ÖTVENHARMADIK FEJEZET
JASE
A csigán futó kötél zümmögése betöltötte a fülemet. A köpenyem, a hajam, minden felfelé szállt, amikor aláereszkedtem. A felüljáró megrázkódott, amikor ledobbantam, és Kazi a karomba esett.
– Kapaszkodj, Kazi! Tedd a lábad a hurokba!
Ő azonban nem engedelmeskedett. A lába nem mozdult, a karja ernyedten lógott a teste mellett. Átkaptam a derekát, magamhoz szorítottam, és a fogaim között éleset füttyentettem. Ez volt a jel, hogy megvan, húzzanak vissza. Három másodpercet sem töltöttem ott, árnyék voltam, érzékcsalódás, aztán már röppentünk is felfelé ismét. Félúton elkerültük az ellensúlyt, amelyet Gunner és Paxton lökött le a tembrisről: három összekötözött katonát, akik bőven kiegyenlítették a mi súlyunkat.
– Vedd át! – kiáltottam, amikor felértem. Paxton és
