KILENCEDIK FEJEZET
KAZI
Plink. Plink. Plink.
A lánc rángatózva csúszott mögöttem a köveken, egyhangú zenéje betöltötte a komor levegőt. Az őrök maguk előtt tereltek; mezítláb mentem a nyirkos, hideg köveken. A hosszú, dohos járatokból, amelyeken áthaladtunk, nem jöttem rá, hol vagyunk.
– Egek, de bűzlik – jegyezte meg az egyik őr mögöttem.
Helyes, gondoltam. Szippants belőle egy jó mélyet, seggfej. Lehet, hogy az lesz az utolsó lélegzeted.
Összeborzoltam a hajam, hátha ettől felerősödik a rothadó cellaszag. Azonnal hátba vágtak egy alabárddal, és előreestem, összegörnyedve, hogy védjem a hasamat.
– Semmi hirtelen mozdulat! – kiáltott az őr. – Kezeket lent, oldalt!
Egy társa kigúnyolta.
– Nem látod, hogy járni se bír?
– És feleakkora, mint te! – nevetett egy harmadik.
– Rahtan. A
