Fedősztori

Nincs bocsánat-3

A megbeszélés végén az amerikai férfi közölte vele, hogy a néhány év múlva esedékes nyugati útján jó eséllyel ismét vele találkozik majd. Így váltak el.

Athénból Gábor Szófiába repült, ahol Bonev már várta. Két hétig lógtak együtt, mielőtt a magyar fiú Budapestre utazott tovább. Már Bulgáriában rohamosan fogyott a pénze, ezért a Caroléktól kapott fényképezőgépet eladta Bonev egyik barátjának. Bár a búcsúzáskor megígérték egymásnak, hogy levélben tartják majd a kapcsolatot, Gábor 1973 nyarán Szófiában látta utoljára Bonevet, soha többé nem találkoztak.5

A Ferihegyi repülőtérre érkezve a vámon ki sem nyitották Gábor bőröndjét. Alighogy beköltözött hosszú időre itt hagyott budapesti lakásukba, elővette az amerikaiaktól kapott speciális vegyindigót, és megírta első levelét a megbízóinak. Tudatta velük, hogy jól van, szerencsésen megérkezett Magyarországra.

Gábor leendő szolgálatai ez idő tájt fel is értékelődtek az amerikaiak szemében. Néhány hónappal korábban ugyanis súlyos incidens történt Kartúmban: 1973. március 1-jén a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet a szudáni fővárosban tíz diplomatát túszul ejtett a szaúdi követségen. Köztudomású volt, hogy a keleti, kommunista blokk titkosszolgálatai nemegyszer segítették az arab terroristákat. A kartúmi csapás során két amerikai diplomatát, köztük a nagykövetet és egy belga diplomatát megöltek, a többi túszt a szudáni erők kiszabadították. A két amerikai diplomatát, akiknek a testét és arcát a terroristák fegyvereikkel a felismerhetetlenségig szétlőtték, Carolnak kellett azonosítania. A nőt megrázta az élmény, életében először látott holttesteket. A terrorakció után Carol diplomataként nyilatkozott a New York Timesnak.6

Budapest, 1973 nyara

A karórát, amit Gábor még a kiképzése alatt kapott Caroléktól, röviddel a hazatérése után eladta egy, a Déli pályaudvar közelében működő órásnak, mert pénzre volt szüksége. Jóllehet az amerikaiakkal Kartúmban abban állapodtak meg, hogy ha visszatér Budapestre, felvételizik valamelyik egyetemre, Gábor a tanulás helyett inkább állást keresett. Amikor az amerikaiaknak elküldött második titkos üzenetében 1973 nyár végén megírta, hogy ősztől az Electroimpex Külkereskedelmi Vállalatnál7 kap állást, megbízói nem örültek a hírnek. Attól tartottak, hogy fiatal ügynökük nem úgy alakítja a jövőjét, ahogy azt még Szudánban egyeztették vele, és ez jó megérzésnek bizonyult. Gábor azzal érvelt, hogy egyelőre ha akarna, akkor sem tudna egyetemre menni, mert a Szudánban szerzett érettségijéből a magyart és a történelmet előtte még honosíttatnia kellene.

Szülőföldjén, ahonnan gyerekként elkerült, és ahová felnőtté válva visszatért, nyoma sem volt annak a szabadságnak, amit külföldiként Gábor a szudáni fővárosban élvezhetett. Amit nem látott, mert nem láthatott, hogy a magyar állambiztonsági szervek akkoriban egész Budapestet behálózták. A szocialista országok titkosszolgálatai ugyanis mindenről tudni akartak, hogy így védelmezzék a szocializmust a belső és külső ellenségtől. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenről tudtak is.

Magyarországon akkoriban hat titkosszolgálat működött, ebből öt a Belügyminisztérium, egy pedig a Magyar Néphadsereg irányítása alatt. A Belügyminisztérium alá tartozott az úgynevezett III-as Főcsoportfőnökség, és ez alá tagozódott be a belsőreakció-elhárítás, a kémelhárítás, a hírszerzés, a katonai elhárítás, valamint az operatív technika.

A belsőreakció-elhárítás, a hírhedt III/III, azoknak a magyar állampolgároknak a tevékenységét próbálta elhárítani, akikről úgy ítélték meg, hogy veszélyt jelentenek a rendszerre. Utóbbiak között az illegalitásban tevékenykedő ellenzékiek éppúgy megtalálhatók voltak, mint például azok a művészek – zenészek, írók, rendezők és sok más –, akikről az állambiztonság úgy ítélte meg, hogy nem a szocialista rendszer „barátai”.

A III/II-es csoportfőnökség azokra a magyar és külföldi állampolgárokra vadászott, akikről azt gyanították, hogy valamelyik ellenséges titkosszolgálat emberei, mint amilyen Gábor is volt.

