen foglalva a háborgó gyomrával, vagy esetleg hogy erejét veszítse. Olyan jól sikerült a kis merényletünk, hogy szerencsétlen pára el sem tudott indulni a versenyen, így Ahmed futam nélkül jutott tovább. Elégedettek voltunk mindaddig, míg pár nap múlva meg nem tudtuk, hogy elpusztult az állat. Soha egyikünk sem beszélt róla többé, és soha senkinek nem vallottuk be, hogy mit tettünk. Ahmed azért nem, mert szégyellte, én meg azért nem, mert nem volt értelme. Sokat rosszalkodtam gyerekként, de mindig vállaltam a felelősséget, ha valakit megvertem vagy valamit összetörtem. Akkor egyszer nem. Talán csak Ahmed miatt… Nem tudom… Nem akartam, hogy elengedjen az a csomó, és távol kerüljek az ikertestvéremtől, hiszen eleve nem volt jó a viszonyunk. Ő irtózott ettől az esettől, míg én úgy láttam, hogy közelebb hozott minket egymáshoz. Ebből jól látszik, hogy még a bajokat és a problémákat is másként kezeltük. Természetesen Ahmed soha többé nem indított tevét a futamokon, sőt megkérte apánkat, hogy az istálló összes versenyállatán adjon túl.

Szóval most, hogy ideértünk Isztambulba, és hamarosan megtesszük a szaúdi követségen, amit meg kell tennünk, úgy látom, hogy a csomó már majdnem kész, mindössze húznunk kell rajta egyet, és onnantól nem enged. Tizenötünk gubanca… És még másoké, többek között Billalé, akiknek csak a parancsa és a terve van benne ebben az egészben, nem pedig a tettei.

Átülünk az autóba, ami megindul a szaúdi követséghez.

* * *

Láttam már őt máskor is. Gyerek voltam, és ő akkor még Szaúd-Arábiában élt, minden eseményen megfordult, cikket írt róla, bármi történt is a királyságban. Aztán minden megváltozott, ugyanis nemcsak leírta a dolgokat, hanem véleményt is formált, és sokszor úgy ferdítette a történetet, hogy az arra koncentrálódjon, hogy a birodalmon belül mindent a métely rág. A hatalom, ami a királyi család kezében van… Persze… Nem hazudott. Legalábbis nem mindig. De a lázítást, a felkelésre buzdítást egy iszlám állam sem tűri, és ezt neki is tudnia kellett. Tudta is. Fel volt készülve arra, hogy kiszökjön a királyságból, és a távolból mondja tovább a magáét. Billalnál talán ekkor szakadt el a cérna. Fenyegette, vérdíjat tűzött ki a fejére, de a fickó csak nem hallgatott el. Billal mindaddig higgadt maradt, amíg ez a szaúdi újságíró, Muwallad, magát Szaúd-Arábiát nem kezdte ócsárolni.

A titkosszolgálat kiderítette, hogy mikor csíphetjük nyakon a követségen, ahova a papírjaiért érkezik, amiben arra kap engedélyt, hogy egy török nőt vehessen feleségül. Ezért tudtunk ilyen pontosan érkezni…

Az arca riadt, fölemeli a kezét, próbál beszélni, de páran megfogják, míg az egyikünk egy zacskót húz a fejére. Én már megtettem, amit lehet, én csupán azt az utasítást kaptam, hogy juttassam be a csapatot az épületbe. Én adtam le a papírokat ellenőrzésre, ami bizonyította, hogy mindnyájan szaúdiak vagyunk, tehát jogunk van bejönni a követségre. Természetesen azt is el kellett mondanom, hogy milyen ügyben érkeztünk: kötelességünk Muwalladot, az újságírót hazavinnünk Rijádba, hogy kihallgathassák. Királyi parancsunk van rá, és egy király döntését senki sem kérdőjelezheti meg. Az igazi célunkat senki sem tudhatja meg. Talán hazavisszük, de nem így élve, és nem így egyben…

– Engedjetek el! Nem tehetitek… – Nem tud mást mondani, odakapna a zacskóhoz, de lefogják, így csak ismételgetni tudja: – Meg fogok fulladni! Nem kapok levegőt!

És mi pontosan ezt akarjuk.

Csöndben vagyunk, nem utasítgatjuk, nem fenyegetjük, hang nélkül kísérjük az ítélete elé. Négy ember aktív, mi, a többiek csak szótlanul nézzük az eseményeket.

A zacskó az arcára tapad, rángatózni kezd, a szeme kidülled, olykor pedig becsukódik. Vöröslő arca hirtelen fehérré, majd szürkévé változik, pont olyan ütemben, ahogy az élet távozik belőle. Összecsuklik a térde, egy ideig támogatják, majd hagyják, hogy a földre zuhanjon. A zacskót szorító emberünk még jó darabig térdel rajta, és szorosan tartja mindaddig, míg egyértelművé nem válik, hogy meghalt.

Kész a csomónk.

Megkötöttük.

Bonthatatlan.

Allah előtt ugyanaz a bűnünk, de a Megbocsátó ismeri az igazi indítékunkat.

Karim legalább százötven kiló. Mondhatnánk rá, hogy hájas, de Karim mindig is az erőt szimbolizálta a szememben. Nem mellékesen orvos. Letérdel Muwallad mellé, ellenőrzi a pulzusát, majd a légzését, végül pedig kinyújtja oldalra a kezét. Az időt mindnyájan rendszeresen csekkoljuk, tudjuk, hogy gyorsan vissza kell térnünk Rijádba.

Omar Karim kezébe adja a fűrészt, de rögtön elfordul. Úgy tesz, mintha egyszerűen csak nem érdekelné a dolog, de látom az arcán, hogy ez most más…

Karim belebújik egy nejlonoverallba, szétszabdalja Muwalladon a ruhát, majd úgy kezdi el a test darabolását, mint egy igazi mészáros. Kitűnően ismeri azokat a pontokat, ahol könnyen elválaszthatja a fejet a nyaktól, vagy a kart a válltól. Minden mozdulatát figyelem… Olykor eszembe jut, hogy nem kéne, de mégsem bírom elfordítani a fejemet.

Omar képtelen magában tartani.

– Nem bírnád másképp csinálni, Karim? Hiába nem nézek oda, borzasztó ez a hang.

Valóban az…

Karim felnevet.

– Aki nem bírja, az dugja be a fülét, és hallgasson zenét!

* * *

Mindegyikünk kezében ott a táska, benne az áldozat egy-egy darabjával. Karim alaposan bezacskózta a tetem részeit, de mégis folyton azt nézem, mikor kezd el valaki bőröndjéből csöpögni a vér.

– Túlléptük az időt. Nem vihetjük a géphez.

– Oda kell vinnünk. Hazarepül velünk Rijádba.

– Nincs idő erre. A B terv kell hogy életbe lépjen. Az itteni emberek készen állnak?

Omarral néma csöndben állunk, tudjuk, hogy a B terv azt jelenti, hogy itt, a kertben ássák el a táskákat. Ez több kockázatot jelent, de ez még akkor is szaúdi föld, így nem kattogunk azon, amin nincs mit.

A bőröndöket kihordjuk, és az isztambuli konzulátusunk emberei innentől átveszik Muwallad elföldelésének feladatát.