TIZEDIK FEJEZET
KAZI
– Lazíts, feküdj rám. Úszunk az árral. – Jase karja körém fonódik, szorosan tart, minden alkalommal visszahúz, amikor a felszín alá merülnék. – Lábat előre. Csak még egy kicsit. Képes vagy rá.
– Nem vagyok, Jase. Nélküled nem.
Érzem, hogy még mélyebbre süllyedek. Nem érdekel, nem is akarok lélegezni. Hagyom magam. Egyszerűbb engedni, feladni. Mindenestől béna vagyok, elnehezültem. Légbuborékok szöknek ki az orromból, a számból, fénylő gömbök a sötétben, úgy kavarognak felfelé, mint egy ragyogó, fehér gyöngysor.
– Képes vagy rá, Kazi. Ússz az árral.
– Nélküled nem, Jase – suttogtam. – Nélküled nem.
– Ébren vagy?
A gyöngyök eltűntek. Felriadtam, felültem. Kerek arcú nő ült a helyiség sarkában egy karosszékben. Most felállt, és a mellette lévő asztalról felemelt e