A III/I-es csoportfőnökség, vagyis a hírszerzés ugyanazt végezte, mint külföldön a CIA, azaz megpróbált valamelyik idegen országban információkat szerezni. A katonai elhárítás olyan kémekre vadászott, akik katonai titkokat próbáltak kifürkészni, az operatív technika pedig kiszolgálta a Belügyminisztérium alá tartozó állambiztonsági szerveket. Azaz ők adták a technikát, legyen szó lehallgatásról, fedőokmányok készítéséről vagy bármilyen, technikai jellegű segítségről. Gáborra és a hozzá hasonló kémekre értelemszerűen a III/II, tehát a kémelhárítás jelentette a legnagyobb veszélyt.

Carolék nem véletlenül figyelmeztették még kartúmi kiképzése alatt a fiút, hogy semmiképpen se menjen a budapesti nagykövetségre, de még a környékére sem. Valószínűleg ekkor már a CIA is tudta, hogy a magyar kémelhárítás különös figyelmet fordít a budapesti amerikai nagykövetség Szabadság téri épületének éjjel-nappali megfigyelésére: a magyar állambiztonságiak titokban lefotózták a követség épületébe belépőket, a követség alkalmazottait és azok mozgását is folyamatosan figyelték. A kémelhárítók egyik legfontosabb feladata a Budapesten élő amerikaiak lakásainak, ingatlanjainak a megfigyelése volt. Olyannyira az amerikaiak kerültek a megfigyelt külföldiek listájának első helyére, hogy amikor a nyolcvanas években az állambiztonság térfigyelő kamerák telepítését kezdte meg, az első ilyen eszközöket a budapesti Szabadság térre – az amerikai nagykövetség közelébe – telepítették.8

Az amerikaiaknak eljuttatott titkos üzenetek megírásához Gábor egy speciális vegyi indigót használt, amit még Caroléktól kapott Kartúmban. A titkosírást a kiképzés során egy átlagosnak tűnő, látszólag bármely papírboltban kapható levélpapírtömbön gyakorolta – ami persze korántsem volt átlagos. A tömb fele egy különleges vegyi anyaggal volt átitatva. Miután egymásra helyezett több ív levélpapírt, a legfelső lapra golyóstollal jó erősen rá kellett írnia egy fedőszöveget. Ez bármilyen semmitmondó, ártalmatlan levél lehetett, Carolék mindössze annyit kértek tőle, hogy hihető legyen. Arra is vigyáznia kellett Gábornak, hogy a fedőszöveget csak a lap egyik oldalára írja. Ha ezzel készen volt, a levél alól el kellett távolítania a többi papírt, és az írott szöveggel lefelé fordítva rá kellett helyeznie egy üveglapra. Erre jött egy fehér vegyi indigó, majd arra még egy sima levélpapír. A három egymásra fektetett papírt össze kellett fognia a sarkainál gemkapoccsal, hogy szét ne csússzanak. Míg a fedőszövegnek sűrűn írottnak kellett lennie, keskeny margóval, a levél hátoldalára, keresztbe írt szövegnek széles margót kellett hagynia, a szöveget nyomtatott betűkkel felvinnie, ujjnyi távolsággal a sorok között, pontok helyett kis kereszteket rajzolva. Mindezt egy puha ceruzával, amit csak lazán kellett a papírhoz érinteni. Amikor ezzel is elkészült, a legfelső papírt – amin látható volt a ceruzával írt szöveg – harmonikaszerűen össze kellett hajtogatnia, élével az üveglapra állítania és a felső szélét meggyújtania. Így a papír minimális füstöt csinált a szobában, miközben megsemmisült. Miután elkészült a levéllel, csak fel kellett adnia postán, méghozzá olyan amerikai fedőcímekre, amelyeket a CIA használt a titkos üzenetek fogadására.

Gábor is fogadott magyar nyelven megírt üzeneteket az amerikaiaktól, ezeket postán kapta meg. Megtanították neki, hogy az egyébként látható, de semleges tartalmú levél harmadik sorában, a szöveg első O betűjének jobb felső részében található egy-egy mikropont, ami nem más, mint egy pont méretűre kicsinyített szöveg. Azért kettőt helyeztek el ebből, hogy ha az elvégzendő műveletet Rimner netán elrontaná, legyen még egy lehetősége. A mikropontot ugyanis ki kellett bányásznia a levélből, s ez már kissé jobb kézügyességet igényelt, mint a titkosírás. Az O betűt és a körülötte lévő, nagyjából egycentis területet ki kellett vágnia, majd azt egy kis tányérba beletennie. A tányérba ezután egy Universal márkájú előhívót kellett beleöntenie ahhoz, hogy a papírdarab – az írott oldalával fölfelé – megázzon. Nagyjából egypercnyi áztatás után két kihegyezett hurkapálcikával az O betűből nagyon óvatosan ki kellett kotornia a mikropontot. A celluloiddarabka egy miniatűr mikroszkóp segítségével olvashatóvá vált. Olyannyira, hogy egy ilyen kis celluloidon akár egyoldalnyi gépelt szöveg is elfért.

