Tolvajok esküje

NYOLCADIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KAZI

– Így csináld, Kazi. Ide tedd a kezed.

Érzem az ujjait a kezemben, a melegét a hidegben. Jase táncolni tanít, úgy, ahogy azt a Ballengerek járják. Az arca ragyog, miközben pörögve körbeforgunk egy üres, omladozó bálteremben, ahol annak idején ősi királyok és királynők tartottak udvart a kontinens leghatalmasabb emberei társaságában. És ma éjjel újra így van. A lábunk mintha nem is érné a padlót, és a szellemek mind minket figyelnek, azt kívánják, hogy a táncunk sose érjen véget; előrehajolnak, ahogy szoktak, vágyódnak, emlékeznek.

– Hallod, Jase? Nekünk tapsolnak.

Felnéz az üres erkélyekre, és mosolyog, mintha láthatná és hallhatná őket.

– Neked tapsolnak.

Ha megtanulom a lépéseket, vajon jó benyomást teszek a családjára? Elég kifinomult vagyok? Elég kecses? Elég? Mert bizony jó benyomást akartam tenni. Kétségbeesetten szerettem volna megmutatni, hogy képes vagyok másra is, nem csak a Patrei elrablására.

Megmutatni, hogy képes vagyok egy család részévé válni.

Jase megforgat, felemel, a kezem alatt megfeszülnek a vállizmai. A karjai között ereszt le, amíg az ajkunk össze nem ér. Az elképzelt zene a bőrünkön lüktet, a közönség halkan mormol, Jase cipősarkának koppanásai nyomatékosítják az ígéreteinket, megtámadhatatlanul, mindent túlélőn…

Egy csattanás riasztott fel. Ajtó vágódott falnak. A bálterem, ahol táncoltunk, semmivé lett. Újra kicsiny, sötét cellámban voltam, az álmomat elfújta a huzat, a karjaim között csak a hideg táncolt. Nehéz léptek koppantak a cellám ajtaja előtti folyosó kövein. Megpróbáltam ezekhez mérve számolni a napokat – rendszeresen érkeztek, mint a kísértő napfény, mégsem voltam biztos benne, mennyi idő telt el. Egyes napok rosszabbak voltak a többinél, amikor a delírium legyűrt, egészen a lelkemig hatolt. Küzdöttem ellene. Néha Jase rántott vissza a szakadék széléről, a hangja áthatolt a sötétségen. Ússz az árral. Csak még egy kicsit messzebb. Ne állj meg. Meg tudod csinálni.

Öt nap telt el? Tíz? Talán sokkal több. Az egyik sötét nap a másikba olvadt, nem volt végük, sem elejük. A lépések zaja egyre erősödött. Nemsokára meghallom majd a halk koppanást, aztán a patkányok rohanásának neszét, ahogy a száraz zsemlét bedobják az ajtó tetején lévő apró nyíláson. Igyekeznem kellett, hogy megkaparintsam a patkányok előtt. Mást nem is kaptam – csak napi egy zsemlét. Különös módon életben akartak tartani, azonban legyengülve.

Féltek tőlem.

Hármójukat megöltem; ennyit biztosan tudtam. Talán még egyet, miután fogságba estem. Natiya, Eben, Kaden és Griz leckéi a támadás zavaros pillanatában második természetemként jöttek elő, és a kétségbeesett akarat, hogy megmentsem Jase-t, forró tűzként égetett. Minden idegszálam egyetlen célért feszült meg. Az ő megmentésén kívül semmi sem számított. Sikerült? Elszabadult? Nem vallhatok újra kudarcot. Most nem.

Hol vagy, Jase?

Azt mondtam magamnak, hogy bejutott az erdő menedékébe. Sok mindent mondtam magamnak, mindennap kitaláltam valami lélekemelő lehetőséget, miközben a félelem és a logika hideg kézzel rázott. Öt nyíl. Az egyik a mellkasába. A túlélési esélye…

Azt mondtam magamnak, hogy Jase-t száz nyíl sem állíthatná meg, még akkor sem, ha a szívébe talál. Hogy eljutott valakihez, aki segített neki. Minden erőmmel belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, mintha ennél fogva lógnék egy szikla széléről. De ki segíthetett volna neki? Hova mehetett? A támadóink áttörték Tor Őrhelyének falát?

Még mindig a saját torkomban éreztem a becsapódó nyilak puffanását; az acél újra és újra a húsába, csontjába mart. Mindenfelé folyt a vér. Egy ismerős hang – a sajátom – súgta a fülembe újra az egész életemben kísértő, kegyetlen gondolatokat: az emberek néha eltűnnek az életünkből, és sosem látjuk őket többé.

Nem! – ellenkeztem saját magammal, és talpra vergődtem. Lelöktem a vizeshordó fedelét, kimertem egy kortynyit a kezemmel. Földes, érett íze volt, mintha korábban cidert tároltak volna benne. Nem töltötték újra, mióta engem idevetettek. Talán ha a víz elfogy, én is elfogyok.

Nekidőltem a falnak, és lesiklottam a földre. Már ez a kis erőfeszítés is kifullasztott. Elfertőződött sebem lüktetett, a homlokom égett, mégis rázott a hideg. Nem tudtam valami sokat a sebekről, és ez az eddigi életemen végigtekintve csak most lepett meg igazán. Még a Reux Lau-i börtönben töltött két hónapom alatt sem sebesültem meg. Vajon az anyám ezt kívánta egy szerencsebambusztól? Újra és újra, hogy megvédelmezzen? Talán mostanra fogytak el a kívánságok. Chiadrah. Ő érkezik? Anyám lépteit hallom közeledni?

