HATVANÖTÖDIK FEJEZET
KAZI
– Erre van.
Egy napbarnított, ráncos arcú asszony vezetett minket végig a térdig érő füvön át kanyargó, az udvarháztól távolodó ösvényen. A fején elegánsan körbetekert hajfonatokat néztem, és engedtem, hogy eltöltsön a bizonyosság. A szeme megadta a választ. Azonnal tudtam, amint megkérdeztem: hol az anyám? Lesütötte szemét, megerősítve, amit már úgyis tudtam.
Jase mellettem gyalogolt. Hallgatott. Felzaklatta az igazság, annak ellenére, hogy ő sosem ismerte az anyámat.
Az asszony megállt völgy fölé nyúló sziklaperemnél egy nagy, lapos, fehér kő mellett. Jase lepillantott az egyszerű jelzésre.
– Ez az?
Az asszony bólintott.
– Mikor történt? – kérdeztem.
– Évekkel ezelőtt. Mielőtt én idekerültem volna.
Úgy becsülte, nagyjából tíz éve történhetett, nem sokk