1974 őszén, amikor harmadik titkos üzenetét küldte el az amerikaiaknak, Gábor örömmel újságolta megbízóinak, hogy megházasodott. A hírnek a CIA-nál nem örültek, és amikor később visszakérdeztek, hogy felesége tud-e a titkos küldetéséről, Rimner azt hazudta, nem. A CIA okkal tartott tőle, hogy a fiatalember nem a kijelölt pályán halad. Ahogy múlt az idő, Gábor pályája valóban nem éppen úgy alakult, ahogy azt az amerikaiak szerették volna. Még az Electroimpexnél dolgozott, amikor a Belügyminisztérium útlevélosztálya mellékállást kínált neki: Líbiába utazó magyarok útlevelét kellett arabosítania. Akkoriban kevesen beszéltek idegen nyelveket Magyarországon, arabtudással pedig végképp alig bírt valaki, így kerülhetett a BM látókörébe Rimner. Mondhatni, házhoz hívták a kémet… Gábor igyekezett az amerikaiak kedvében járni, ezért aztán a BM-ből egy kis orvosságosüvegben hazacsempészett abból a zöld vegytintából, amit az útlevelek kiállításához használnak, és ezt egy titkos üzenetben elújságolta a CIA-nak. Elismerés helyett azonban alaposan ledorongolták. Soha többé ne tegyen ilyet – figyelmeztették –, ne kezdjen magánakcióba, mert ezzel a lebukását veszélyezteti! Az viszont felkeltette az amerikaiak érdeklődését, amikor Rimner közölte velük, hogy tudomása van egy olyan acélszerkezetes szállítmányról, ami részben a Szovjetunióból, részben Bulgáriából érkezett az országba. Ezt az információt az Electroimpexnél dolgozó egyik kolléganőjétől hallotta, aki a különös szerkezetet egy olyan, erdőben található katonai létesítményen látta, ahol szovjet katonák tartózkodtak. Ez az információ érdekelte volna az amerikaiakat, de Gábor nem tudott több részlettel szolgálni. „Kicsit felfújtam a dolgot, azt írván, hogy szovjet rakétatámaszpont, mert ez olyan jól hangzott” – mondta évekkel később a kémelhárításon tett vallomásában. Ebből is látható, hogy ekkor még élt benne a kamaszos hevület, a bizonyítási vágy, és valószínűleg szívesen kápráztatta el megbízóit bombasztikusnak ható információkkal.

A belügyminisztériumi állással kapcsolatban idővel megváltozott az amerikaiak véleménye, és kezdték ennek előnyös oldalait látni. Olyannyira, hogy szerették volna, ha Rimner állandó állást szerez ott, ám ez nem sikerült neki. Valószínűleg az ambíciói hiányoztak, és kezdett beigazolódni a pszichológus egykori meglátása.

Gábort a szudáni fővárosban nemcsak titkos üzenetek írására és fogadására képezték ki, hanem arra is, hogy ha csomagot kell átadnia, miképpen teheti meg ezt biztonságosan. Kartúmi kiképzése során az amerikaiak egy Budapest-térképen jelölték be Rimnernek, melyek azok a pontok a városban, ahol jelzéseket és küldeményeket hagyhatnak egymásnak. Összesen négy ilyen helyet jelöltek ki a magyar főváros térképén: egy jelzőhelyet és egy rejtekhelyet Gábornak, továbbá egy jelzőhelyet és egy rejtekhelyet az amerikai megbízóknak. Az A jelzésű hely a korabeli Rudas László, ma Podmaniczky utca és a Jókai utca sarkán, egy falra szerelt sárga műanyag távközlési doboz külső, Jókai utca felőli oldala volt. Ha Gábor üzenni akart megbízóinak, akkor erre a dobozra kellett egy öt-hat centi hosszú, fekete szigetelőszalagot ragasztania. Így adhatta a megbízói értésére, hogy a rejtekhelyre csomagot tett. Gábor rejtekhelyéül a Bajcsy-Zsilinszky út 62. kapualja melletti üzlet kirakatának teteje szolgált.

A megbízók jelzőhelye a belvárosban, a Kárpátia étteremmel szemben lévő egyik átjáróháznál volt, így ha Gábor látott az egyik oszlopon egy fekete szigetelőszalagot, akkor tudta, hogy a megbízók rejtekhelyére kell mennie. Ez utóbbi a Nagymező utca és a Mozsár utca sarkán lévő, falra erősített elműs kábelelosztó doboz volt. Ha küldtek csomagot, akkor azt a doboz alá erősítették. Maga a „csomag”, amelyben az egymásnak küldött üzenetek lapultak, egy fekete szigetelőszalaggal áttekert gyufásdoboz volt.

