ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
KAZI
A világ elmosódott, lebegett körülöttem, de hallottam a hangokat. Nyikordult a nyíló kocsiajtó. Az őr rám parancsolt, hogy lépjek előre. Dobbanást hallottam, amikor térdre estem. Kezek ragadták meg a karomat. Csavar, emel, rúg. Az elmém engedelmeskedett volna, de a testem nem.
Újra Montegue hangját hallottam, a teste melegét éreztem, ahogy hozzám hajolt.
– Hallod a tömeget? Szeretnek engem. Nem vagyok senkiházi király. Hatalmas vagyok.
Megmozdult az ajkam, de nem tudtam, valóban kimondtam-e a szavakat. Ostoba. Ostoba vagy, Montegue. Az igazán nagy vezetőknek nem kell vadászniuk a szeretetre. Az találja meg őket.
A markába szorította az arcomat, az ujjai a bőrömbe vájtak. Felrántotta a fejemet, úgy kényszerített, hogy nézzek rá. Sötét szeme hol megjelent elő