Megtöröltem izzadó homlokomat. Nem, Kazi, az nem most volt. Most egy cellában vagy, Jase pedig…

A hangok kívülről jöttek. A fogvatartóm elhúzta a kémlelőnyílás ajtaját, de a zsemle koppanását egy másik hang is követte. Egy határozott csattanás. Valami nehéz esett a földre. Mélyet lélegeztem, megacéloztam magam, aztán négykézláb az ajtó felé kezdtem mászni; a bokáimra erősített láncok csörögtek. A kezemet a sebemre nyomtam; ragacsos váladék szivárgott az ujjaim között.

– Gyávák! – sikoltottam, és ököllel vágtam az ajtóra, mielőtt a lépések eltávolodtak volna. Mindennapos válaszom bizonyította, hogy még nem vagyok halott, sem túl gyenge. Hogy mindet megölöm. Mindet. Paxtonnal kezdem.

A dühkitörés azonban több erőmet emésztette fel, mint amit megengedhettem magamnak. A fájdalomtól szédelegve nekiestem az ajtónak, aztán a padlóra zuhantam. Még egy napot, Kazi. Bírj ki még egy napot.

Hogyan lophatnám el a börtönőröm kulcsait, ha sosem nyitja ki az ajtót? Hogy tehetnék bármit is, ha percről percre gyengülök? Jase, hol vagy? Tudnom kell. Talán már csak a tudás hiánya tartott életben. Még mindig szüksége lehetett rám. Vagyis ennem kellett.

Kinyúltam, kitapogattam a zsemlét, és megmarkoltam. Sokkal tovább ki tudom húzni napi egy zsemlén, mint gondolnák. Ameddig csak kell. A gyomrom már ismerte az ürességet, sokéves tapasztalat állt mögöttem. Az ingembe süllyesztettem a zsemlét, és tapogatni kezdtem a második csattanás forrása után. Vagy csak képzeltem? Ezen az ördögi helyen állandóan kísértettek az álmok és tévképzetek.

Az ujjaim valami puhába akadtak. Felkaptam, körbetapogattam. Csomóra kötött ruhaanyag. Zsebkendő? Megszorítottam; valami puha volt benne. Megszimatoltam, édes volt. Étel? Cukros finomság? Vagy becsapás az egész? Kibogoztam a kendőt, és az ujjamat a sűrű, ragadós pasztába dugtam, aztán a nyelvemhez érintettem. Méz volt… apró levelekkel? Nem étel. Gyógyszer. Párakötés a fertőzött sebre.

Az egyikük gyógyszert ad nekem?

Talán az ajtó másik oldalán legalább egyvalaki azt akarta, hogy éljek. Valaki, aki szintén félt.

Másnap újabb kötés érkezett, és utána is, újra meg újra. Volt, amelyiket meg is ettem; gondoltam, ártani nem árt, de talán használ. A gennyedzés megállt, a lázam csökkent, a gondolataim kitisztultak. A seb is zsugorodni kezdett, a szélein lassan összeforrott a bőr. Mindennap kaptam egy ráadás zsemlét is, a közepében eldugott sajttal. Éhesen felfaltam, de még mindig gyenge voltam a hosszas leláncolástól és éhezéstől. És a sötéttől. A teljes, lélekölő sötéttől. Beszivárgott a csontjaimba is, mint valami dermesztő folyadék.

A jótevőm nem fedte fel magát, de mindennap éreztem a félelmét az ajtón át. Rettegett, hogy kikiáltok, hogy felfedem. Éreztem azt is, hogy nagy kockázatot vállal értem. Ki csempész be gyógyszert és ráadás ételt? Ki akarja, hogy életben maradjak?

Meghallottam a mindennapos zajokat, amelyek az étel közeledtét jelezték; léptek jöttek. Az ajtó közelébe térdeltem, hogy felkapjam a zsemlét és a gyógyszert, amikor észrevettem, hogy a hangok mások, mint korábban. Hangosabb léptek jöttek, több láb közeledett. Végül az ajtó is kitárult. Felkaptam a kezem, hogy védjem a szememet a vakító világosságtól. Hunyorogva pislogtam, próbáltam alkalmazkodni a fényhez, amelyet napok, talán hetek óta nem láttam. Végre ki tudtam venni, hogy az ajtó előtt egy egész csoportnyi, állig felfegyverzett őr áll.

– Felkelj! – utasított az egyik. – Megyünk sétál.

– Ha te túl gyenge, mi visz.

– Hajtól húzva!

– Saját döntés.

Végignéztem a fél tucat őrön; egyenruhás katonák voltak, mind magas, izmos, kopaszra borotvált. Akárha nem is húsból-­vérből lettek volna, hanem óriási fák törzséből faragták volna ki őket. Három még a többiek fölé is magasodott egy fejjel. Volt bennük valami természetellenes. A bőrük feszült rajtuk, a szemük fénytelen volt, mint a kopott óntányérok. Katonák? Ismeretlen, erős akcentussal beszélték a jégföldi nyelvet.

Grimaszolva, az oldalamat fogva tápászkodtam fel a földről. Erőt kényszerítettem a gyengeségtől remegő izmokba, csontokba. A falba kapaszkodva nyertem vissza az egyensúlyomat.

– Megyek.