Gábornak még Kartúmban megtanították, hogy minden hónap első és harmadik szombatján ellenőriznie kell a B jelzőhelyet, ők pedig minden hónap második és negyedik szombatján ellenőrzik az A jelzőhelyet. Ha a B rejtekhelyen csomagot kapott, akkor a legközelebbi presszó vagy étterem mosdójában kellett kibontania és elolvasnia az utasítást, majd az egészet lehúzni a vécén. A szöveget rizspapírra írták, ami a vízben szétmállik. Carolék az értésére adták, hogy minden üzenetben pontosan megírják neki, hol rajzoljon az utca falára zöld zsírkrétával egy C betűt, ezzel jelezve: a csomagot rendben megkapta.

Mindössze két kódolt üzenetet tanítottak meg neki. Ha elfogyna a titkosíráshoz szükséges speciális vegyindigója, írja azt, hogy „a nővérem férjhez megy”, ha pedig úgy érzi, veszélyben van, és ezért meg kell szakítaniuk a kapcsolatot, csak annyit írjon: „elmentem pecázni”.

A küldeményváltás egy másik módszerét a „kézből kézbe passzolás” jelentette arra az esetre, ha Gábornak személyesen kellene találkoznia valakivel, és átvennie tőle valamit. Ebben az esetben megállás és lépésritmusváltás nélkül olyan szorosan kell elsétálnia az ellenkező irányba haladó ember mellett – nyitott, előremutató tenyérrel a comb mellett –, hogy az feltűnés nélkül át tudja csúsztatni a küldeményt a jobb kezéből.

1974 telén, amikor a Kárpátia étteremmel szemközti kapunál észrevette a jelzést, tudta: csomagja érkezett. Elment a Mozsár utcai kábelelosztó dobozhoz, úgy tett, mintha bekötné a cipőjét, eközben elvette a küldeményt.

A közelben lévő operettszínház mellett beült egy presszóba, ivott egy kávét, majd besietett a mosdóba, hogy kibontsa a csomagot. Izgult, mert a mosdó ajtaját nem lehetett bezárni, ezért nekidőlt a hátával. A gyufaskatulyában ötszáz forintot talált (mai értéken ez nagyjából harmincezer forintnak felel meg), és egy levelet, amelyben csak annyit írtak neki, hogy a pénz ajándék, ezenkívül megírták, hová tegye ki a C betűs jelzést. Rimner begyűrte a farzsebébe az ötszázast, a levelet és a szigetelőszalagot lehúzta a vécén, majd gyorsan továbbállt.

Néhány hónappal később eljött az Electroimpextől, és a Budapest Szállóban helyezkedett el londinerként. Felesége és a szülei nem örültek az új állásának. A szülők értelmiségiként valami komolyabbat szerettek volna látni, a fiatalasszony pedig a több műszakos beosztást nehezményezte. Gábort ez nem érdekelte. Míg a vállalatnál ezernyolcszáznyolcvan forintot keresett, a szállodaiparban havonta akár nyolc-tízezer forintot is zsebre tehetett, ami óriási pénznek számított, még akkor is, ha ezért éjjel-nappal kellett gürcölnie. Legnagyobb meglepetésére az amerikaiak is örültek az új állásának. A CIA-t minden érdekelte a szállodával kapcsolatban. Kik járnak oda? Kik a törzsvendégek? Látogatják-e a helyet szovjet delegációk, amerikai vagy egyéb külföldi üzletemberek? Hány szoba van a szállodában? Van-e valamelyik szobában lehallgatóberendezés, és ha igen, akkor hol? Dolgoznak-e a szállodában belügyesek, és ha igen, hányan? Csak úgy bombázták Rimnert a kérdésekkel, de a fiatalember ezek jó részére nem igazán tudott válaszolni, mivel londinerként a részletekre nem volt rálátása. Pedig Gábor kémkarrierjében ez volt az egyetlen olyan állomás, ahol valóban értékes informátora lehetett volna a CIA-nak. A Szilágyi Erzsébet fasorban 1967-ben épült Budapest Szálló az első olyan hotelnak számított, amit kifejezetten a Nyugatról érkező vendégeknek szántak. A hotel már a küllemével felhívta magára a figyelmet, nevezetes színfoltja lett a budai oldalnak. A henger alakú, magasba törő épület tetején lévő étteremhez terasz is tartozott, ahonnan be lehetett látni a várost. A Körszálló két évvel megelőzte a Duna-parti Hotel Duna Intercontinentalt is, ami hasonló céllal készült, és 1969-ben nyílt meg.