HATVANNEGYEDIK FEJEZET
KAZI
A fogadó mögötti istálló sötét volt; a legtöbb állás üresen állt, a zsákmányoló zsoldosok tárva-nyitva hagyták az ajtókat. A gerendák közül egy galamb bánatos burukkolása hallatszott, mintha még mindig nem tért volna magához a zajos felfordulás után, de különben csend volt. Egyetlen lámpás remegő fénye világította meg a helyiséget, és vonzott, mint egy világítótorony.
Itt volt. Valahol itt.
Kivontam a tőrömet a tokjából.
A szívem erősebben zakatolt, mint a csatában, amikor természetellenes, nálam kétszer nagyobb katonákkal szálltam szembe. Másfelől éppen egy nagyobb szörnnyel készültem szembeszállni.
Egy ló nyihogott. Nyereg puffant.
Előreosontam. A lábam elé fényszilánkok vetültek.
Gyere ki, akartam mondani. Hol vagy? Azt akartam, hogy tudja: most én jö
